>tekerőlant<

vasárnap, november 25

ebihal-mazsola

Tegnapelőtt éjjel, egy nem olyan régóta dédelgetett álmom vált valóra.

Úgy játszik, ahogy kell. A nehézkes kezdőrúgás után - melyet ráadásul nekem kellett megtennem – bátran mondhatom, hogy egészen belejött a játékba. Apukám mondta egyszer régen, hogy meglepően jól cselezek. Hát, jelenlegi ellenfelem sem kispályás. Tudja, mivel kell engem összezavarni, elbizonytalanítani, majd megint hagyni, hogy azt higgyem, nálam van a gyeplő.
Ja, ez már egy másik sport…


- Hát, szép jó reggelt!
- mrrfffkhmp…
- Tessék?
- Semmi. Ne nézz rám, jó?
- Miért?
- Mert az első kávémig ebihal vagyok…
- Ebihal? Kurva jó! Muti, hogy?
- Résnyire vannak nyitva a duzzadt szemeim.
- Tényleg! Tök durva!
- Én szóltam!
- És én mire hasonlítok?
- Hát, nem is tudom…
- Ez azt jelenti, hogy még itt kell aludnod néhányszor?
- Hmm, nagyon úgy fest a helyzet...
- Az jóóó…


vasárnap, november 18

Már megint hajnali 3 körül lehet. Az elmúlt 5 nap után már meg sem lepődöm, hogy a hatodik nap is, ez idő tájt megint Vele ülök valahol. Megfogja a kezem és elkezdi simogatni, buzergálja a hajamat, és eközben olyan kétségbeesett boci szemeket meresztget rám, hogy az már fájdalmas. Ma viszont ő csókolt meg engem… minden erőteljesebb ráhatás nélkül.


R: Na, most akkor mi van?
5-s: Nem tudom. – vigyorog.
R: Akkor mit vigyorogsz. Ez egyáltalán nem mosolyognivaló.
5-s: Jajh, Radice… figyelj, te ezt hogyan gondoltad?
R: Kettőnk között?
5-s: Aha.
R: Hát, én valamivel komolyabbnak gondoltam… gondolom.
5-s: Kijavítottad magad! – megint mosolyog. Aztán már nem. – Hát én nem tudom…
R: Hát, azt látom. De mit nem tudsz? Félsz, vagy nincs kedved, vagy csak kényelmes vagy…
5-s: Dehogy félek!!
R: Faszt nem… azt emelted ki egyedül.
5-s: Na jó… Nem alszol nálunk ma?
R: Hát, nem.
5-s: Tényleg nem? Pedig tegnap megígérted. Vártalak…
R: Igazán? Sajnálom… nem tehetem.
5-s: Miért?
R: Magam miatt. Lehet, hogy őrült vagyok, de nem szopatom meg magamat, még én sem. Ha nálad aludnék, utána csak jobban szeretném, ha lenne ebből valami értelmes is. De te nem tudsz semmit. Érted.
5-s: Persze. Jajh, Radika… tényleg nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok normálisan csinálni. Tényleg nem.
R: Tőlem várod a megoldást? Igazán nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Most nem.

De legalább eltelt negyed óra úgy, hogy nem a Marijaról, Helenáról vagy Majáról beszélt, hanem rólunk. Később, a kapunkban megkértem, hogy vegye a fáradtságot és gondolkozzon el. És otthagytam. Drámai, mi?

Ilyenkor jön rá az ember lánya, hogy mennyire rövid az éjszaka, amikor azt bizonygatod, hogy erős vagy és rendíthetetlen, és mennyire hosszú, amikor rájössz, hogy nem is. Mert hiányzik…


Egyes. Leülhet.
De csak a következő felelésig.

szerda, november 14

nem annyira titkos üzenet egyáltalán


Николай!

Mikor szolgáltatod vissza a kétsávos, színváltós gyűrűmet, melyet a fürdőszobád polcán hagytam? Nincs, ami jelezze a hőmérsékletet…


kedd, november 13


„Minden az elhivatottságról szól. Akarnunk kell felemelni azt a szikét, és vágni."

Meredith /Grace klinika/

Szórakoztat, amikor kavicsokat dobálok az állóvízbe. De csak nemrég jöttem rá, hogy ezek apró gyémántdarabkák. Nem mindegy ám, milyen vízbe dobálom őket. Úgy döntöttem megvárom, amíg már nem lesz olyan zavaros, és látom majd az alját – a rejtett kincseit, hogy lássam megéri-e beleszórni a kis gyémántocskáimat. Túl sokat pazaroltam már el belőlük.
Csak attól félek, hogy mire visszatérnék megnézni, milyen az alja, már privát terület lesz a tó. Vagy kiszárad. Esetleg felszívódik.


Szórakoztat a stagnálás. Állok egy tóparton, és nézem a felhőket. Látszólag nem történik semmi, de körülöttem minden változik. Elúsznak a felhők, hervadnak a nővények, telik az idő… zajlik az élet. Én meg csak állok ott, és mosolygok. És sok minden eszembe jut. Többek között sok barát, akik fontosak nekem és én is fontos vagyok nekik. Sok ismerős, akik csak átsuhantak az életemen. Nem adtam nekik sokat és én sem kaptam jelentős dolgokat tőlük, mégis boldogan emlékszem rájuk. Sok ismeretlen, akik annyi mindent elvettek tőlem, mert amit oda akartam adni, az nem volt elég.
De ilyen az élet. Viszont most csak állok ott és bambulok. Jól esik kivonni magam a forgalomból. Kezemet a kabátzsebemben tartom, és izzadt tenyérrel markolászom apró gyémántjaimat.


Valaki áll a túlparton. Rám néz és én elfordítom róla a tekintetemet. Kis hezitálás után elindulok felé. Lassan, de határozottan lépkedek az élénkzöld pázsiton. Mintha figyelne a szeme sarkából. Vagy mégsem? Elbizonytalanodom. Megtorpanok, és úgy csinálok, mintha csak éppen abba az irányba lézengenék. Nem igazán tudom eldönteni, mit tegyek, ha majd odaérek hozzá. Görcsösen szorongatom a gyémántjaimat. Azt hiszem felsértették a tenyeremet. Vérzik.
Most megállhatnék nyalogatni a sebeimet, de félek, mire megint feleszmélnék már nem lesz ott az a valaki. Mereven figyelem őt, nem merem szem elől téveszteni, nehogy eltűnjön a láthatáron. Már hosszú ideje nem járt erre senki. Kíváncsi vagyok, ő mit keres itt. Vajon csak véletlenül járt erre, a sors akaratából? Vagy netán vár valakit? Az is lehet, hogy csak délibáb. Nincs is ott, csak a nap sugarainak és a levegőnek a közös játékát vélem látni.
Neki is zsebre van téve a keze. Érdekel, hogy az ő zsebében mi lehet. Ha egyszer odaérek majd hozzá, meg kéne tőle kérdezni. De illik-e ilyet? Akkor is, ha őszintén érdekel. Szívem szerint megállnék. Azt hiszem, úgysem merném feltenni a kérdést. De a lábam arrafele visz…


A felhők ugyanúgy tovaúsznak, a növények ugyanúgy nőnek, az idő ugyanúgy telik, a víz ugyanúgy zavaros, mint eddig. Valami mégis más…


vasárnap, november 11

Igen, Drágáim. Most hétvégén Novi Sad-on (Újvidék) voltam, ’tanulmányi kiránduláson’. Pénteken mentem, szombaton jöttem, de ennyire rövid idő alatt is annyi minden történik, hogy elmesélni is fárasztó. Három lényeges pont van és mindhárom keserédes.

No. 1.
Az egyik leges-legkedvesebb barátnőm 4 hónapos terhes. Kuma leszek, ami annyit jelent, hogy esküvői tanú és keresztanya egyben. Legalábbis úgy tudom, hogy ezt jelenti. Nagyon örülök ennek, mert hivatalosan is pesztrálhatok egy picuri gyermeket, anélkül, hogy el kéne viselnem a terhesség és a szülés kínjait. (Ezt egyébként ez úton meg is köszönöm!) Ámbátor aggódom a fiatal anyuka miatt. Gyengécske és a háttér sem olyan ám, mint egy tündérmesében… De hát senki sem mondta, hogy az igazán nagybetűs ÉLET egy tündérmese, igaz? Meg azt sem, hogy mindig minden terv szerint megy.
Azért örülök egy új életnek. És érzem, hogy ennek a szerepnek az elvállalásával az enyém is egy kicsit megváltozik…

No. 2.
Ha van kuma, akkor van kum is, ugyebár. A leendő apukának a tanúja, a legjobb és legősibb barátja is egyben. És hát, más szerepet is szeretett volna betölteni, ha már így négyen összeverődtünk. Az este végeztével egy fekete Lada hátsó ülésén … háhááá! Azt hittétek, mi? Nem, ennél jóval romantikusabb a dolog, csak számomra teljesen érdektelen. Megvallotta, hogy mennyire tetszem neki, ami azért nagy szó, mert ő válogatós a javából. Olyan erényeit sorolta fel, ami már felért egy házassági ajánlattal is. Aztán odaadta a nyakláncát, és az ígéretet, hogy ha bármi problémám van, nyugodtan keressem őt meg. Mondanom sem kell, hogy tökéletesen értetlenül álltam (illetve ültem) az eset előtt, mert én sem jeleket nem adtam, sem nem állt szándékomban, hogy ez a performansz megtörténjék. Őszintén szólva cefet kényelmetlenül éreztem magam és az udvarias visszautasítás stratégiáját választottam. Ehh… bocsesz csocsesz.

No. 3.
Zsivágó barátommal, néhány héttel ez előtt kitárgyaltuk a „szerelmi életemet”. Miután szegény nem nagyon tudta követni a fonalat (ami meglepő, mert azért annyira sok szereplő nincs), beszámoztuk a delikvenseket. Természetesen, magának is adott sorszámot, az ’egyetlen férfi az életemben’ titulussal. Hozzátenném, semmi alapja nincs ennek az önjelölésnek, de mivel nem olyan erős a retorikám, mint neki, ezért inkább hagytam magam.
Ez a mozzanat azért lényeges, mert egyetlen nappal ez után lépett színre Ötöske! Róla eddig babonából nem meséltem, de most már nem bírom tovább. Nem tudom eldönteni, hogy mi lesz, mi volt vagy mi van, de nagyon jól érzem magam Vele. Ennek jegyében elhívtam őt is a kirándulásra. Gondoltam, ha nincs semmi szándéka velem, akkor úgysem jön el egyedül. Hát, basszus, eljött. Persze jelek voltak dögivel, meg hezitálás ezerrel, de mégsem történt semmi kézzelfogható. Ami nem baj. Sőt! Eljutottam arra a pontra, hogy ez kifejezetten tetszik.
És rájöttem. Pontosan olyan a szeme, a tekintete, mint Eric Bana-nak (akire, mellesleg, a Trója óta csak pirulva gondolok). És most mi megy a TV2n? A Hulk című film, Eric Bana főszereplésével… éppen fogom a padlót.


Nah, asszem megszárítom a hajamat...

vasárnap, november 4

Ma "beleszarok az álló vízbe" nap van. Aztán nézem, ahogy sodródik.
De még mindig jobb ezt egyedül, mint bármit hármasban.

szombat, november 3

Vallomást kell tennem. Kisebb lelkifurdalásom támadt, amiért buta fejemmel nem figyeltem elég jól oda, és sikerült Halottak napjára szerveznem a Szláv Hallgatói Magazin (továbbiakban csak SzHM) szerkesztőségi találkozóját. Későn jutott már eszembe, hogy lemondjam, úgyhogy inkább meghúztam magam, és úgy tettem, mintha mi se történt volna. Mármint, nem úgy mintha templomba mentem volna, mert azt a misét egybe írják ezt meg nem írtam egybe. Na mindegy.

LÉNYEG:
Hiszek abban, hogy a halottakat meg lehet sérteni, és hogy módjukban áll bosszút állni így vagy úgy. Lehet, hogy babonás vagyok, de például sikító frászt kapok attól is, ha valaki le akarja venni rólam a… gyűrűmet! Az ugyanis azt jelenti, hogy elveszi az illető a fiúmat. Persze, most nincs, de ha lesz, akkor jó lenne, ha nem csapnák le a kezemről, ha már végre van. De mindegy, vissza a tárgyhoz.
Tegnap gyanútlanul battyogok hazafelé, elmerülök a gondolataimban meg a Jugoszláv zenei gyöngyszemekben, amikor arra leszek figyelmes, hogy a mozgólépcső előtt, hanyatt fekszik egy testesebb, 55 év körüli férfi és körülállja őt 4 metróbiztonsági. Gondoltam, biztos berúgott szegény, aztán eddig jutott. Mikor közelebb értem, olyan látvány fogadott, azt hittem odaájulok mellé. A bácsinak fennakadt a szeme, csak a fehérje látszott, a szája nyitva, a kezét, pedig megmerevedve tartotta maga előtt. Az ujjai szétterpesztve, mintha görcsbe állt volna az egész teste. Nem bírtam odanézni, míg mások meg tátott szájjal bámulták. Azt hittem meghalt. Azt hittem ez a büntetésem a felszervezkedésem miatt. Ugyanis rettegek a hulláktól.
Mikor hazaértem elmeséltem anyámnak, aki megnyugtatott, hogy valószínűleg csak epilepsziás rohama volt a bácsinak. Negyed óra múlva jobban lesz. Remélem tényleg így volt. De legalább még egy pozitívum a mellett, hogy anyámékkal lakom.