>tekerőlant<

hétfő, augusztus 20

puff neki.

Találtam valamit a határidőnaplómban, amin jót mosolyogtam. Mennyire idétlen az emberi lény: érzi egyes dolgok végkifejletét, de megvárja, amíg már teljesen forró lesz a helyzet, és még az után is, legalább háromszor megégeti magát, hogy biztosan eljusson a tudatáig – tiszteld a tüzet, és ne játssz vele! Bár, lehet, hogy csak én vagyok ilyen naiv…

Június közepe táján; B-vel még javában együtt:

„Ha már most minden gondolatomat és tettemet az vezérli, hogy ’ő vajon mit szolna’,’vajon tetszik-e majd neki’, ’vajon ő…’,’ő vajon…’, vajon… mi lesz majd akkor, ha úgy érezzük, nem megy a dolog?!
’Ő a barátnőm!’ – és jó szorosan átölel. Hogy büszkeségből-e vagy szeretetből, az mindegy. Rajongásig boldog vagyok attól, hogy hozzámér.
’Hiányoztál.’ – mondom. ’Igen?’ – és felhúzza szemöldökét. Mosolyog. Örül neki, érzem. De azt is érzem, hogy ha azt mondaná – Te is nekem. – az nem lenne őszinte. Nem is mondja.”

vasárnap, augusztus 19

nem osztás, csak üzenet...

Nem értem azokat az embereket, akik egyszemélyes színházaikkal szórakoztatják ismerőseiket és barátiakat. Életük mélypontjait gondosan koreográfiába ágyazzák, egy-egy visszatérő motívumot is belecsempészve, csak úgy átkötés gyanánt.
Régebben még a szívemre vettem ezeket a teátrális kifakadásokat. Ma már tudom, hogy mindez a figyelemfelkeltés eszköze, amit úgy használnak, hogy észre sem veszik magukon mennyire szánalmasnak hatnak ilyenkor. Az egész úgy kezdődik, hogy problémákat kreálnak maguknak, melyekkel szemben nem akarnak, vagy hirtelenjében nem tudnak hogyan fellépni. De ez nem baj, mert ők ezt élvezik! Szeretik maguk alatt habosítani és melengetni az erőltetett kínlódást, mint a frissen gőzölgő szart.

Az, hogy valaki megteremti a saját kis világát, a valóságtól jó messzire elrugaszkodva, nem olyan nagy baj. Az, hogy keresi azt a valakit, aki belepasszolhat ebbe a csodás kis világba, az sem baj. De ha végre találtál valakit, aki valamilyen csodás módon tényleg illeszkedik, mint a puzzle, ráadásul sikerül egy ívre vergődnötök, akkor miért nem lehet ezt egyenesen, közérthetően a tudtára adni?! Talán ha egy fél pillanatra átváltanátok az élő, szemtől-szembeni beszédre, és nem a végletekig elfátyolozott írói képekben üzengetnétek egymásnak a blogotokon keresztül, nem kéne megismétlődnie az emberi butaság és patetikusság egyik legnevetségesebb jelenetének, mikor egy házi buliból ketten is sírva viharzanak haza. Mert igenis, ennyire egyszerű. Csak Ti rohadtul unatkoznátok, ha ez nem lenne az életetekben. Mert ez is a világotok része: értelmetlenül szenvedni saját magatoktól.

Ha valaki délután 6 óta iszik, és mire megérkeznek a vendégei már tök részeg, majd ebben az állapotban elkezd az előző életéről mesélni, melyet 20db írható CD-n hozott át a határon, és őszinte, nosztalgikus mosollyal az arcán elmondja, hogy Szerbiában olyan szegények voltak, hogy volt egy teljes év, amikor csak és kizárólag krumplit és kenyeret ettek, de a krumplit legalább 30-féleképpen tudja elkészíteni, és még ma is imádja; nem sokkal utána hisztériás sírógörcsben tör ki, hogy valaha ő volt Szabadka legnagyobb DJ-e, és ellopták azt a számot, amit ő mixelt, és most más neve alatt fut a diszkókban, Magyarországon meg nem hajlandóak megadni neki a tartózkodási engedélyt, annak ellenére, hogy minden papírja rendben megvan; majd hajnali négykor megsértődik valamin, elvonul a vendégei elől, és csendben kínlódva elnyomja cigije csikkjét a saját karján, pedig szíve szerint ordítana, mert azért hívott minket, hogy segítséget kérjen, de még nem tudja, hogyan tegye ezt… Na, ez már probléma, basszátok meg.

csütörtök, augusztus 16

Na, kezdődik. Egész nap nyűglődök. Nincs senki, aki megmondja, hogy hány órakor mit kell csinálni, hol, miért és kivel. Már negyedik napja csak magammal foglalkozom: torna, fodrász, kozmetikus, pedikűrös (!!! az életben nem voltam még pedikűrözni. Nem tudom mi ütött belém!). Nem mondom, hogy nem esett jól, de már kezdem unni saját magam. Unalmas vagyok magamnak. Ugyanakkor, muszáj magamat lefoglalnom, mert különben folyamatosan ennék és aludnék. Számolom a napokat a Gólyatáborig. Tényleg, a Gólyatábor…

Nemrég kiderült, hogy lőttek Londonnak. Ami egyrészt jó, mert vannak ennek előzményei, amely előzmények következményeinek nagyon is örülök. De mégiscsak nagyon vártam, hiszen 12 éve tanulok angolul és még nem voltam angol anyanyelvű országban. Ez azért kicsit ciki… Persze, tök jó kifogás, hogy messze vannak az adott országok, de mégiscsak.
Ámbátor, mivel az ELTE Gólyatábori őrsvezetőségemet a londoni út miatt mondtam le, sikerült pár óra leforgása alatt visszacsinálni a néhány hónappal ez előtti állapotokat. Számítanak rám, kértek, hogy menjek. Ez marha jó! Ráadásul nem csak kisegítő szerepem lesz, de nem ám. Saját őrsöm lesz!

Rájöttem, hogy ez a francia pedikűr nem passzol hozzám. Elképzeltem magam, ahogy mezítláb táncolok a dagonyában, vagy éppen sétálgatok az út porában egy szanaszéjjel szakadt és kopott lila papucsban… és a körmöm francia-módira van kilakkozva! Ha ez még nem elég, a legfelső lakkréteg UV-fényben világít, kérem szépen! Mindegy. Legalább vicces lesz.

szerda, augusztus 15

Junker Evgeny Avetisian üzenete:
for example inviting a beautiful woman after dedicating several portraits to her turning her nite into a miracle proposing her a marriage by offering a beautiful own handmade ring and disappearing from her life
Junker Evgeny Avetisian üzenete:
thats the most beautiful state of vanity



Tegnap kicsit pityókás hangulatban talált meg egy szokatlan érzés. Illetve inkább szokatlan hangulatban talált meg egy pityókás érzés. Ültem a Szimpla Kertmoziban… és egyszer csak azon kapom magam, hogy túlcsordulok a szeretettől. Olyan hangulatom volt és olyan fizikai jeleket produkáltam, mint amikor azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Szerelmes voltam, anélkül, hogy a szerelmemnek lenne tárgya. Néhány óra szűz boldogság… Még most is tart az utórengése.

kedd, augusztus 14

Vannak emberek, akiknek egy élet sem elég ahhoz, hogy kialakítsák. Vannak, akik másoktól veszik kölcsön, néhányan pedig a realitástól teljesen elrugaszkodva hozzák létre magukét. A legritkább esetben fordul elő, hogy van köze a valósághoz. Az énképre gondolok.


Én is rohadt sokat szenvedek az enyémmel. Néha úgy érzem, hogy már a végén járok, és hamarosan elmondhatom magamról, az orvosok nagy megkönnyebülésére, hogy ’van egy kialakult énképem’. Aztán történik valami, ami miatt az egész felépítését újra kell kezdenem, hogy egyes elemeket megváltozassak. Hogy most hol tartok, nem tudom. A tábor előtt úgy éreztem, hogy teljesen tisztában vagyok az erényeimmel és hibáimmal és igyekeztem az utóbbiakat elpalástolni. Most úgy érzem, hogy a hibáimat is meg kell mutatnom. Olyan, mintha csak úgy lehetnék teljes egész, ha mikor rám gondol valaki, a hiányosságaimat is hozzám tudja illeszteni. Meguntam, hogy takargassam az egyik részem. Belefáradtam és kényelmetlen már. Meg nem is jó semmire. Ha akarnak így is, úgy is megbántanak. Akkor már legalább én érezzem magam jól! Ehhez sok bátorság kell majd, és az is kell, hogy tiszteljem és szeressem magam. Nem tudom képes leszek-e felülemelkedni saját kicsinyességemen. De legalább eljutottam oda, hogy megpróbálom. Hála azoknak az embereknek, akikkel négy hétig együtt dolgoztam éjjel-nappal, és hála a gyerekeknek. Mert ők tényleg olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Így gondolnak értékesnek és különlegesnek. És ez nagyon-nagyon szupcsi.

hétfő, augusztus 13

Már többedszerre futok neki a tábori beszámolónak. De úgy érzem a legegyszerűbb az lesz, ha csak szimplán azt írom, ami jön.

Tanultak tőlem a gyerekek, de én is sokat tanultam tőlük. Megtanultam karkötőt csomózni, ’scoobydoo-zni’, hulla fáradtan is lelkesíteni, és nagyon jól érezni magam egy buliban, minden tudatmódosító használata nélkül - mert a gyerek az első. Sok szeretet kaptam tőlük, mert önmagam voltam, és mert egyénként és egyéniséként kezeltem őket.
Nemegyszer mondták: „Olyan vagy, mint Anyu.” Még nem is olyan régen ez nagyon kiborított volna, de most jól esett. Mert őszinte volt, és mert anyának lenni nagyon nagy kihívás, de mégis hálás feladat. És mert tudom, hogy anyára mindenkinek szüksége van.

Idén nem csak a gyerekek okoztak nekem kellemes meglepetést. Volt ott néhány fiatalkorú tanár is, akiket sokan lenéztek a beosztásuk és koruk miatt (ők ugyanis ’csak’ animátorok voltak és nem tanítottak délelőttönként). Néhányan odajöttek hozzám, hogy dumáljunk kicsit és néha tanácsokat is kértek. Vagy egyszerűen csak szerették volna, ha valaki meghallgatja őket. Boldog voltam, hogy ennyire megbíznak bennem. Nem azt éreztem, hogy fontos vagyok. Annál valami sokkal jobbat. Azt éreztem, hogy van értelme annak, hogy létezem.

Az utolsó turnus utolsó tanár meeting-jén (amit minden egyes áldott nap fél 3-kor tartottunk, hogy megbeszéljük az aznapi teendőket) a vezetőség kiosztott néhány embernek egy-egy ’PEOPLE TEAM FAVOURITE’ felirattal ellátott szalagot, munkája elismeréséül. Egyesekkel egyet értettem, másokkal egyáltalán nem, de nem is ez a lényeg. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy megkülönböztetik őket, és piedesztálra emelik, de azokat, akik nem végezték a munkájukat rendesen, és akik miatt néhány embernek duplán vagy triplán kellett dolgoznia, hagyják csendben meglapulni. Aztán elindultam a dolgomra és miközben épp a szobákat ellenőriztem az egyik kissrác odajött hozzám és zokogva csimpaszkodott bele a derekamba: „Nagyon fogsz hiányozni!” Neki én voltam az egyik PEOPLE TEAM FAVOURITE. És ennél nagyobb elismerés nem is kell…

Először úgy akartam kezdeni a beszámolót, hogy minden tanárról, aki a négy hét során közel került hozzám vagy alapból közel is állt, külön-külön írok néhány sort. De túl hosszadalmasnak és értelmetlennek találtam végül, és egyébként is, tutira kihagytam volna valaki nagyon fontosat. Így hát csak ennyi álljon itt:

Nagyon jó volt veletek és köszönök mindent! Remélem jövőre találkozunk!

vasárnap, augusztus 12

Végleg hazajöttem a táborból. Már készül az új bejegyzés, csak kicsit hosszabbra sikerült, mert alapos akarok lenni. Addig is álljon itt néhány kép előfutárként:

www.peopleteam.hu