Nagy elhatározásra jutottam ezzel a bloggal kapcsolatban. Befejezem. De nem, azért mert meguntam vagy, mert már nem tartom „trendinek”, hanem teljesen más okok miatt.
Elhanyagoltam, és nem tudtam, hogy kerülhetett erre sor. Pedig amikor elkezdtem írni, nagyon is éreztem, miért kezdem el, de ez az érzés elmúlt.

Egyrészt rádöbbentem, hogy nem az lett a végeredménye, aminek szántam. Talán azért nem, mert nem is fogalmaztam meg magamnak pontosan, hogy mi lesz ez. Végül egy ilyen hirdetőtábla-síratófal funkciót töltött be. Azt viszont tudtam, hogy ez az, amit nem akarok. Senkinek nincsen erre szüksége.

Hogy mi lesz ez után? Hát, új vizekre evezek. Egyrészt azért, mert megszületett a keresztfiam, Miloš! Másrészt, mert több dologban is új fejezet kezdek el. Részben én választottam, részben így alakult. Valami teljesen másba fogok belekezdeni az elmúlt gyönyörű 4 hónap emlékére. Meg Miloš is profitálhat majd belőle. Már ha fog tudni magyarul. Ha nem, majd én fordítom le neki...

3 kiló, 6 dkg!

Hát eljött a nap, amelyik már november óta esedékes volt.
Április 25-én megtartja Izabella barátnőm a polgári esküvőjét. Nyolc hónapos terhesen.

Én, mint tanú-keresztanya, már csak a sokéves barátságunknál fogva sem állíthatok be üres kézzel. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi jöhet jól egy ifjú párnak, akiknek kb. 1 hónap múlva gyermekük születik. Mindenképp a babának akartam valami cuccot, amire tényleg nagy szükségük lehet. De rájöttem, hogy a ’férj jelöltnek’ van egy 5 éves unokahúga, akiről még megmaradt minden fontos dolog. Tehát arra nincs szükség, hogy vigyek mondjuk még egy babakocsit.
Aztán megfordul a fejemben, hogy a szokásos esküvői ajándékok közül választok egyet: kávéfőző, serpenyő, étkészlet, stb. Nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem tudok ennyire banális tárgyakat ajándékozni egy olyan embernek, akihez így kötődöm.
Nem bírtam semmire sem jutni magammal, úgyhogy felhívtam. Ő is úgy gondolkozott, mint én: baba-cucc nem kell, mert még megvan, háztartási eszköz nem kell, mert még nincs hová tenniük. Azt mondta ne vigyék semmit, csak én menjek, mert engem várnak nagyon. Aztán kicsit hosszasabb beszélgetés után kihúztam belőle, hogy mi lehet az, ami igazán jól jönne nekik. Mivel épül a házrészük, most leginkább anyagi támogatás kell, hogy a mesterembereket ki tudják fizetni.
Az a baj, hogy szívesen segítenék nekik, de azt hiszem ehhez még én sem vagyok elég felnőtt. Beszéltem Anyukámmal, aki már megint túlpörögte az életet, és már eltervezett mindent. Arra is gondoltam, hogy átcsempészek a határon egy ácsot, de azt hiszem az már kicsit bajos lenne.

Szóval, a rózsaszín ködből, hiába esküvő meg aranyos pici baba, előbb-utóbb szmog felhő lesz… Kemény az élet.

Tudom, hogy nem a legjobb kép, de csak az arányok miatt. :)

agykattogás

Miért kell mindannyiunknak felnőni? És mi van akkor, ha valaki nem akar? És egyáltalán, miért ilyen szörnyű a felnőtté válás? Nem csupán egy eddig nem tapasztalt súlyú felelősség nehezedik ránk, de még a lebetonozott tévhitekkel és indokolatlan elvárásokkal is meg kell birkóznunk. Miért nem lehet ez egyszerűbb és könnyedebb?

Én már nagyon régóta vártam, hogy teljes értékű ’nagylány’ legyek. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik számítani fog a véleményem, érdekelni fogja az embereket, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, hogyan látok egyes eseményeket, számot tevő tagja leszek egy olyan társadalomnak, amely eddig csak koloncként, szükséges rosszként hordott a hátán.
Aztán rájöttem, hogy ez nem egy csapásra fog megtörténni. Mármint a ’nagylánnyá’ válás. Később arra is rájöttem, hogy attól, hogy elérem ezt a státuszt, még nem leszek része a társadalomnak, csak egy a tömegből. Abból a tömegből, akik nem tartanak semerre sem, nem tesznek semmit azon kívül, amit nagyon muszáj, és előbb-utóbb belekeserednek a saját kicsinyes és vak világukba.

Sokszor furán érzem magam, hiszen úgy viselkedek, mint egy kislány, akinek tényleg semmi gondja nincs és, amit abban a pillanatban kitalál, azt véghez is viszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szoktam aggódni, vagy nem gondolom át a fontos döntéseimet. Ez csak annyit jelent, hogy tapasztalataim szerint, aprócska, hétköznapi dolgok esetében, a leggyorsabb döntés a leghatékonyabb hosszú távon. Persze ezt nagyon sokan nem értik, és kicsinek néznek ezért. Néha le is sajnálnak, vagy csak kinevetnek. Ez sokáig nagyon bántott, mert nem értettem, hogy én miért vagyok nevetségesebb, mint azok, akik minden jelentéktelen történéstől idegbetegek lesznek, ész nélkül káromkodnak, és ezzel elkergetik a környezetüket. De már nem érdekel.
Nem érdekel, mert magamat cáfolnám meg, ha ezzel foglalkoznék. Inkább azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek az életben.

Szeretem a napsütést.
Szeretek úgy felkelni, hogy a nap már hasamra süt.
Szeretek a kedvesem karjaiban elaludni.
Szeretem a színes virágokat, amik a kertünkben nyilnak.
Szeretek cukrászdába járni.
Szeretem a forró kakaót és a maci kávét.
Szeretek habfürdőzni.

És még nagyon sok minden más is van. Tudom, hogy ezek mind „curica”-s (szerb-horvátul: kislányos) dolgok, de ezek miatt érzem, hogy érdemes nap, mint nap felkelni. És próbálom a környezetemnek átadni ezeket a pozitívumokat. Persze sokan nem vevők rá, de ez cseppet sem meglepő, hiszen mind különbözőek vagyunk. És ez bennünk a csodás.
Aki ismer, az ilyennek ismer. Innentől már tőle függ, hogy elviseli-e ezt, vagy sem. Ha viszont úgy dönt, hogy elviseli, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy nem ítélhet ezért el, és nem is bírálhat, hiszen én sem teszem. Ellenben ha valaki, csak azért lép kapcsolatba velem, mert élvezi, hogy bánthat, akkor emberére talált. Mert én mindig nyíltan közeledem az emberek felé. Érdekelnek az emberek. Ezért sebezhetőbb vagyok, mint a többség. És ezért gondolnak naivnak is… Pedig csak arról van szó, hogy én máshogy nem tudok élni.

Szeretnék elnézést kérni Kedves barátaimtól, szappanopera olvasóimtól és bírálómtól, amiért eddig nem írtam. Kicsit összegyűltek az események, de minden rendben van. Nagyon is!

A Langivallakom.blog.hu bár fizikailag még nem, de eszmeileg megvalósulni látszik! Összeköltöztünk ugyanis...
Egyenlőre ennyi. Mostantól gyakrabban postolok majd, mert már netünk is van! Remekül érzem magam, bár vannak félreértéseink, néha...

Attól félek csak, hogy nehogy úgy járjak, mint a nyuszika a viccben.

Nyuszika sétál a síneken és közben énekel:
- Szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam,...
Tadamdadam, tadamdadam, tadamdadam...

GySEV vs. MÁV avagy valaki szerezze meg a Gaskó Pityu anyjának a számát!

A vizsgaidőszak végeztével enyhén szólva is zokni voltam agyilag és fizikailag egyaránt. Ebben eddig nincs semmi érdekesség. Az érdekesség ott kezdődik, hogy 5ske javaslatára Sopronba vettük az irányt, kiheverni az egyetemista élet okozta fáradalmakat.
Voltam már ott nem egyszer. Persze ez egészen addig eszembe sem jutott, amíg oda nem értünk. Hirtelen ismerősek lettek az utcák, meg a látnivalók.
Középiskolában ott osztálykirándultunk, és én tartottam kiselőadást (amely kissé hosszabbra nyúlt a kelleténél) a római kori Sopronról. Katasztrófa és halálos beégés.
Aztán a 17-es örssel, tiszteletbeli örstagként ruccantam ki oda. Abból nem sokra emlékszem. Már egyetemre jártam a javában. Na, mindegy…

De most, most csak mi ketten ültünk fel a vonatra… Illetve, hát…

5skénél aludtam, hiszen reggel megyünk, és így legalább együtt készülődhetünk és együtt is késünk, ha arról van szó. Nos, arról volt szó. Szóval a 10 órás vonatot sikeresen nem értük el. A következő vonat nem is olyan későn ment, de csak Győrig. A dolog elég gyanús volt, hiszen előtte ment a keresztbe-kasul szervezés, hogy mindenképpen Győrben megálljunk ebédelni, mert kihagyhatatlan az a kifőzde… Habár, az eredeti tervben Győr nem szerepelt, végül 5ske csak megoldotta, hogy mégis ott ebédeljünk. Mondjuk nem bántam meg.
Győrből néhány óra múlva Sopronba mentünk, boldogan, jól lakottan, vonattal… Ekkor még nem is sejtettük, hogy nemsokára többször vesszük majd a szánkra Gaskó István nevét, mint egymásét.

Egyik este sétáltunk a pályaudvar felé, és látjuk ám, hogy nemsokára megy vonat Szombathelyre:

5ske: Na, Radika? Megyünk Szombathelyre?
R: Most?
5ske: Persze!
R: Úgyse mersz. Csak a szád nagy.
5ske: Igen?

R: Igen.

Nem egészen 5 perc múlva már a vonaton zötyögtünk a felé a város felé, amelyről annyi borzalmas sztorit hallottam 5skétől (mivel ott töltötte egyetemista éveinek kezdetét). Mikor leszálltunk Már éjfél volt. Megkérdeztük a szombathelyi pénztárosnőt, hogy amennyiben sztrájk lesz, mire számítsunk.

Nőci: Semmire. A GySEV csak alvállalkozó, nem érinti a sztrájk.

Szupcsi! Ez azt jelenti, hogy az első vonattal vissza is megyünk Sopronba. Körbejártuk a várost, megmutatta nekem azokat a dolgokat, amik jelentenek neki valamit. Beüldögéltünk egy-két helyre aztán elindultunk vissza a pályaudvarra. Fél úton rájöttünk, hogy egészen késő van, úgyhogy elkezdtünk futni, hogy elérjük a hajnali 4 órás vonatot.
Odaérünk a pénztárhoz kb. 3 óra 48 perckor. Kérjük a jegyet.

Nőci2: Sajnos nincs vonat. Sztrájk van.
5ske: ??? De hát a kolleganő azt mondta, hogy…
Nőci2: Vonatpótló autóbuszok járnak.
5ske: Remek. És mikor megy?
Nőci2: Már 20 perce elment.

Komolyan azt hittem, hogy kikapom a nőt a pult mögül! Elkezdtem eszeveszettül káromkodni, szerb nyelven. Kicsit elvetettem a sulykot, bevallom. Zengett az egész aula. De nagyon fáradt voltam már.

Minden esetre az 1 órás útból 3 órás lett. /Ugyanis a busz csak Acsádig (???) ment, onnan már közlekedett valami vonat, ahol a nyanyák az orromra baszták a vasajtót, mire én úgy feldühödtem, hogy már senki sem mert abba a kocsiba beülni, ahol én voltam./ Közben szegény Gaskónak olyanok lettek a rekeszizmai a sok csuklástól, hogy nemsokára megjelenik a Mr. Muscle reklámjaiban.

5ske nagyon büszke volt rám - állítólag ő volt az utolsó ember, aki abban az aulában így kiabált. Persze azért panaszt tett, mikor Sopronba értünk, de azóta is várjuk a bocsánatkérő levelet. Ám, ahogyan azt az ügyeletes bácsi is mondta (igen erőteljes tájszólással) a GySEV irodájában:

Ebből MÁV-os ügy lesz!

Lepény taktika

Ennyit szerintem még nem gyalogoltam kávéért. Úticélunk a Lepény, a Fehérvári úti Skála piacról megközelítve. Kalandos és hosszú séta után belépünk a Körösi Csoma Sándor Kollégium épületébe. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára voltam itt, kihez mentem: a ’kisgólyám’ itt lett elszállásolva. Kétszer jártam nála, amíg boldogtalanítottuk egymást. Persze nem szóltam, mert néhány napja megkaptam, hogy én is sokat beszélek a volt pasijaimról. Szóval megígértem, hogy nem fogok.

- Radika, legyél határozott, mintha őslakos lennél, és akkor majd nem szól be a portás néni.

A portás néni nem szólt be. Megszereztük a kávénkat, bár az sem volt egyszerű, és leültünk egy hátsó asztalhoz. Örültem, hogy 5skével vagyok most. Teljesen más dimenzió, teljesen máshogy állok hozzá, mert jó Vele. Persze, nem minden másodpercét élvezem: egy váratlan pillanatban fülig érő szájjal hátra fordul, és kutató tekintettel körülnéz.

- Itt jöttem össze a Helenával. De nem emlékszem, melyik asztalnál…

Azt hiszem sokkot kaptam. Nem válaszoltam erre semmit, hiszen azt is megígértem, hogy többet nem csinálok balhét, ha a volt női valahogy szóba jönnek, mert a régi életének a része, és el kell fogadnom, hogy mások is voltak előttem. De azért ez mégiscsak „mélyvíz”.

Aztán valahogy szóba került, hogy én már jártam itt valami bulin. Majd elhintettem, hogy Dusán még mindig itt lakik a koliban (Helenával ellentétben, ugyebár).

Ez után egy hosszabb hallgatás következett, majd 5ske hirtelen témát váltott…

cók-mók

5s: Az, hogy felajánlom, hogy ihatsz a sörömből kb. a sör feléig tart, mert onnantól szentként tisztelem!
R: Óóó… (amolyan cinikus hangnemben)
5s: De, persze, Te, Radika, ihatsz belőle!
R: Hogy-hogy?
5s: Hát úgy, hogy itt már komolyabb dolgok történtek… (szorosan átölel, és hozzám bújik)
R: Na, mesélj!
5s: Hát, tudod, az, hogy Veled vagyok, az azt jelenti, hogy másik 3 milliárd nőről lemondok!

Akár vehetném egy szerelmi vallomásnak is, bár, minden esetre, elég sajátos módon tudja előadni az érzelmeit.

Tegnapelőtt végleg eltökéltem, hogy megyek otthonról. A hadi állapot, ami a lakásban zajlik, elviselhetetlenné nőtte ki magát:

• 3 embernek kell térden állva könyörögni, ha szeretnék egy kicsit szundítani nap közben
• hárman négy különböző tévéműsort néznek az öt darab tévén
• ha kimegyek a konyhába tanulni, valaki biztosan akkor lesz éhes
• ha bemegyek a szobába tanulni, biztos, hogy mindannyian ott teremnek tévét nézni
• ha én tanulok, azt egy fél órás ’Canossa járás’ előzi meg, míg a család minden tagját helyre rakom
• nem lehet fél órát nyugodtan, ’önáztatva’ eltölteni a fürdőszobában még hajnali kettőkor sem, mert valaki tutira akkor jön fogat mosni
• engedélyt kell kérni, mielőtt elmész szarni, nehogy valaki másnak is pont akkor kelljen
• körültekintően kell enni és inni, mert sohasem tudhatod melyik élelmiszer kinek a tulajdona
• nem tartathatod nyitva az ablakot, ameddig jól esik
• nem tudsz sehová sem elmenni úgy telefonálni, hogy legalább egyikük ne hallgassa végig a beszélgetést
• stb.
  

és a legszebb: MIND A NÉGYEN EGY SZOBÁBAN ALSZUNK!!

Ennek tetejében érezhetően megromlott az atmoszféra, amióta Anyám eldöntötte, hogy válik, és még mindig nem mondta el Apámnak. Egyelőre úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Persze a vak is látja, hogy nincs így. Kivéve Apámat…
Szóval úgy döntöttem kapok 5ske ajánlatán és tényleg ’összecuccolok’ Vele. Persze kicsit félek, de nem számít. Én mindig félek a nagyobb lépések előtt. Viszont már elviselhetetlen otthon a légkör, de amikor 5skével vagyok, akkor jól érzem magam. Ennyi.

Kitaláltuk, hogy új blogot kell indítanom, ha már együtt lakunk: aLangivallakom.blog.hu
Persze mindezt csak azért, hogy az a másik 3 milliárd nő megtudja, miből marad ki...