Zajlik a Karácsony ezerrel!

Az elmúlt néhány hét bevásárlós-áruházos-pénzszórós agyréme után, megnyugvást találhatunk a várva várt estében. Én viszont még előtte öntöttem egy kis olajat a tűzre: elruccantam a bécsi Karácsonyi Vásárba egy olyan nap után, mikor nem aludtam semmit!

Először húgomnak volt szalagavatója, majd nem volt kedvem hazamenni a Könyvtárból. Ötöskét megtáncoltattam a Szilvási Gipsy Folk Band zenéjére, és utána még elsétálgattunk a röpködő, hajnali mínusz fokok között. Ekkor még nem voltam benne biztos, hogy ott leszek-e reggel 7-kor a Délinél, de aztán ígéretet kaptam arra, hogy elkísérnek… szóval mentem.

Boldogan és álmosan szálltam fel a buszra Rubival, Zsófival és Marcsival. Átaludtam az egész utat, többek azt a történelmi pillanatot is, amikor akadálymentesen átléptünk a már nem létező határon. (Így úszták meg a vietnámi kisgyerekek a csomagtartónkban.)
Mikor Bécsbe értünk, már viszonylag zombi állapotba kerültem… pont ideális egy ész nélkül pénzköltéses programhoz. 50 Eurót, azaz a teljes karácsonyi prémiumomat tapsoltam el egy nap alatt. Valójában minden megerőltetés nélkül. Ez azért elborzasztott, de hamar túltettem magam rajta. Igazából csak azt vártuk, hogy mikor sötétedik be végre, hogy láthassuk a vásár fényeit.
Gyönyörű volt és olyan hangulatot árasztott az egész hely, amihez képest a Vörösmarty téri karácsonyi hajcihő, csupán falusi vursli. Persze, oda sem vásárolni megy az ember.

Tehát így tanultam meg egy nap alatt németül csacsogni a pénztárnál, és megtudtam, hogy a Ring, nem csupán angolul gyűrű. Ami viszont meglepő volt, hogy több szláv szót hallottam Bécs utcáin, mint a Szláv Tanszéken ennyi idő leforgása alatt. Mondjuk kár, hogy az ELTE-n nem árulnak cukorba mártott almát, csokis epret vagy forralt bort… lehet, hogy megérné bevezetni. Majd szólok a büfében.

MINDENKINEK BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT!!!

Édes...

"Ha megígérem, hogy nem öllek meg, megölelsz?"

Giccses szavak lengnek körül,
és nem látom merre tart
az út melyre léptem.

Minden érzékem hevesebben örül,
mert éteri hangon hívogat a part,
melynek legszebb virágát letéptem.

A virág én vagyok.
Élettelenből lettem újra,
mert a Te kezedben fekszem.

Őrizz meg szentebben,
mint azt én testemben tettem...

Nem tudom neked szavakban megköszönni a tegnap esti lélekvesztő hullámvasutazást. Most értettem meg, hogy milyen különbségeket rejt magában kétévnyi korkülönbség a fiú javára… Veled már nem lehet megtenni dolgokat, amik nem jelentenek semmit, mert igenis, tudomásul kell vennem, hogy jelent. És neked már nem kell elmagyaráznom reakciókat, mert Te talán még nálam is jobban érted, hogy mi miért van úgy, ahogy.
Annyi mindent tudnék most írni, de félék még magamnak is bevallani. Hát még bárki másnak. Rólad már ne is beszéljünk. Minden esetre tartom magam ahhoz, amit azután mondtam, miután eltűntél 20 percre, hogy visszahozd a telefonomat.
Életem egyik legkínosabb és legfélelmetesebb 20 perce volt ez. Nem voltam tisztában azzal, mi történik, csak a saját rémképeimet láttam beigazolódni. Nem láttam mögé, mert nem voltam hajlandó megerőltetni magam.

Sok mindent nem mesélek el. Például, hogy mennyire durva kényszerképzeteim vannak néha. Valószínűleg anyámtól örököltem, akinek szent meggyőződése, hogy Rogán Antal üldözi őt személyesen, a bürokrácia segítségével. Anyun ugyanúgy kiüt a hideg verejték ettől a gondolattól, mint rajtam kismillió másiktól… csak azokban nem Rogán Anti a főgonosz.

Nem tudok bízni. Sem magamban, sem másban. Legalábbis eddig ezt hittem. És most elkezdtem megbízni benned és tegnap minden áron bizonyítani akartam magamnak, hogy nem szabad. Egy pillanatig, a hullámvasút legalján, megint úgy tűnt, hogy nekem van igazam és utáltam magam, hogy megint itt tartok. Aztán mikor visszaértél, elindult felfele a kocsi…

ebihal-mazsola

Tegnapelőtt éjjel, egy nem olyan régóta dédelgetett álmom vált valóra.

Úgy játszik, ahogy kell. A nehézkes kezdőrúgás után - melyet ráadásul nekem kellett megtennem – bátran mondhatom, hogy egészen belejött a játékba. Apukám mondta egyszer régen, hogy meglepően jól cselezek. Hát, jelenlegi ellenfelem sem kispályás. Tudja, mivel kell engem összezavarni, elbizonytalanítani, majd megint hagyni, hogy azt higgyem, nálam van a gyeplő.
Ja, ez már egy másik sport…


- Hát, szép jó reggelt!
- mrrfffkhmp…
- Tessék?
- Semmi. Ne nézz rám, jó?
- Miért?
- Mert az első kávémig ebihal vagyok…
- Ebihal? Kurva jó! Muti, hogy?
- Résnyire vannak nyitva a duzzadt szemeim.
- Tényleg! Tök durva!
- Én szóltam!
- És én mire hasonlítok?
- Hát, nem is tudom…
- Ez azt jelenti, hogy még itt kell aludnod néhányszor?
- Hmm, nagyon úgy fest a helyzet...

- Az jóóó…

Már megint hajnali 3 körül lehet. Az elmúlt 5 nap után már meg sem lepődöm, hogy a hatodik nap is, ez idő tájt megint Vele ülök valahol. Megfogja a kezem és elkezdi simogatni, buzergálja a hajamat, és eközben olyan kétségbeesett boci szemeket meresztget rám, hogy az már fájdalmas. Ma viszont ő csókolt meg engem… minden erőteljesebb ráhatás nélkül.

R: Na, most akkor mi van?
5-s: Nem tudom. – vigyorog.

R: Akkor mit vigyorogsz. Ez egyáltalán nem mosolyognivaló.
5-s: Jajh, Radice… figyelj, te ezt hogyan gondoltad?
R: Kettőnk között?
5-s: Aha.
R: Hát, én valamivel komolyabbnak gondoltam… gondolom.
5-s: Kijavítottad magad! – megint mosolyog. Aztán már nem. – Hát én nem tudom…
R: Hát, azt látom. De mit nem tudsz? Félsz, vagy nincs kedved, vagy csak kényelmes vagy…
5-s: Dehogy félek!!
R: Faszt nem… azt emelted ki egyedül.
5-s: Na jó… Nem alszol nálunk ma?
R: Hát, nem.
5-s: Tényleg nem? Pedig tegnap megígérted. Vártalak…
R: Igazán? Sajnálom… nem tehetem.
5-s: Miért?
R: Magam miatt. Lehet, hogy őrült vagyok, de nem szopatom meg magamat, még én sem. Ha nálad aludnék, utána csak jobban szeretném, ha lenne ebből valami értelmes is. De te nem tudsz semmit. Érted.
5-s: Persze. Jajh, Radika… tényleg nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok normálisan csinálni. Tényleg nem.
R: Tőlem várod a megoldást? Igazán nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Most nem.

De legalább eltelt negyed óra úgy, hogy nem a Marijaról, Helenáról vagy Majáról beszélt, hanem rólunk. Később, a kapunkban megkértem, hogy vegye a fáradtságot és gondolkozzon el. És otthagytam. Drámai, mi?

Ilyenkor jön rá az ember lánya, hogy mennyire rövid az éjszaka, amikor azt bizonygatod, hogy erős vagy és rendíthetetlen, és mennyire hosszú, amikor rájössz, hogy nem is. Mert hiányzik…

Egyes. Leülhet.

De csak a következő felelésig.

nem annyira titkos üzenet egyáltalán

Николай!

Mikor szolgáltatod vissza a kétsávos, színváltós gyűrűmet, melyet a fürdőszobád polcán hagytam? Nincs, ami jelezze a hőmérsékletet…

„Minden az elhivatottságról szól. Akarnunk kell felemelni azt a szikét, és vágni."

Meredith /Grace klinika/

Szórakoztat, amikor kavicsokat dobálok az állóvízbe. De csak nemrég jöttem rá, hogy ezek apró gyémántdarabkák. Nem mindegy ám, milyen vízbe dobálom őket. Úgy döntöttem megvárom, amíg már nem lesz olyan zavaros, és látom majd az alját – a rejtett kincseit, hogy lássam megéri-e beleszórni a kis gyémántocskáimat. Túl sokat pazaroltam már el belőlük.
Csak attól félek, hogy mire visszatérnék megnézni, milyen az alja, már privát terület lesz a tó. Vagy kiszárad. Esetleg felszívódik.

Szórakoztat a stagnálás. Állok egy tóparton, és nézem a felhőket. Látszólag nem történik semmi, de körülöttem minden változik. Elúsznak a felhők, hervadnak a nővények, telik az idő… zajlik az élet. Én meg csak állok ott, és mosolygok. És sok minden eszembe jut. Többek között sok barát, akik fontosak nekem és én is fontos vagyok nekik. Sok ismerős, akik csak átsuhantak az életemen. Nem adtam nekik sokat és én sem kaptam jelentős dolgokat tőlük, mégis boldogan emlékszem rájuk. Sok ismeretlen, akik annyi mindent elvettek tőlem, mert amit oda akartam adni, az nem volt elég.
De ilyen az élet. Viszont most csak állok ott és bambulok. Jól esik kivonni magam a forgalomból. Kezemet a kabátzsebemben tartom, és izzadt tenyérrel markolászom apró gyémántjaimat.

Valaki áll a túlparton. Rám néz és én elfordítom róla a tekintetemet. Kis hezitálás után elindulok felé. Lassan, de határozottan lépkedek az élénkzöld pázsiton. Mintha figyelne a szeme sarkából. Vagy mégsem? Elbizonytalanodom. Megtorpanok, és úgy csinálok, mintha csak éppen abba az irányba lézengenék. Nem igazán tudom eldönteni, mit tegyek, ha majd odaérek hozzá. Görcsösen szorongatom a gyémántjaimat. Azt hiszem felsértették a tenyeremet. Vérzik.
Most megállhatnék nyalogatni a sebeimet, de félek, mire megint feleszmélnék már nem lesz ott az a valaki. Mereven figyelem őt, nem merem szem elől téveszteni, nehogy eltűnjön a láthatáron. Már hosszú ideje nem járt erre senki. Kíváncsi vagyok, ő mit keres itt. Vajon csak véletlenül járt erre, a sors akaratából? Vagy netán vár valakit? Az is lehet, hogy csak délibáb. Nincs is ott, csak a nap sugarainak és a levegőnek a közös játékát vélem látni.
Neki is zsebre van téve a keze. Érdekel, hogy az ő zsebében mi lehet. Ha egyszer odaérek majd hozzá, meg kéne tőle kérdezni. De illik-e ilyet? Akkor is, ha őszintén érdekel. Szívem szerint megállnék. Azt hiszem, úgysem merném feltenni a kérdést. De a lábam arrafele visz…

A felhők ugyanúgy tovaúsznak, a növények ugyanúgy nőnek, az idő ugyanúgy telik, a víz ugyanúgy zavaros, mint eddig. Valami mégis más…

Igen, Drágáim. Most hétvégén Novi Sad-on (Újvidék) voltam, ’tanulmányi kiránduláson’. Pénteken mentem, szombaton jöttem, de ennyire rövid idő alatt is annyi minden történik, hogy elmesélni is fárasztó. Három lényeges pont van és mindhárom keserédes.

No. 1.
Az egyik leges-legkedvesebb barátnőm 4 hónapos terhes. Kuma leszek, ami annyit jelent, hogy esküvői tanú és keresztanya egyben. Legalábbis úgy tudom, hogy ezt jelenti. Nagyon örülök ennek, mert hivatalosan is pesztrálhatok egy picuri gyermeket, anélkül, hogy el kéne viselnem a terhesség és a szülés kínjait. (Ezt egyébként ez úton meg is köszönöm!) Ámbátor aggódom a fiatal anyuka miatt. Gyengécske és a háttér sem olyan ám, mint egy tündérmesében… De hát senki sem mondta, hogy az igazán nagybetűs ÉLET egy tündérmese, igaz? Meg azt sem, hogy mindig minden terv szerint megy.
Azért örülök egy új életnek. És érzem, hogy ennek a szerepnek az elvállalásával az enyém is egy kicsit megváltozik…

No. 2.
Ha van kuma, akkor van kum is, ugyebár. A leendő apukának a tanúja, a legjobb és legősibb barátja is egyben. És hát, más szerepet is szeretett volna betölteni, ha már így négyen összeverődtünk. Az este végeztével egy fekete Lada hátsó ülésén … háhááá! Azt hittétek, mi? Nem, ennél jóval romantikusabb a dolog, csak számomra teljesen érdektelen. Megvallotta, hogy mennyire tetszem neki, ami azért nagy szó, mert ő válogatós a javából. Olyan erényeit sorolta fel, ami már felért egy házassági ajánlattal is. Aztán odaadta a nyakláncát, és az ígéretet, hogy ha bármi problémám van, nyugodtan keressem őt meg. Mondanom sem kell, hogy tökéletesen értetlenül álltam (illetve ültem) az eset előtt, mert én sem jeleket nem adtam, sem nem állt szándékomban, hogy ez a performansz megtörténjék. Őszintén szólva cefet kényelmetlenül éreztem magam és az udvarias visszautasítás stratégiáját választottam. Ehh… bocsesz csocsesz.

No. 3.
Zsivágó barátommal, néhány héttel ez előtt kitárgyaltuk a „szerelmi életemet”. Miután szegény nem nagyon tudta követni a fonalat (ami meglepő, mert azért annyira sok szereplő nincs), beszámoztuk a delikvenseket. Természetesen, magának is adott sorszámot, az ’egyetlen férfi az életemben’ titulussal. Hozzátenném, semmi alapja nincs ennek az önjelölésnek, de mivel nem olyan erős a retorikám, mint neki, ezért inkább hagytam magam.

Ez a mozzanat azért lényeges, mert egyetlen nappal ez után lépett színre Ötöske! Róla eddig babonából nem meséltem, de most már nem bírom tovább. Nem tudom eldönteni, hogy mi lesz, mi volt vagy mi van, de nagyon jól érzem magam Vele. Ennek jegyében elhívtam őt is a kirándulásra. Gondoltam, ha nincs semmi szándéka velem, akkor úgysem jön el egyedül. Hát, basszus, eljött. Persze jelek voltak dögivel, meg hezitálás ezerrel, de mégsem történt semmi kézzelfogható. Ami nem baj. Sőt! Eljutottam arra a pontra, hogy ez kifejezetten tetszik.

És rájöttem. Pontosan olyan a szeme, a tekintete, mint Eric Bana-nak (akire, mellesleg, a Trója óta csak pirulva gondolok). És most mi megy a TV2n? A Hulk című film, Eric Bana főszereplésével… éppen fogom a padlót.

Nah, asszem megszárítom a hajamat...

Ma "beleszarok az álló vízbe" nap van. Aztán nézem, ahogy sodródik.

De még mindig jobb ezt egyedül, mint bármit hármasban.

Vallomást kell tennem. Kisebb lelkifurdalásom támadt, amiért buta fejemmel nem figyeltem elég jól oda, és sikerült Halottak napjára szerveznem a Szláv Hallgatói Magazin (továbbiakban csak SzHM) szerkesztőségi találkozóját. Későn jutott már eszembe, hogy lemondjam, úgyhogy inkább meghúztam magam, és úgy tettem, mintha mi se történt volna. Mármint, nem úgy mintha templomba mentem volna, mert azt a misét egybe írják ezt meg nem írtam egybe. Na mindegy.

LÉNYEG:
Hiszek abban, hogy a halottakat meg lehet sérteni, és hogy módjukban áll bosszút állni így vagy úgy. Lehet, hogy babonás vagyok, de például sikító frászt kapok attól is, ha valaki le akarja venni rólam a… gyűrűmet! Az ugyanis azt jelenti, hogy elveszi az illető a fiúmat. Persze, most nincs, de ha lesz, akkor jó lenne, ha nem csapnák le a kezemről, ha már végre van. De mindegy, vissza a tárgyhoz.
Tegnap gyanútlanul battyogok hazafelé, elmerülök a gondolataimban meg a Jugoszláv zenei gyöngyszemekben, amikor arra leszek figyelmes, hogy a mozgólépcső előtt, hanyatt fekszik egy testesebb, 55 év körüli férfi és körülállja őt 4 metróbiztonsági. Gondoltam, biztos berúgott szegény, aztán eddig jutott. Mikor közelebb értem, olyan látvány fogadott, azt hittem odaájulok mellé. A bácsinak fennakadt a szeme, csak a fehérje látszott, a szája nyitva, a kezét, pedig megmerevedve tartotta maga előtt. Az ujjai szétterpesztve, mintha görcsbe állt volna az egész teste. Nem bírtam odanézni, míg mások meg tátott szájjal bámulták. Azt hittem meghalt. Azt hittem ez a büntetésem a felszervezkedésem miatt. Ugyanis rettegek a hulláktól.
Mikor hazaértem elmeséltem anyámnak, aki megnyugtatott, hogy valószínűleg csak epilepsziás rohama volt a bácsinak. Negyed óra múlva jobban lesz. Remélem tényleg így volt. De legalább még egy pozitívum a mellett, hogy anyámékkal lakom.

Fáj a fenekem a sok számítógép-előtti ücsörgéstől. Egyszer csak belém hasít egy kép. Mintha deja vu-m lenne, de mégsem, mert annyira nem élénk.

Egy bárszerűségben ülök. Le vagyok csöppet strapálva, de azt már az évek teszik. Ugyanis már a 30-s éveim elején járok ekkor. Vagy a 20-s éveim végén? Már nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy már nincs sok hátra eddig a jövőképig…
Nagyon mosolygok, és talán jól érzem magam, bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. Egy férfi ül előttem. Azt hiszem, szeretem őt. Máskülönben tutira nem mentem volna önszántamból egy ilyen helyre. Már egy ideje ott lehetünk. Beszélgetünk. Illetve, ő beszél hozzám:
- Ne vigyorogjál már! Előjönnek a mimikai ráncaid. Plusz 15 év.
A lánynak, aki ott ül, átfut a fején, hogy talán igen-t mond a férfi házassági ajánlatára.

A jelenlegi énem, pedig elborzad erre a gondolatra.

Megint egy olyan egy hetes szünet van, amikor nincs mit csinálni. Illetve lenne, de lassan hányingert kapok attól, hogy itthon dekkolok. Már voltam tornázni, szoliban, tanítani, kocsmázni – ezért a Mélypontban már megint nem megyek egy ideig; három egymást követő nap voltam ott maci-sörikézni. Szóval kitaláltam, hogy felderítem a környék kávézó kínálatát, amihez segítségül hívtam a Mindentudó Internetet.

Elsődleges kitétel, hogy a közelben legyen, azaz a Jászai Mar tér és a Nyugati pályaudvar között. Annyira azért mégsem unatkozom, hogy elsétáljak, mondjuk akár az Oktogonig.
Mert a második feltétel az, hogy gyalog könnyen megközelíthető legyen. Járok tornázni, minek a séta?
A harmadik, hogy ne a körúton helyezkedjen el. Nagyon nem szeretem, amikor az arcomba néznek, miközben éppen a tejszínt bénázom bele a kávécskámba. Ezért preferálom a kisebb mellékutcákban elhelyezkedő kávézókat. Meg a szmog sem megy a tüdőmbe. Még elfoglalná a nikotin helyét.

Negyedik, egyben legfontosabb jellemzője kell, hogy legyen az árkategória! Ahol nem 200 Ft alatt van az espresso, oda be se megyek. Már meg van a kis listám holnapra, meg ma kaptam egy kevés pénzt is, szóval minden adott. Fogom hát a cumómat (pl. angol mondattan házi és a lefordítandó Örkény egypercesek) és neki vágok a környék kávézóinak.

Aki szívesen velem tartana, azt szeretettel várom.

Hmm… még cigit is kell vennem.

Most pedig, megnézem A Nagy Fogyást. Ez az új öntréningem része: ez után a müsor után piszok karcsúnak találom magam a tükörben. Egészen a Született feleségekig...

Szeptemberi idill kedvenc

belgrádi kávézómban.

Vajon megtalálom ezt itthon?

molotov kid - the new generation

otthon, édes otthon...

Na, a tegnapi estém is izgalmas volt.

Drága, jó édesanyámat alávetném egy pszihológiai vizsgálatnak: amikor a közvetlen szomszédságunkban Molotov koktélokat gyártanak, és úszik a környék a könnygázban, akkor nekem miért kell azonnal elindulnom hazafelé? Nem az lenne a logikusabb, ha örülne, hogy ha már nem vagyok otthon, legalább jó távol vagyok az eseményektől, biztonságban?
És sikerült megint egy vehemens szócsatát produkálnunk ezek miatt a kis köcsög faszszopók miatt (sajnálom, ha ezzel a kifejezéssel a barátaim közül megbántottam valakit, de így érzem és ezen semmi sem tud már változtatni) :

R: Szia Anyu! Csak azért hívlak, mert most kaptunk egy telefont, hogy elkezdődött a hirig. Már nem megyek haza, de Andrisék felajánlottak egy helyet a szálláson. Itt van Budán, itt nem lesz bajom.
A: Jaj, hát én jobban örülnék, ha most azonnal hazajönnél!
R: Tessék? De Anyu! Ott van nálunk az egésznek a centruma! Én nem akarok arra menni!
A: Akkor gyere a Moszkva felől és kimegyek eléd a Jászaira. Kinéztem az ablakon és nincs semmi sem az utcán.
R: Anyu, de nem érted, hogy mit mondok? A kis utcákat is lezárták, szerintem a villamos sem jár.
A: Én hallottam, hogy jár! Itt ment el az előbb!
R: Igen, csak utasokat nem szállít. Itt vagyunk a Móriczon, most ment el egy mellettünk.
A: Akkor gyere taxival.
R: Te hallasz engem? Melyik az a taxis, aki ilyenkor utcán van? El sem visznek a mi környékünkre.
A: Na, jó nekem mindegy csak gyere haza, most!
R: Jó, tudod mit? Később még beszélünk.

Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy halált megvető bátorsággal szaltózok át az égő autókon és barikádokon, Chuck Norris-os körberúgásokkal szedem le az utamba álló rendőrök és tüntetők fejét, és Neo módjára térek ki a fejem mellet elsüvítő Molotov koktélok elől, ’ANYÁM HAZAVÁÁÁR!!’ felkiáltással.

De hogyan is kerültem én az utcára…

Akik ismernek már egy ideje, tudják, hogy a márciusi Nemzeti Ünnep alkalmával enyhén szólva is kiborultam (lsd. az aznapi post-omat). Később úgy döntöttem, hogy magam is kivehetem a részem a megemlékezésekből, csak igazodnom kell a lehetőségekhez. Nem állhatok szemben több száz részeg, fanatikus nacionalistával és nácival. Kicsi vagyok ehhez. Meg lány.

Így hát, mikor a HÖK irodában szervezőket toboroztak egy ’56-os megemlékezés lebonyolításához, rábólintottam, bár nem örömmel. A Rákóczi szövetség hagyományos, békés felvonulása volt ez. Minden rendben zajlott, az elején, a Műegyetemen tartottak egy kis megemlékező műsört, ahol segítettem az időseknek helyet találni, meg beszélgettem velük. A kedvencem az a bácsi, aki feltalálta a dohányzás elleni pirulát. Csak, ahogy ő fogalmazott, „állambácsi nem engedte” - összedörzsölte hüvelyk és mutatóujját, majd cinkosan rám kacsintott. Persze, elárulta a receptet. Lehet, hogy kipróbálom egyszer… majd megírom, hogy sikerült.

Ez után sorfalat álltunk a közeli emlékmű koszorúzásához, utána pedig felügyeltük a vonulást a Bem szoborhoz. Nagyon sokan voltak és mindenki teljesen békés és nyugodt volt. Először volt egy kis rossz előérzetem, de hamarjába elmúlt, mikor láttam, hogy Mádl is ott sétál a tömegben, meg hogy a rendőrök is viszonylag nyugodtak. Ott sétáltunk a tömeg szélén, terelgettük őket, meg irányítgattuk. Aztán a Tabánnál, mikor már besötétedett, kiosztottuk a fáklyákat. Óriási élmény volt látni és átélni, hogy vannak emberek (nem is kevesen!), akik meg tudnak tisztelni egy Nemzeti Ünnepet emberi és hozzá illő módon. A Bem József szobornál még volt egy kis megemlékezés, de a Nemzeti Gárda úgy döntött lelép. Felszálltak a minket kísérő három, korhű Csepel teherautóra és elmentek. Én éppen tervezgettem, hogy innen akár még haza is sétálok, amikor kaptuk a híreket, hogy már kezdődik az Astorián és az Operánál a zavargás. Szóval úgy döntöttem, mégsem megyek át a tömeggel a Margit-hídon, maradok Budán és kivárok. Ha nem lesz semmi még mindig haza tudok battyogni… A többit már tudjátok.

A szánalmas ebben az egészben csak annyi, hogy a mi rendezvényünk egy egész délutánon át tartott és szintén látványos volt - több száz ember fáklyával és zászlókkal vonult végig a budai rakparton – mégsem találtam, csak egyetlen cikket az Interneten. Hát, persze, mert se Toroczkay, se Budaházy, se Kuruc szervezetek. Tök uncsi, nem?
Ellenben arról a néhány órás majomparádéról annál többet ejtenek szót, képekkel illusztrálva. Úgy látszik, hogy sokkal inkább megéri meggyújtani egy rendőrt, meg néhány autót, mert ha békésen akarsz ünnepelni, senki le se szarja a fejedet. Pedig mi voltunk az élő példamutatás.
De ennek az önpusztító országnak és népnek csak a botrányra van szüksége. Ez táplálja az agressziójukat és ostobaságukat. Saját maguk hóhérjai…

Itt lakom:

Frida Kahlo - Columna Rota

„Anyám elefántnak nevezett. De tévedett, mert az elefánt nagy és erős és megvédi a párját. Te egy varangy vagy.”

Frida

Csak arra kellenék neked, hogy ne érezd magad olyan önzőnek és kicsinyesnek, mint amilyen vagy. Amíg valaki szeret, embernek számítasz. Ettől a pillanattól kezdve már annak sem.
Kívánom, hogy egyszer szeress Te is úgy valakit, mint ahogyan én szerettelek Téged. És kívánom, hogy az a valaki, akkor hagyjon el, amikor a legsebezhetőbb leszel.

Elengedtelek. Engedj Te is el engem.

Csók

Radi

-----------------------------------------------------------------------

"... a jó döntés nem a következményen múlik, hanem azon, hogy mit is akart, mire vágyik és mi esik jól."

Viktor Kovač

Ezen a héten újabb képességemre derült fény.
Képes vagyok remegve hányni és véraláfutást kapni az erőlködéstől. Mindezt egy érzelmileg félre siklott buli és az azt követő migrén miatt.

HÉTFŐ:
Arra ébredtem reggel, hogy megjött. Öröm az ürömben, mondhatnánk. A probléma csak annyi volt, hogy az elmúlt hónapokhoz képest rendhagyó módon, iszonyatos alhas táji görcsöket produkáltam. De nem baj, legyűrtem a napot.
Igaz, hogy a felét megint a Könyvtár Klubban töltöttem. Összefutottam D. B.-vel. Azt utálom benne, hogy mindig B.-ről mesél nekem, mert ő szereti a haverját (érthető módon), és együtt is dolgoznak. Most azt mesélte, hogy B. nőt akar, erre ő azt tanácsolta neki, hogy hívjon fel engem. Remek. Igazából teljesen mindegy, hogy mit gondolok, mert úgysem fog felhívni.

KEDD:
Nehéz reggel felkelni, még mindig. Pláne ha az ember elalszik. Fél óra alatt összeszedtem magam és szeleltem be az egyetemre. Szerencsére sikerült beérnem Nyomárkay professzor úr órájára, aki megjegyezte, hogy a csipkés szoknyám érdekes asszociációkat kelt benne. Azt hiszem elpirultam.
Iroda után angol tanítás ex-Balázsnak, majd bosszankodás, hogy az ELTE BTK HÖK Küldöttgyűlési listáján megint nem vagyok rajta. Immáron második éve.
Valamilyen furcsa véletlen folytán a gyűlés fél hattól csupán negyed nyolcig tartott. Utána úgy éreztem bárhová szívesebben megyek, mint haza. Üres voltam és kimerült és arra vágytam, hogy valaki megöleljen és megcsókoljon, de úgy szívből. És azért mert ő is engem akar megölelni és megcsókolni. Lebattyogtam Grinzingibe, ahol egy fél üveg bor társaságában találtam Zsófit (csöppet már illumináltan) és Rubyt (aki éppen pityergett). Hmmm… Talán mégis haza kellett volna mennem. Lehuppantam és megpróbáltam őket vigasztalni, meg elterelni a figyelmüket. Asszem kicsit sikerült. Már nem sírtak.

Elindultunk haza, amikor egyszer csak „zenél a telefonom”, ahogyan azt drága jó nagyanyám mondta.

SMS.

B. az. - Szia! Ráérsz?

Nem kaptam levegőt, és nem normális szintre emelkedett az adrenalinom. Gyorsan Zsófiék után rohantam és ők rábeszéltek, hogy nehogy igen-t merjek neki írni! - Most nem jó. Holnap vagy hétvégén jobb lenne.

A válasz másodperceken belül megérkezett.
– Hmmm. Nem nagyon jó… :( ma? :)
A kis erőszakos, na de majd én megmutatom. Kicsit már le vagyok nyugodva, de még mindig 100-al kalapál a szívem. – Ma biztos nem. Holnap ZH-t írok.

- Holnap 23-ig dolgozom… Nálam alszol?

Hogy az a jó édes…! Minek néz ez engem?! Ebben a pillanatban ugrott be, hogy mit dumáltunk D. B.-vel a Könyvtárban. Hát, ebből nem eszel apukám. Pillanatokon belül észhez tértem, de az a baj, hogy hormonjaim még mindig nem nyugodtak meg teljesen. Viszont legalább rá tudtam venni magam, hogy emberhez illő módon cselekedjek. Nem emlékszem pontosan mit írtam erre, de azt tudom, hogy erősen elvetettem a felkínált lehetőséget.

- Jah, ez van ha valaki szeretethiányos. :p nem arra gondoltam, hogy feküdj le velem, mármint arra, csak az ágyba és nem amúgy…

Én is szeretethiányos vagyok, mégsem hívogatlak. Jól esik, hogy ilyenkor nekem ír. Ezek szerint érezte, hogy én tényleg szerettem. Innentől rajta áll a döntés: ha képes arra, hogy viszontszeressen és ezt be is bizonyítja nekem, akkor még bármi lehet. Ha nem akar bizonyítani, én nem fogok neki könyörögni. Egyszerűen nem tehetem meg. Pedig tudom, hogy nem ilyen, mert láttam… de ezt senki sem érti meg.

Abban maradtunk, hogy majd ír. Boldog vagyok. És úgy érzem, most már van miért felkelnem reggel. Lehet, hogy 5 hónap után újra randevúra hív?

SZERDA:

Reggel effektíve kipattantam az ágyból és egész nap pörögtem, mint valami elcseszett, zombi-duracell-nyuszi. Hisztérikus röhögésem felrázta a campus-t, és suhantam ide-oda, mint a négykézláb csoszogó húgom a családi videofelvételek alsó sávjában.
Csakhogy elszámoltam magam. Nem volt már annyi energiám, hogy ilyen felturbózott lelkiállapotban 12 órázzak. Kimerültem, de alig vártam, hogy hazaérjek! Aludtam, meg alig ettem egész nap és vártam a 23 órát, amikor majd végez és ír és láthatom őt.

22 órakor elfogott a pánik. Nem fog írni. Érzem.
23 óra: sokszor tovább kell dolgoznia, mint a megbeszélt. Amikor jártunk, akkor is voltak ilyenek, túlórának hívják.

24 óra: biztosan nem ír. Azért várok, hátha. De talán, ha én írnék neki, akkor arra válaszolna, és akkor legalább tudnám, hogy még érdeklem, csak mondjuk nagyon fáradt. Vagy az is lehet, hogy elbeszéltünk egymás mellett és a ’Majd írok!’ a hétvégére vonatkozott. Vagy arra, hogy ’ezt elbasztad kisanyám’…
24 óra 30 perc: lefekszem aludni, mielőtt megőrülök. Holnap este buli, meg ZH-t is írok. Csak legyen kedvem felkelni. Ez a szemét meg… megint bevettem. És 5 hónap után megint miatta sírok. Szánalmasan naiv vagyok, még mindig.

CSÜTÖRTÖK:
Minek keljek fel. Semmi értelme. Majd ZH-ra bemegyek, mert szeretem a Tanár urat, és nem akarok neki csalódást okozni. A többiek meg bekaphatják. Nem érdekel.
Ez a nihilizmus a metróig tartott. Ott találkoztam Poppyval, aki felvidított egy kicsit. Nem hiába, ha két fél-bolgár utazik egy metrón… az már majdnem egy egész!
Egész nap nem ettem semmit. Egy falat sem ment le a torkomon. De ahogy hazaértem, kiettem a családot az éléskamrájából. Beöltöztem cigánylánynak és irány a jelmezbálos éjszaka.
Elmentem a Német-Római Birodalmi Partyra, amit az ELTE rendezett, és hát… lelkiállapotomnak megfelelően néztem ki néhány óra múlva. Úgyhogy inkább hazavittek.
Nemsokára az egész napi étkem ott hevert a WC csempézett padlóján. És ez csak a kezdet volt! Jobbnak láttam aludni egyet.

PÉNTEK:
A fejfájás legmélyebb bugyrában fetrengtem. Rázott a hideg, remegett a kezem és félóránként hánytam. Volt, hogy nem volt semmi a gyomromban, csak már szinte megszokásból öklendeztem. Nagyon megijedtem. Aztán eszembe jutott, hogy az éjjel összehánytam a WC-nket. Nem mertem anyám szeme elé kerülni…
Aztán végül kénytelen voltam, mert ha nem segít rajtam valaki, kiszáradok. Semmit nem szívott fel a gyomrom abból a fél üveg vízből, amit leerőszakoltam. Visszajött mind egy cseppig. Anyám kikérdezte a tüneteket, és megállapította, hogy migrénem van. Zseniális. Már csak ez hiányzott. Megvártuk, hogy az előbb megivott fél bögre tea vissza jön-e. Valamilyen csoda folytán lenn maradt. El sem hittem. Akkor gyorsan kaptam egy fájdalomcsillapítót és szemezgettem egy szelet pirítóst is.
Amíg vártam a fejleményeket azzal szórakoztattam magam, hogy megszámoltam egy reklám blokkban hány reklám van és, hogy abból hány szól az evésről.
Estére jobban lettem. De farkaséhes voltam. Addigra már két napja nem ettem semmit, ha úgy vesszük.

Aztán hívott Nóri. Megígértem neki, még a hét elején, hogy elmegyek vele Gwen Stefani koncertre. Végül is ingyen jegy. Remegéssel és erőtlenséggel dacolva felkerekedtem. Körülbelül két órát voltunk ott, amiből 1 órán keresztül csak álltunk és vártuk, hogy mikor bukkan már fel az a spiné. Egész jó volt, meg nagyon aranyos volt a csajszi is, de mi mégis inkább a hazamenetel mellet voksoltunk. 11-re itthon is voltam. De legalább voltam egy kicsit a levegőn, hogy kiszellőztessem a hányás szagot magamból…

Viccesen hangozhat, de ez egyfajta lelki megtisztulás is volt. Teljesen lenyugodtam és még le is adtam legalább másfél kilót. Leszámítva azt, hogy még mindig kicsit bágyadt vagyok, és hogy az erőlködéstől véraláfutásosak a szemeim, minden rendben.
Egy embernek akartam még egy esélyt adni. De úgy fest neki nincs rá szüksége… Nincs rám szüksége.

U.I.: Itt szeretnék mindazoktól bocsánatot kérni, akiknek hazudtam ezen a héten. Nem mertem bevallani, hogy B. megint megkeresett és én megint kacérkodom a gondolatával… de ezt úgysem értené senki. A lényeg, hogy bocsánat. Direkt volt.

Kinek ad az ember lánya még egy esélyt?
- Annak, aki megérdemli.
- Annak, akinek akar.

De leginkább annak, akinek mer…

FLASH:

Könnyem

könnyen szétszakadt gyöngysorként pattog tova.
Szűzies álleplet terít a padlóra.
Befedné a vihogó mocskot a kövön,
de mint fény az ablakon – áttöröm.

Süket majomszemek
lestek meg az éjjel.
Személyes agyrémem
játszadozik. Kéjjel.

Az égen viháncoló
narancssárga ködfölt
lassan szertefoszlik –
talán ott sem volt.

Lilán gomolygó
álmaimba térve
kívánom:
az éjnek legyen vége.

Lehelet nehéz vágy,
izzadság terhes ágy,
húst markoló kezek…
Hová lettek ezek?

Rájöttem, hogy a Vasárnapok a legszörnyűbbek. Aznap ugyanis a legtöbb ember pihen, erőt gyűjt, saját magával foglalatoskodik, vagy valaki olyannal, akit szeret. De ha nincs ilyen ember és félsz saját magadtól, akkor ez az ajándék könnyen egy személyes, pszihés pokollá változik. Nem bírom elviselni a létezésemet. Egyes körülöttem zajló jelenségeket nem tudok feldolgozni, mert túl gyenge vagyok. Most már bizonyítanom kell magamnak: van annyi önbecsülésem, hogy kimásszak a kreált, perszonális szocio-mocsaramból. Nem értem, hogy, hogy a francba nem pofozott még eddig fel senki?
Van tervem. Az mindig akad. Csak elég határozottnak kell lennem. És, ami a legborzasztóbb számomra, hogy segítség nélkül kell magamat összekanalaznom. Mondhatjátok, hogy ez butaság, hiszen egy telefonhívásba kerül…, de hát ez idáig is csak periodikusán működött. Tartósan stabil idegállapotra van szükségem. Mint mindenkinek. Elfáradtam és már nagyon elegem van önnön hisztériámból és szeszélyeimből.

Most leveszem a kalapom, és elhajtom alóla azt a nyavalyás koboldot.

Reszkess, te kis geci!

Djordje Balasevic: Apám dala

Nagyjábóli fordítás ez. Nem teljesen műfordítás, de azért igyekeztem a szótagszámra és rímre, meg persze a jelentésre ügyelni. Ugyanakkor biztosan fogok még javítani rajta... ha úgy jön ki.

Meg ne kérdezd tőlem soha, ’árvácskának nincs illata?’,
Nem emlékszem, hosszú történet ez.
Meg ne kérdezd mások előtt, ’pohár alján mi ez a lötty?’
Miért iszom, soha meg ne kérdezd.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak jó bort áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Vagy divatból italozom.
Iszom, mert így elkábítom.

Meg ne kérdezd, hisz nem tudom, hová hullik mely’ csillagom
Hová hullik kabátomról a gomb
Meg ne kérdezd, falu végen, miért ugat meg minden véreb,
Meg ne kérdezd, hogy miért bolyongok.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak helyet áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Kóborlok országúton.
Megyek, mert így kifárasztom.

Meg ne kérdezd nagy-e a fagy, míg a füvön harmatillat,
S ott egy cigány nyakkendőtű kínál.
Ne kérdezd meg, hogy egy madár, miért csupán néhány drótra száll.
Meg ne kérdezd, miért szól a nótám.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak zenét áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Fújom újra hamis dalom.
Fújom, hátha elaltatom.

Djordje Balasevic: Caletova pesma

Khm, na jó.
Beteg vagyok. Köhögök, folyik az orrom, hőemelkedésem van.
Ezt csak annak mondom, akit érdekel.

Akit nem érdekel annak, azt mondom, hogy ’akkor meg minek kérdezi meg’?

Sokat engednek meg maguknak a velem ellenkező nemű egyedek. Ha hagynám, az nem én lennék. Ha nem hagyom… akkor az van, mint most. Semmi. A nagy magányos semmiség...

De ezek szerint még mindig, inkább vagyok egyedül, mint Veled. Hagyjál békén. Nem tudom mire várok… de egyszer itt lesz. Máskülönben már nem várnék rá, nemde?

Ugye…?

És nem. Nem megyek koli buliba.

Radmirális hajónaplója

Álmodd, hogy vakít a fény
Tombol a nyár e földtekén
Ne érdekeljen
Ha esik a hó
Mert Párkányba visz
A Gyólyahajó…

Reggel 7 óra 50 perc van. Néhány gólyámmal botorkálok felfelé egy sétahajóra a Vígadó téren. Nem igazán akartam semmire sem gondolni, örültem, hogy látom néhány barátomat, osztogattam a puszikat aztán… egyik barátnőm oldalra biccentett a fejével:
- Bocsi, hogy nem szóltam, hogy ő is jön.
- Kicsoda?
A biccentés irányába lestem:
- Nem kellett szólnod. Tudtam, hogy itt lesz.
Csak most még józan, nem énekel közfelháborításra alkalmas dalokat, és már lekopott az alkaljáról a vidám szobafestő.

Az út Esztergomba hosszú volt és csöppet kínos. Nem értettem magam, hogy miért és mit akarhatok egy ilyen Fiútól. Seggfaszkodott, mikor ott voltak a haverjai és nem tudott mit mondani, mikor egyedül odalépett hozzám. Kereste a társaságom, de úgy tűnt, céltalanul. Mégis örültem, mert van. Lubickoltam a köztünk vibráló interakcióban. De ezt nem tudtam neki jelezni semmilyen módon sem… Nem ment.

Egy gyors párkányi ebéd után, tudomásul kellett vennem, hogy a gólyáim egy része felvállalhatatlanul részeg. Úgyhogy inkább kerestem magamnak más társaságot, és úgy tűnt az a Fiú is ezt tette. Csalódott voltam és mérges és nem tudtam szabadulni a látványtól… egy másik lánnyal táncol, meg beszélget, meg röhögcsélnek. Velem meg nem. Hogy szakadt volna rá az MTV székház…

Az eseménydús hajóút után egyesek még folytatták volna a megkezdett vidámkodást, így miután ’leparkolt az álomhajó’ a Margitszigeten, átsétáltunk a Holdudvarba. Ahol ott volt a Fiú, még mindig azzal lánnyal. Furcsa tájfun kavargott bennem, nem tudtam honnan jött és miből állt össze, és egyébként is: joga sincs hozzá, hogy bennem dúljon, mert semmi sem történt köztünk. Segélyhívást irányítottam Pingvin bátyámnak, aki jött is. Nem akartam mindenki orra előtt megkonzultálni az érthetetlen szituációt, úgyhogy elmentem a helyről bátyuskám elé. Köszönés nélkül viharzottam ki, feldúltan és megzavarodva.

Amíg Pingvin bátyóval a megállóban álltunk, a Fiú 5-ször csörgött rám. Aztán egy ismeretlen számról fel is hívott:
- Hát, szia, kedves Radmila! S. B. vagyok.
- Aha. Mondjad.
- Merre jársz?
- Nyugatinál. Kijöttem valakiért.
- Ne, ugye nem hazamész?
- Nem, még megyek vissza. Miért?
- Rád várok már egy fél órája. Nyilván, táncolni szeretnék veled.
- Velem? És az a csajszi? Azt hittem tök jól elvagytok…
- Jaa… ő csak egy jó barátom, barátnője.
- Aha. Értem. Na, mindegy. Majd megyek.
- Rendben. Várlak!

Azt hiszem kicsit hisztérikus lehettem, mert nem tudtam, hogy röhögjek vagy kegyetlenül megverjem. Pingvin már a telefonját szorongatta, hogy tudja kiket hívjon fel ha bunyó lesz… valamiért elutasítottam az ajánlatát. Mikor visszaértünk olyan volt, mint mesében: táncoltunk is meg nem is, beszélgettünk is meg nem is, jól is éreztem magam, meg nem is. Büntettem és teszteltem őt azzal, hogy nem akartam tudomást venni róla (végül harmadszor már úgy tudott csak ’elrángatni’ táncolni, hogy megragadta a karomat), és büntettem magamat is azzal, hogy ott vagyok egyáltalán. Talán pont ezért nem maradtam sokáig.

Egyre értem haza. Már éppen fátyolos álmaimban készültem elmerülni, mikor csörög a telefonom. A Fiú hív. Kinyomtam.

De írtam neki egy SMS-t, hogy most nem tudunk beszélni.
Elnézést, de még mindig szeretem magamat kínozni.

Lucía y el sexo

„ A vágyunk választ, nem mi.”
Lucía

Második napja, hogy nem akarom ezt a filmet kiverni a fejemből. Annyira magamra találtam benne minden frusztrációjával, szexualitásával és elmebajával együtt, hogy úgy érzem én vagyok Lucía és Lorenzo egy személyben.
Megpróbálnám megmagyarázni, de nem akarom, inkább lássátok meg…

azért talán csak nem mind

„Hugi! Ne higgy az embereknek! Ne bízz meg bennük! Az emberek csúnyák, buták, gonoszak… 10-ból egy az, akire legalább az egyik nem, és 100-ból egy az, akire legalább kettő nem igaz. Mindig fognak bántani, hugi. […] ”

Pingvin bátyó

nyilván

Ismerek egy Fiút.
Ismerek egy Fiút, akitől anyám sírógörcsöt kapna, és akit apám kérdés nélkül agyon lőne. De ha jobban meggondolom, lehet, hogy fordítva.
A maga 22 évével benne van majdnem minden olyan szervezkedésben, amitől, nem pusztán ideológiai alapon, igyekszem távol maradni. És itt most nem Jehova tanúira gondolok…

Tegnapelőtt pont csak annyit ittam, hogy azt higgyem, én vagyok Teréz anya, és az óriási nagy szívemmel megválthatom a világot. És a fent említett fiatalemberrel kezdtem. Perverz szexuális vonzódást érzek az elesett és látványosan szeretethiányos, jóképú, magas, izmos férfiak iránt. Kár, hogy alkoholista, hajnali négykor fradista és hungarista dalokat kiabál a körút mentén, hergeli a rendőrséget, szeret verekedni és egy vidám szobafestő van az alkarjára rajzolva alkoholos filccel. De legalább 15-ször szerelmet vallott egy este alatt… nyilván komolyan gondolta.

Nehezen, de rá tudtam venni, hogy ne akarjon velem táncolni, mi után már elesett néhányszor a saját lábában. Aztán egy fél órás beszélgetés keretében, megkérdeztem tőle: miért issza magát zombira akárhányszor csak alkalma nyílik rá? Persze, hogy a család... Hajnalban egy török büfében kötöttünk ki a Nyugati pályaudvarnál, hogy megigyunk 1-1 teát, és hogy meggyőzzem, biztosan nem akar nálam aludni... Érdekes volt. De tetszett. Sajnos...

Ma reggel, történt valami, ami életemben először fordult elő velem. Meghívót kaptam a Parlamentbe!! Igen, igen, kérem szépen! Arra gondolok, ami a budapesti Kossuth téren van! Tizennyolc éve, hogy leomlott a Berlini fal és ennek tiszteletére tartottak egy megemlékezéses konferenciát. Meghívták az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzatát is, és mivel szerda reggel nem voltam elég leleményes és gyors, egy rövid párbeszéd után, kiválasztottak önként jelentkezőnek, és felkerültem a listára. Szóval végre beléphettem abba az épületbe, amelynek kapcsán már csak annyi maradt meg az idegenvezetés órákból, hogy a külső részén pontosan 88 szobor található. Valójában, ahhoz képest, hogy 17 éve lakom majdnem hogy mellette, és idegenvezetői OKJ vizsgám van, szép teljesítménynek tartom, hogy csak most jutottam be. Jobb vagyok, mint egy megválasztott képviselő.

Annyi volt a gond, hogy reggel 8:30-kor találkoztunk Rákóczi lovas szobránál, és hát, valljuk be, testvérek között is rohadt korai ez az időpont, pláne vasárnap. Fel is keltem időben, de nem számoltam azzal, hogy ütközni fogok a fürdőszobában apámmal. Ő azért kelt fel, mert ment gyúrni:

Apa: Hát, Te? Most értél haza?
R: Jaj, Apu! Egész este itthon voltam, nem emlékszel? Most keltem fel.
A: Nálad sohasem lehet tudni. Hova mész?
R: A Parlamentbe.
A: ???
R: Ne már! Nem mondtam? Anyunak már napok óta ezt magyarázom. Meghívtak minket…
A: Aha.
R: De tényleg.
A: Oké. Legközelebb találj ki valami jobbat. (röhög)

Hol is kezdjem. Volt Gólyatábor, igen. Képek még nincsenek, de már nagyon várom őket. Jó volt. A képek is jók lettek. Már amennyit láttam belőle. Meg amennyire emlékszem. Tömény négy nap volt. Igen, volt alany is. Nem…

Hazajövetelem után szembesültem azzal, amit még nyár elején igyekeztem hátra hagyni. Egy srác, aki csak most tudta meg, hogy nem fogok vele kávézni. Egy másik, akibe nem tudom mi ütött, de közös megegyezés alapján már csak én hívom. Majd egyszer. Egy harmadik, aki szintén menekülni próbált, de ő túljutott az ország határain. És még az újabbak is. Ja, persze. B-t ne hagyjuk ki a sorból. Elhívott csocsózni kettesben… én persze önkívületi állapotba kerültem attól az SMS-től, és találkoztunk. Rájöttem, hogy végig velem volt, mint valami frusztráció, amitől egész nyáron menekültem, ami már annyira az enyém lett, hogy csak akkor vettem észre, hogy létezik, mikor megszűnt.

Úgy érzem magam, mint egy légypapír. És bár nem csak bögölyöket és döglegyeket vonzok, azt, aki kicsit is tudna engem tisztelni és nőként szeretni, óva intem attól, hogy megközelítse az aurámat. Eltaszítom magamtól, mert nem tudnám viszonozni az emberi bánásmódot. Meghalt az érzelmi mimikám. Mindenki közömbös. És ennél bántóbb annak, aki tényleg elfogadna Téged, nem egy idealizált valakit, talán nem létezik. 'Bocsi, bazdmeg. Nem érzek irántad semmit. De örülök, hogy találkoztunk, mert… jófej vagy. '

Szánalmas.

"Az embernek szuverén joga tönkretenni a saját életét."

Amelié csodálatos élete

puff neki.

Találtam valamit a határidőnaplómban, amin jót mosolyogtam. Mennyire idétlen az emberi lény: érzi egyes dolgok végkifejletét, de megvárja, amíg már teljesen forró lesz a helyzet, és még az után is, legalább háromszor megégeti magát, hogy biztosan eljusson a tudatáig – tiszteld a tüzet, és ne játssz vele! Bár, lehet, hogy csak én vagyok ilyen naiv…

Június közepe táján; B-vel még javában együtt:

„Ha már most minden gondolatomat és tettemet az vezérli, hogy ’ő vajon mit szolna’,’vajon tetszik-e majd neki’, ’vajon ő…’,’ő vajon…’, vajon… mi lesz majd akkor, ha úgy érezzük, nem megy a dolog?!
’Ő a barátnőm!’ – és jó szorosan átölel. Hogy büszkeségből-e vagy szeretetből, az mindegy. Rajongásig boldog vagyok attól, hogy hozzámér.
’Hiányoztál.’ – mondom. ’Igen?’ – és felhúzza szemöldökét. Mosolyog. Örül neki, érzem. De azt is érzem, hogy ha azt mondaná – Te is nekem. – az nem lenne őszinte. Nem is mondja.”

nem osztás, csak üzenet...

Nem értem azokat az embereket, akik egyszemélyes színházaikkal szórakoztatják ismerőseiket és barátiakat. Életük mélypontjait gondosan koreográfiába ágyazzák, egy-egy visszatérő motívumot is belecsempészve, csak úgy átkötés gyanánt.
Régebben még a szívemre vettem ezeket a teátrális kifakadásokat. Ma már tudom, hogy mindez a figyelemfelkeltés eszköze, amit úgy használnak, hogy észre sem veszik magukon mennyire szánalmasnak hatnak ilyenkor. Az egész úgy kezdődik, hogy problémákat kreálnak maguknak, melyekkel szemben nem akarnak, vagy hirtelenjében nem tudnak hogyan fellépni. De ez nem baj, mert ők ezt élvezik! Szeretik maguk alatt habosítani és melengetni az erőltetett kínlódást, mint a frissen gőzölgő szart.

Az, hogy valaki megteremti a saját kis világát, a valóságtól jó messzire elrugaszkodva, nem olyan nagy baj. Az, hogy keresi azt a valakit, aki belepasszolhat ebbe a csodás kis világba, az sem baj. De ha végre találtál valakit, aki valamilyen csodás módon tényleg illeszkedik, mint a puzzle, ráadásul sikerül egy ívre vergődnötök, akkor miért nem lehet ezt egyenesen, közérthetően a tudtára adni?! Talán ha egy fél pillanatra átváltanátok az élő, szemtől-szembeni beszédre, és nem a végletekig elfátyolozott írói képekben üzengetnétek egymásnak a blogotokon keresztül, nem kéne megismétlődnie az emberi butaság és patetikusság egyik legnevetségesebb jelenetének, mikor egy házi buliból ketten is sírva viharzanak haza. Mert igenis, ennyire egyszerű. Csak Ti rohadtul unatkoznátok, ha ez nem lenne az életetekben. Mert ez is a világotok része: értelmetlenül szenvedni saját magatoktól.

Ha valaki délután 6 óta iszik, és mire megérkeznek a vendégei már tök részeg, majd ebben az állapotban elkezd az előző életéről mesélni, melyet 20db írható CD-n hozott át a határon, és őszinte, nosztalgikus mosollyal az arcán elmondja, hogy Szerbiában olyan szegények voltak, hogy volt egy teljes év, amikor csak és kizárólag krumplit és kenyeret ettek, de a krumplit legalább 30-féleképpen tudja elkészíteni, és még ma is imádja; nem sokkal utána hisztériás sírógörcsben tör ki, hogy valaha ő volt Szabadka legnagyobb DJ-e, és ellopták azt a számot, amit ő mixelt, és most más neve alatt fut a diszkókban, Magyarországon meg nem hajlandóak megadni neki a tartózkodási engedélyt, annak ellenére, hogy minden papírja rendben megvan; majd hajnali négykor megsértődik valamin, elvonul a vendégei elől, és csendben kínlódva elnyomja cigije csikkjét a saját karján, pedig szíve szerint ordítana, mert azért hívott minket, hogy segítséget kérjen, de még nem tudja, hogyan tegye ezt… Na, ez már probléma, basszátok meg.

Na, kezdődik. Egész nap nyűglődök. Nincs senki, aki megmondja, hogy hány órakor mit kell csinálni, hol, miért és kivel. Már negyedik napja csak magammal foglalkozom: torna, fodrász, kozmetikus, pedikűrös (!!! az életben nem voltam még pedikűrözni. Nem tudom mi ütött belém!). Nem mondom, hogy nem esett jól, de már kezdem unni saját magam. Unalmas vagyok magamnak. Ugyanakkor, muszáj magamat lefoglalnom, mert különben folyamatosan ennék és aludnék. Számolom a napokat a Gólyatáborig. Tényleg, a Gólyatábor…

Nemrég kiderült, hogy lőttek Londonnak. Ami egyrészt jó, mert vannak ennek előzményei, amely előzmények következményeinek nagyon is örülök. De mégiscsak nagyon vártam, hiszen 12 éve tanulok angolul és még nem voltam angol anyanyelvű országban. Ez azért kicsit ciki… Persze, tök jó kifogás, hogy messze vannak az adott országok, de mégiscsak.
Ámbátor, mivel az ELTE Gólyatábori őrsvezetőségemet a londoni út miatt mondtam le, sikerült pár óra leforgása alatt visszacsinálni a néhány hónappal ez előtti állapotokat. Számítanak rám, kértek, hogy menjek. Ez marha jó! Ráadásul nem csak kisegítő szerepem lesz, de nem ám. Saját őrsöm lesz!

Rájöttem, hogy ez a francia pedikűr nem passzol hozzám. Elképzeltem magam, ahogy mezítláb táncolok a dagonyában, vagy éppen sétálgatok az út porában egy szanaszéjjel szakadt és kopott lila papucsban… és a körmöm francia-módira van kilakkozva! Ha ez még nem elég, a legfelső lakkréteg UV-fényben világít, kérem szépen! Mindegy. Legalább vicces lesz.

Junker Evgeny Avetisian üzenete:
for example inviting a beautiful woman after dedicating several portraits to her turning her nite into a miracle proposing her a marriage by offering a beautiful own handmade ring and disappearing from her life
Junker Evgeny Avetisian üzenete:
thats the most beautiful state of vanity



Tegnap kicsit pityókás hangulatban talált meg egy szokatlan érzés. Illetve inkább szokatlan hangulatban talált meg egy pityókás érzés. Ültem a Szimpla Kertmoziban… és egyszer csak azon kapom magam, hogy túlcsordulok a szeretettől. Olyan hangulatom volt és olyan fizikai jeleket produkáltam, mint amikor azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Szerelmes voltam, anélkül, hogy a szerelmemnek lenne tárgya. Néhány óra szűz boldogság… Még most is tart az utórengése.

Vannak emberek, akiknek egy élet sem elég ahhoz, hogy kialakítsák. Vannak, akik másoktól veszik kölcsön, néhányan pedig a realitástól teljesen elrugaszkodva hozzák létre magukét. A legritkább esetben fordul elő, hogy van köze a valósághoz. Az énképre gondolok.

Én is rohadt sokat szenvedek az enyémmel. Néha úgy érzem, hogy már a végén járok, és hamarosan elmondhatom magamról, az orvosok nagy megkönnyebülésére, hogy ’van egy kialakult énképem’. Aztán történik valami, ami miatt az egész felépítését újra kell kezdenem, hogy egyes elemeket megváltozassak. Hogy most hol tartok, nem tudom. A tábor előtt úgy éreztem, hogy teljesen tisztában vagyok az erényeimmel és hibáimmal és igyekeztem az utóbbiakat elpalástolni. Most úgy érzem, hogy a hibáimat is meg kell mutatnom. Olyan, mintha csak úgy lehetnék teljes egész, ha mikor rám gondol valaki, a hiányosságaimat is hozzám tudja illeszteni. Meguntam, hogy takargassam az egyik részem. Belefáradtam és kényelmetlen már. Meg nem is jó semmire. Ha akarnak így is, úgy is megbántanak. Akkor már legalább én érezzem magam jól! Ehhez sok bátorság kell majd, és az is kell, hogy tiszteljem és szeressem magam. Nem tudom képes leszek-e felülemelkedni saját kicsinyességemen. De legalább eljutottam oda, hogy megpróbálom. Hála azoknak az embereknek, akikkel négy hétig együtt dolgoztam éjjel-nappal, és hála a gyerekeknek. Mert ők tényleg olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Így gondolnak értékesnek és különlegesnek. És ez nagyon-nagyon szupcsi.

Már többedszerre futok neki a tábori beszámolónak. De úgy érzem a legegyszerűbb az lesz, ha csak szimplán azt írom, ami jön.

Tanultak tőlem a gyerekek, de én is sokat tanultam tőlük. Megtanultam karkötőt csomózni, ’scoobydoo-zni’, hulla fáradtan is lelkesíteni, és nagyon jól érezni magam egy buliban, minden tudatmódosító használata nélkül - mert a gyerek az első. Sok szeretet kaptam tőlük, mert önmagam voltam, és mert egyénként és egyéniséként kezeltem őket.
Nemegyszer mondták: „Olyan vagy, mint Anyu.” Még nem is olyan régen ez nagyon kiborított volna, de most jól esett. Mert őszinte volt, és mert anyának lenni nagyon nagy kihívás, de mégis hálás feladat. És mert tudom, hogy anyára mindenkinek szüksége van.

Idén nem csak a gyerekek okoztak nekem kellemes meglepetést. Volt ott néhány fiatalkorú tanár is, akiket sokan lenéztek a beosztásuk és koruk miatt (ők ugyanis ’csak’ animátorok voltak és nem tanítottak délelőttönként). Néhányan odajöttek hozzám, hogy dumáljunk kicsit és néha tanácsokat is kértek. Vagy egyszerűen csak szerették volna, ha valaki meghallgatja őket. Boldog voltam, hogy ennyire megbíznak bennem. Nem azt éreztem, hogy fontos vagyok. Annál valami sokkal jobbat. Azt éreztem, hogy van értelme annak, hogy létezem.

Az utolsó turnus utolsó tanár meeting-jén (amit minden egyes áldott nap fél 3-kor tartottunk, hogy megbeszéljük az aznapi teendőket) a vezetőség kiosztott néhány embernek egy-egy ’PEOPLE TEAM FAVOURITE’ felirattal ellátott szalagot, munkája elismeréséül. Egyesekkel egyet értettem, másokkal egyáltalán nem, de nem is ez a lényeg. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy megkülönböztetik őket, és piedesztálra emelik, de azokat, akik nem végezték a munkájukat rendesen, és akik miatt néhány embernek duplán vagy triplán kellett dolgoznia, hagyják csendben meglapulni. Aztán elindultam a dolgomra és miközben épp a szobákat ellenőriztem az egyik kissrác odajött hozzám és zokogva csimpaszkodott bele a derekamba: „Nagyon fogsz hiányozni!” Neki én voltam az egyik PEOPLE TEAM FAVOURITE. És ennél nagyobb elismerés nem is kell…

Először úgy akartam kezdeni a beszámolót, hogy minden tanárról, aki a négy hét során közel került hozzám vagy alapból közel is állt, külön-külön írok néhány sort. De túl hosszadalmasnak és értelmetlennek találtam végül, és egyébként is, tutira kihagytam volna valaki nagyon fontosat. Így hát csak ennyi álljon itt:

Nagyon jó volt veletek és köszönök mindent! Remélem jövőre találkozunk!

Végleg hazajöttem a táborból. Már készül az új bejegyzés, csak kicsit hosszabbra sikerült, mert alapos akarok lenni. Addig is álljon itt néhány kép előfutárként:

www.peopleteam.hu

hazaértem a táborból stop várom az események leülepedését stop a gyerekek csodákra képesek stop sunshine beach tücsök köcsög stop

Egy másik út küszöbén

Minden rendben van. Most már a vonaton ülök, egy másik ország felé, amely még ennyi év után is felfedezésre vár. Nem akarok kalandot, izgalmat, rendkívülit. Nem kell történés. Megelégszem azzal a szépséggel, ami a nyugalomból és az új lassú megismerésből fakad. A kíváncsiságom megmaradt, de nem vagyok mohó.

Szeretem azokat a könyveket, amik véletlenül kerülnek a kezembe és éppen akkor, amikor útmutatásra van szükségem. Levonom belőle a saját tanulságom és örülök, hogy volt valaki, aki megírta a történetét, így rávilágított arra az útra, aminek én még csak a küszöbe előtt állok. Nem a teljes ismeretlenségbe lépek bele.

Érzem, hogy figyelnek. Oldalra fordulok és egy égkék szempár mered rám. Először egy ütést érzek, olyat, mint amikor valaki hirtelen fékez. Belenézünk egymás szemébe és még pislogni is elfelejtünk. Aztán elfordulok. Hidegen hagy, bár elgondolkodtat, hogy miért pont az elhatározásom pillanatában állít a Sors ilyen próbatétel elé. Ráeszmélek, hogy tényleg változtam: nem akarok a kék pillantás feladójától semmit. Csupán élvezem, hogy fürödhetek a színében.
Mikor legközelebb odapillantok, rám mosolyog. Én udvariasan visszamosolygok, és újra belemélyedek a könyvembe. Őszintén nem vettem tudomást arról, hogy feltűnően les rám, pedig az előtt mindig próbáltam kifürkészni, hogy azoknak a pasiknak, akik rám néznek, vajon mi járhat akkor a fejében? Most nem foglalkoztatott, hogy mit gondol, miért néz, megszólít-e… Örültem, hogy egyáltalán valaki észrevett a vonaton; ez nekem már épp elég. Többet nem kívántam. Kis idő múlva leül a velem párhuzamos ülésre és megszólít. Elkéri a könyvemet. Rájön, hogy nem tud magyarul, de érdeklődő arccal lapozgatja. Megkérdezi, hogy szeretem a dél-amerikai írókat és ismerem-e Marquezt. Nyomatékosításul előveszem a táskámból a másik könyvem: Szerelem a kolera idején. Nevet.
Beszélgetünk, de inkább hallgatunk. Ellenben ezek a hallgatások is tartalmasak. Nem merek a szemébe nézni, megijedtem. Dusánnak hívják, 23 éves és Belgrádban lakik. Nagyon kedves, udvarias és műveltnek is tűnik. Nem olyan, mint azoknak a szerb fiúknak a többsége, akiket én ismerek. Sokkal ’európaibb’.
Bécsből jön. Pontosabban Grätzban volt felvételizni egy zeneiskolába. Jazz gitárosnak szeretne tanulni, de sajnos már harmadjára utasították el. Még jövőre megpróbálja, de akkor egyszerre három helyre adja be jelentkezését, az egyik már csak sikerül… tipikus.
Meghív egy kávéra, és én elfogadom a meghívást. Miután megrendeltük az espressonkat, meglátok egy várost, majd nemsokára egy állomást: Novi Sad! Nekem le kell szállnom! Előre fut, felkapja a bőröndömet, leugrik a vonatról és leteszi. Állunk egymással szemben az állomáson tanácstalanul, amikor a barátnőm nekifutásból a nyakamba ugrik. Még annyi időm van, hogy 3 puszival elköszönjek útitársamtól. Én a barátnőm válla fölött, ő már a vontból néz utánam. Boldognak érzem magam, pedig nem történt semmi, és valószínűleg soha többet nem is fogom látni. Olyan volt ez, mint két vándorló lélek találkozása az univerzumban: rövid, és látszólag értelmetlen, de mindketten érzik, hogy óriási energiák mozdultak meg. És, hogy ez mégis miért jó? Mindketten mosolygunk. Csak ezért.

He walks away,
The sun goes down,
He takes the day but I’m grown,
And in this grey, in this blue shade
My tears dry on their own, ...

Amy Winehouse: Tears Dry On Their Own

Mikor az ember életében törés következik be (legyen az egy kisebb, személyes válság, vagy egy nagymértékű katasztrófa), akaratlanul is elgondolkozik addigi cselekedetein és számot vet önmagával. Úgy érzem, most értem el arra a pontra, hogy fél év elteltével újra elszámoljak magammal.
Nem érzem azt, hogy megbántam volna bármit is. Így utólag már egyébként is kár lenne. Viszont megtanultam, hogy miért ne tegyem meg legközelebb. Nem hibának tartom, hiszen ez volt az, amit tenni akartam és tudtam, hogy benne van a pakliban az adott következmény. De nem hittem el, hogy a következmények megismétlődése csak a tettektől függ. Abban reménykedtem, hogy személyfüggő. És nem számoltam azzal sem, hogy a félelem milyen erős befolyásoló faktor.
Menthetetlenül naív vagyok. Ez már nem fog változni. De még legyőzhetem azt az érzést, hogy rettegek egyedül lenni. Az emberekben mindig meg fogom látni a jót, és mindig bízni fogok abban, hogy az az erősebb érzés, ami szívből jön, de talán el fogom tudni fogadni azt, hogy nem mindenki gondolja így.
Sohasem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki nem kér a szeretetemből. Furán hangzik, igaz? Kicsit öntelten is. Viszont, ha jobban meggondoljuk az is önteltség, ha azt hangoztatjuk, hogy nekünk senki sem kell, aki szeret, mert csak felesleges energiapazarlás.
Igazából hálásnak kéne lennem, hiszen megadta az esélyt arra, hogy ne tökéletes rokkantként távozzak egy meddőségre ítélt kapcsolatból. De inkább csak sajnálatot érzek, mert mire rájön, hogy mi volt ebben a nem egész 1 hónapban a lényeg, addigra nekem már bosszút állni sem lesz kedvem. Túl jó voltam hozzá? Vagy ő volt hozzám túl érzéketlen és földhözragadt? Ezt most ne firtassuk, nem lenne semmi olyan eredménye, ami továbblendítene bármelyikünket is. Ez már az elején egy 'holt pontról' indult...

Viszont három dolog biztos:
1, tényleg nem szabad sohatöbbé szőke herecegekkel kezdenem;
2, óvakodni kell a korai házassági ajánlatoktól,
3, illetve az 'én szívesen megtanítalak vezetni' dumától!

I was so lost back then
But with a little help from my friends
I found a light in the tunnel at the end
Now you're calling me up on the phone
So you can have a little wine and a moan
And it's only because you're feeling alone...

Lily Allen : Smile

Tegnapelőtt kicsit elborultam. Sajnálom.

"Már úgyse ír."-

mondom halkan,

és éjjeli fejem leborul a hallban.

Most nem sírok.

Már nem tudnék

Dobogó rongy-szívem nem áztatja emlék.

Szétmállok így!

Kétség kúszik

gerincemen az agyamba! Gyöngyös csúzlik...

az kell nekem.

Nem adhatom

át életem, míg harcol bennem egy atom:

a félelem.

Kellesz nekem,

hogy tartsd fejem, míg a gennyet öklendezem,

a kórságod;

arcon metszett.

Ha összerogynék nálad, csak szórj rám meszet.

Rövid tartalom: Murphy és a számmisztika találkozása egy borozó melletti szépségszalonban, ahol a csapatépítő tréning a diszkóban kezdődik és egy éjjeli-nappali piercing-lövöldében végződik.

Mivel itt a nyári vizsgaidőszak és ilyenkor az ember strandra jár tanulni, egész nap a Csillaghegyen sütettem a hasamat (a kifejezés legszorosabb értelmében) és bukfenceztem a hideg mélyvízben, meg szaunázni is voltam. Bár úgy érzem ez utóbbi, 25 fokos hőségben kicsit értelmetlennek tűnik, de jól esett. A klóros víz és egyéb környezeti hatások eredményeképpen, a hajam kifakult és három színben pompázott egyszerre (eredeti barna, vörösesbarna, fekete). Úgy döntöttem ez nem állapot, irány a fodrászat!
Betoppantam Petrához, hogy időpontot kérjek, mire anyám kitalálta, ha Petrának nem gond, csinálja meg még ma. Szóval így esett, hogy rögtön strand után sikerült fodrászhoz mennem. Mikor Petra elkezdte festeni a hajam, eszembe jutott, hogy, mi van akkor, ha a klóros víz miatt másmilyen színű leszek… mondjuk narancssárga, vagy ilyesmi. De nem szóltam semmit, gondoltam, nem keltek felesleges feszültséget. Miután ezt levezettem az elmémben, a szalon fő-villany-kütyüje zárlatos lett. Elment az összes áram. Így kivittünk egy sámlit az utcára, és a körút legforgalmasabb részétől alig néhány méternyire, természetes fény mellett festették a hajamat, a járókelők nem kis meglepetésére és derűjére. Mondtam, hogy engem nem zavar, bevállalós vagyok, és egyébként is: a szépségért majdnem mindent. De nagyjából öt perc és 12 beszólás múlva elkezdtem arra gyanakodni, hogy a Kész Átverés Show új epizódját forgatják éppen. Kicsit reméltem is, hogy így van, mert akkor legalább kicsikarhatok egy kis pénzt az RTL Klubtól… nem fogom ingyen égetni magam.
Később megpróbáltak kiengesztelni, választhattam 2 féle ’3 az 1-ben’ (remélem, érzékelitek a szóösszetétel számmisztikáját) kávékülönlegesség közül, és egy óriási bögrében kaptam meg. Amíg szárítódott a hajam, arra lettem figyelmes, hogy teljesen sötét van, ami ebben a napszakban elég szokatlan. Megérkezett a vihar. Szerencsére, mire elkészültem már elállt, de egy pillanatra azért összeráncoltam a szemöldökömet, hiszen azért az mégsem járta volna, hogy ilyen eseménydús hajfestés után el is ázzak.
Mikor hazaértem, arra lettem figyelmes, hogy egy kevés festék lecsöppent a halántékomra. Mivel édesanyám férfifodrászként tevékenykedett még a szocializmus bukásának idején, reméltem, hogy majd ő segít ezen. Egy körömlakklemosóval átitatott vattával addig dörzsölte a foltot, amíg ki nem sebesedett az arcom. A folt végül is eltűnt. Most már csak egy csúnya seb van ott. Milyen elégedetlen vagyok, soha semmi sem elég jó…

"Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; a kinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret."

Himnusz Íziszhez

Mert én vagyok az első és az utolsó.

Én vagyok a nagyrabecsült és a megvetett.

Én vagyok a szajha és a szent.

Én vagyok a feleség és a szűz.

Én vagyok az anya és a leánygyermek.

Én vagyok anyám karja.

Meddő vagyok, és számtalan gyermekem van.

Én vagyok az asszony és a hajadon.

Én vagyok, aki világra hoz, aki soha nem szült.

Én vagyok a vigasz a szülési fájdalmakban.

Én vagyok a feleség és a férj.

És engem a férjem teremtett.

Én vagyok az apám anyja.

Én vagyok a férjem húga.

És ő az én eltaszított fiam.

Mindig tiszteljetek, mert én vagyok a gyalázatos és a nagyszerű.

3. vagy 4. század (?),

Nag Hammádi

Ma megvilágosodtam!
Van egy reklám, amitől már a megjelenése óta kivételes módon és intezitással viszolygok, de sohasem tudtam megindokolni, hogy miért. Rájöttem:
http://szelsokozep.freeblog.hu/archives/2007/06/12/Ki_kurna_meg_egy_plussmedvet/

Ma délután beszélgettem Anyámmal:

A: Még mindig nem jött meg?
R: Nem. Mostmár kezdek aggódni.
A: ...
R: De az nem lehet. Minden jel arra utal, hogy meg fog jönni. Csupa pattanás vagyok, fájt is a hasam, meg fel vagyok fújódva.
A: Ha hétfőig nem lesz semmi, felhívjuk a doktornőt.
R: Inkább vegyünk előtte egy tesztet. Már volt ilyen mikor abbahagytam a tabit, emlékszel?
A: Nem.
R: Akkor is kimaradt, és azt mondta a doki, hogy vegyünk egy tesztet és ha negatív lesz, egy hét múlva ismételjük meg.
A: És mennyi egy teszt?
R: Úgy 1000 - 1500 Ft körül volt akkor. Én általában a középárkategóriájúakat vettem.
A: És mindig negatív volt?
R: ...

Hetek óta tervezem, hogy elmegyek végre strandra. Annyira vágytam már a napsütésre és a hideg mélyvízre, hogy az olvadozó fagylaltról és szolizott, bikinis hölgyekről már ne is beszéljek. Tavaly egészen bejött, mikor Docával kimentünk a Hajós Alfréd uszoda strandjára tanulni. Kár, hogy éppen egy nagy csapat napközis kisiskolás jelent meg, akik indián módjára körbe ugráltak minket, majd elkezdtek gallyakkal és kavicsokkal dobálni. De ez tavaly volt.

Tegnapra megbeszéltük B-vel, hogy ha már úgyis szabadnapja van, akkor menjünk együtt strandra. Ambivalens érzésekkel fogadtam ezt az ötletet: örültem, mert végre eljutok a hetek óta áhított desztinációmhoz, de aggódtam is, hiszen egyáltalán nem vagyok strand-képes fizikai állapotban. Mert ha még a barátnőmmel mennék… de hát B-vel, még terveim vannak.
Ámbár túl sok beleszólásom nem volt a dologba. B felhívott, hogy 20 perc múlva legyek kész, mert megyünk a gyömrői bányatóhoz fürdeni. Ehh… Persze, elkéstem. Szerintem egy lány sem vágja magát szőrtelenségbe és bikinibe mindösszesen 20 perc alatt. De ezt most már B is tudja.
Miközben Anyám azon drukkolt, vajon ütődött 21 éves leánykája belefullad-e egy bányatóba, mi éppen Vecsés környékén repesztettünk volna az autóúton, ha nem kapunk ki mindig egy kamiont vagy teherautót. Persze minden kanyarban másikat. A kalandos utazás után megismerhettem B. nővérét és egy kicsit a családi szennyest is. A szólás-mondás minden értelmében. Aztán elindultunk a ’plázs’-ra. Abban a pillanatban, hogy felrakták ránk a karszalagot, amely belépő gyanánt ékeskedett kicsi kacsónkon, beborult az ég és eleredt az eső. B-t ez nem tántorította el, ő megmártózott. Én először ódzkodtam az ötlettől, aztán ’egyszer élünk’ felkiáltással beadtam a derekam. Eszméletlen jó volt! Óriási cseppekben hullott alá az égi könny, mi meg a 25 fokos vízben lubickoltunk a halacskák között. Kár, hogy napozni nem tudtam. Az lett volna a hab a tortán. Bár… esőben csókolózni sem egy rossz dolog…