nyenyere

2008-06-29T18:30:00.004+01:00

Nagy elhatározásra jutottam ezzel a bloggal kapcsolatban. Befejezem. De nem, azért mert meguntam vagy, mert már nem tartom „trendinek”, hanem teljesen más okok miatt.
Elhanyagoltam, és nem tudtam, hogy kerülhetett erre sor. Pedig amikor elkezdtem írni, nagyon is éreztem, miért kezdem el, de ez az érzés elmúlt.

Egyrészt rádöbbentem, hogy nem az lett a végeredménye, aminek szántam. Talán azért nem, mert nem is fogalmaztam meg magamnak pontosan, hogy mi lesz ez. Végül egy ilyen hirdetőtábla-síratófal funkciót töltött be. Azt viszont tudtam, hogy ez az, amit nem akarok. Senkinek nincsen erre szüksége.

Hogy mi lesz ez után? Hát, új vizekre evezek. Egyrészt azért, mert megszületett a keresztfiam, Miloš! Másrészt, mert több dologban is új fejezet kezdek el. Részben én választottam, részben így alakult. Valami teljesen másba fogok belekezdeni az elmúlt gyönyörű 4 hónap emlékére. Meg Miloš is profitálhat majd belőle. Már ha fog tudni magyarul. Ha nem, majd én fordítom le neki...

3 kiló, 6 dkg!

2008-04-07T10:55:00.007+01:00

Hát eljött a nap, amelyik már november óta esedékes volt.
Április 25-én megtartja Izabella barátnőm a polgári esküvőjét. Nyolc hónapos terhesen.

Én, mint tanú-keresztanya, már csak a sokéves barátságunknál fogva sem állíthatok be üres kézzel. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi jöhet jól egy ifjú párnak, akiknek kb. 1 hónap múlva gyermekük születik. Mindenképp a babának akartam valami cuccot, amire tényleg nagy szükségük lehet. De rájöttem, hogy a ’férj jelöltnek’ van egy 5 éves unokahúga, akiről még megmaradt minden fontos dolog. Tehát arra nincs szükség, hogy vigyek mondjuk még egy babakocsit.
Aztán megfordul a fejemben, hogy a szokásos esküvői ajándékok közül választok egyet: kávéfőző, serpenyő, étkészlet, stb. Nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem tudok ennyire banális tárgyakat ajándékozni egy olyan embernek, akihez így kötődöm.
Nem bírtam semmire sem jutni magammal, úgyhogy felhívtam. Ő is úgy gondolkozott, mint én: baba-cucc nem kell, mert még megvan, háztartási eszköz nem kell, mert még nincs hová tenniük. Azt mondta ne vigyék semmit, csak én menjek, mert engem várnak nagyon. Aztán kicsit hosszasabb beszélgetés után kihúztam belőle, hogy mi lehet az, ami igazán jól jönne nekik. Mivel épül a házrészük, most leginkább anyagi támogatás kell, hogy a mesterembereket ki tudják fizetni.
Az a baj, hogy szívesen segítenék nekik, de azt hiszem ehhez még én sem vagyok elég felnőtt. Beszéltem Anyukámmal, aki már megint túlpörögte az életet, és már eltervezett mindent. Arra is gondoltam, hogy átcsempészek a határon egy ácsot, de azt hiszem az már kicsit bajos lenne.

Szóval, a rózsaszín ködből, hiába esküvő meg aranyos pici baba, előbb-utóbb szmog felhő lesz… Kemény az élet.

Tudom, hogy nem a legjobb kép, de csak az arányok miatt. :)

agykattogás

2008-04-06T15:06:00.002+01:00

Miért kell mindannyiunknak felnőni? És mi van akkor, ha valaki nem akar? És egyáltalán, miért ilyen szörnyű a felnőtté válás? Nem csupán egy eddig nem tapasztalt súlyú felelősség nehezedik ránk, de még a lebetonozott tévhitekkel és indokolatlan elvárásokkal is meg kell birkóznunk. Miért nem lehet ez egyszerűbb és könnyedebb?

Én már nagyon régóta vártam, hogy teljes értékű ’nagylány’ legyek. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik számítani fog a véleményem, érdekelni fogja az embereket, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, hogyan látok egyes eseményeket, számot tevő tagja leszek egy olyan társadalomnak, amely eddig csak koloncként, szükséges rosszként hordott a hátán.
Aztán rájöttem, hogy ez nem egy csapásra fog megtörténni. Mármint a ’nagylánnyá’ válás. Később arra is rájöttem, hogy attól, hogy elérem ezt a státuszt, még nem leszek része a társadalomnak, csak egy a tömegből. Abból a tömegből, akik nem tartanak semerre sem, nem tesznek semmit azon kívül, amit nagyon muszáj, és előbb-utóbb belekeserednek a saját kicsinyes és vak világukba.

Sokszor furán érzem magam, hiszen úgy viselkedek, mint egy kislány, akinek tényleg semmi gondja nincs és, amit abban a pillanatban kitalál, azt véghez is viszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szoktam aggódni, vagy nem gondolom át a fontos döntéseimet. Ez csak annyit jelent, hogy tapasztalataim szerint, aprócska, hétköznapi dolgok esetében, a leggyorsabb döntés a leghatékonyabb hosszú távon. Persze ezt nagyon sokan nem értik, és kicsinek néznek ezért. Néha le is sajnálnak, vagy csak kinevetnek. Ez sokáig nagyon bántott, mert nem értettem, hogy én miért vagyok nevetségesebb, mint azok, akik minden jelentéktelen történéstől idegbetegek lesznek, ész nélkül káromkodnak, és ezzel elkergetik a környezetüket. De már nem érdekel.
Nem érdekel, mert magamat cáfolnám meg, ha ezzel foglalkoznék. Inkább azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek az életben.

Szeretem a napsütést.
Szeretek úgy felkelni, hogy a nap már hasamra süt.
Szeretek a kedvesem karjaiban elaludni.
Szeretem a színes virágokat, amik a kertünkben nyilnak.
Szeretek cukrászdába járni.
Szeretem a forró kakaót és a maci kávét.
Szeretek habfürdőzni.

És még nagyon sok minden más is van. Tudom, hogy ezek mind „curica”-s (szerb-horvátul: kislányos) dolgok, de ezek miatt érzem, hogy érdemes nap, mint nap felkelni. És próbálom a környezetemnek átadni ezeket a pozitívumokat. Persze sokan nem vevők rá, de ez cseppet sem meglepő, hiszen mind különbözőek vagyunk. És ez bennünk a csodás.
Aki ismer, az ilyennek ismer. Innentől már tőle függ, hogy elviseli-e ezt, vagy sem. Ha viszont úgy dönt, hogy elviseli, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy nem ítélhet ezért el, és nem is bírálhat, hiszen én sem teszem. Ellenben ha valaki, csak azért lép kapcsolatba velem, mert élvezi, hogy bánthat, akkor emberére talált. Mert én mindig nyíltan közeledem az emberek felé. Érdekelnek az emberek. Ezért sebezhetőbb vagyok, mint a többség. És ezért gondolnak naivnak is… Pedig csak arról van szó, hogy én máshogy nem tudok élni.

2008-03-15T13:41:00.004+01:00

Szeretnék elnézést kérni Kedves barátaimtól, szappanopera olvasóimtól és bírálómtól, amiért eddig nem írtam. Kicsit összegyűltek az események, de minden rendben van. Nagyon is!

A Langivallakom.blog.hu bár fizikailag még nem, de eszmeileg megvalósulni látszik! Összeköltöztünk ugyanis...
Egyenlőre ennyi. Mostantól gyakrabban postolok majd, mert már netünk is van! Remekül érzem magam, bár vannak félreértéseink, néha...

Attól félek csak, hogy nehogy úgy járjak, mint a nyuszika a viccben.

Nyuszika sétál a síneken és közben énekel:
- Szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam,...
Tadamdadam, tadamdadam, tadamdadam...

GySEV vs. MÁV avagy valaki szerezze meg a Gaskó Pityu anyjának a számát!

2008-02-10T16:55:00.000+01:00

A vizsgaidőszak végeztével enyhén szólva is zokni voltam agyilag és fizikailag egyaránt. Ebben eddig nincs semmi érdekesség. Az érdekesség ott kezdődik, hogy 5ske javaslatára Sopronba vettük az irányt, kiheverni az egyetemista élet okozta fáradalmakat.
Voltam már ott nem egyszer. Persze ez egészen addig eszembe sem jutott, amíg oda nem értünk. Hirtelen ismerősek lettek az utcák, meg a látnivalók.
Középiskolában ott osztálykirándultunk, és én tartottam kiselőadást (amely kissé hosszabbra nyúlt a kelleténél) a római kori Sopronról. Katasztrófa és halálos beégés.
Aztán a 17-es örssel, tiszteletbeli örstagként ruccantam ki oda. Abból nem sokra emlékszem. Már egyetemre jártam a javában. Na, mindegy…

De most, most csak mi ketten ültünk fel a vonatra… Illetve, hát…

5skénél aludtam, hiszen reggel megyünk, és így legalább együtt készülődhetünk és együtt is késünk, ha arról van szó. Nos, arról volt szó. Szóval a 10 órás vonatot sikeresen nem értük el. A következő vonat nem is olyan későn ment, de csak Győrig. A dolog elég gyanús volt, hiszen előtte ment a keresztbe-kasul szervezés, hogy mindenképpen Győrben megálljunk ebédelni, mert kihagyhatatlan az a kifőzde… Habár, az eredeti tervben Győr nem szerepelt, végül 5ske csak megoldotta, hogy mégis ott ebédeljünk. Mondjuk nem bántam meg.
Győrből néhány óra múlva Sopronba mentünk, boldogan, jól lakottan, vonattal… Ekkor még nem is sejtettük, hogy nemsokára többször vesszük majd a szánkra Gaskó István nevét, mint egymásét.

Egyik este sétáltunk a pályaudvar felé, és látjuk ám, hogy nemsokára megy vonat Szombathelyre:

5ske: Na, Radika? Megyünk Szombathelyre?
R: Most?
5ske: Persze!
R: Úgyse mersz. Csak a szád nagy.
5ske: Igen?

R: Igen.

Nem egészen 5 perc múlva már a vonaton zötyögtünk a felé a város felé, amelyről annyi borzalmas sztorit hallottam 5skétől (mivel ott töltötte egyetemista éveinek kezdetét). Mikor leszálltunk Már éjfél volt. Megkérdeztük a szombathelyi pénztárosnőt, hogy amennyiben sztrájk lesz, mire számítsunk.

Nőci: Semmire. A GySEV csak alvállalkozó, nem érinti a sztrájk.

Szupcsi! Ez azt jelenti, hogy az első vonattal vissza is megyünk Sopronba. Körbejártuk a várost, megmutatta nekem azokat a dolgokat, amik jelentenek neki valamit. Beüldögéltünk egy-két helyre aztán elindultunk vissza a pályaudvarra. Fél úton rájöttünk, hogy egészen késő van, úgyhogy elkezdtünk futni, hogy elérjük a hajnali 4 órás vonatot.
Odaérünk a pénztárhoz kb. 3 óra 48 perckor. Kérjük a jegyet.

Nőci2: Sajnos nincs vonat. Sztrájk van.
5ske: ??? De hát a kolleganő azt mondta, hogy…
Nőci2: Vonatpótló autóbuszok járnak.
5ske: Remek. És mikor megy?
Nőci2: Már 20 perce elment.

Komolyan azt hittem, hogy kikapom a nőt a pult mögül! Elkezdtem eszeveszettül káromkodni, szerb nyelven. Kicsit elvetettem a sulykot, bevallom. Zengett az egész aula. De nagyon fáradt voltam már.

Minden esetre az 1 órás útból 3 órás lett. /Ugyanis a busz csak Acsádig (???) ment, onnan már közlekedett valami vonat, ahol a nyanyák az orromra baszták a vasajtót, mire én úgy feldühödtem, hogy már senki sem mert abba a kocsiba beülni, ahol én voltam./ Közben szegény Gaskónak olyanok lettek a rekeszizmai a sok csuklástól, hogy nemsokára megjelenik a Mr. Muscle reklámjaiban.

5ske nagyon büszke volt rám - állítólag ő volt az utolsó ember, aki abban az aulában így kiabált. Persze azért panaszt tett, mikor Sopronba értünk, de azóta is várjuk a bocsánatkérő levelet. Ám, ahogyan azt az ügyeletes bácsi is mondta (igen erőteljes tájszólással) a GySEV irodájában:

Ebből MÁV-os ügy lesz!

Lepény taktika

2008-01-25T18:52:00.000+01:00

Ennyit szerintem még nem gyalogoltam kávéért. Úticélunk a Lepény, a Fehérvári úti Skála piacról megközelítve. Kalandos és hosszú séta után belépünk a Körösi Csoma Sándor Kollégium épületébe. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára voltam itt, kihez mentem: a ’kisgólyám’ itt lett elszállásolva. Kétszer jártam nála, amíg boldogtalanítottuk egymást. Persze nem szóltam, mert néhány napja megkaptam, hogy én is sokat beszélek a volt pasijaimról. Szóval megígértem, hogy nem fogok.

- Radika, legyél határozott, mintha őslakos lennél, és akkor majd nem szól be a portás néni.

A portás néni nem szólt be. Megszereztük a kávénkat, bár az sem volt egyszerű, és leültünk egy hátsó asztalhoz. Örültem, hogy 5skével vagyok most. Teljesen más dimenzió, teljesen máshogy állok hozzá, mert jó Vele. Persze, nem minden másodpercét élvezem: egy váratlan pillanatban fülig érő szájjal hátra fordul, és kutató tekintettel körülnéz.

- Itt jöttem össze a Helenával. De nem emlékszem, melyik asztalnál…

Azt hiszem sokkot kaptam. Nem válaszoltam erre semmit, hiszen azt is megígértem, hogy többet nem csinálok balhét, ha a volt női valahogy szóba jönnek, mert a régi életének a része, és el kell fogadnom, hogy mások is voltak előttem. De azért ez mégiscsak „mélyvíz”.

Aztán valahogy szóba került, hogy én már jártam itt valami bulin. Majd elhintettem, hogy Dusán még mindig itt lakik a koliban (Helenával ellentétben, ugyebár).

Ez után egy hosszabb hallgatás következett, majd 5ske hirtelen témát váltott…

cók-mók

2008-01-25T11:51:00.000+01:00

5s: Az, hogy felajánlom, hogy ihatsz a sörömből kb. a sör feléig tart, mert onnantól szentként tisztelem!
R: Óóó… (amolyan cinikus hangnemben)
5s: De, persze, Te, Radika, ihatsz belőle!
R: Hogy-hogy?
5s: Hát úgy, hogy itt már komolyabb dolgok történtek… (szorosan átölel, és hozzám bújik)
R: Na, mesélj!
5s: Hát, tudod, az, hogy Veled vagyok, az azt jelenti, hogy másik 3 milliárd nőről lemondok!

Akár vehetném egy szerelmi vallomásnak is, bár, minden esetre, elég sajátos módon tudja előadni az érzelmeit.

Tegnapelőtt végleg eltökéltem, hogy megyek otthonról. A hadi állapot, ami a lakásban zajlik, elviselhetetlenné nőtte ki magát:

3 embernek kell térden állva könyörögni, ha szeretnék egy kicsit szundítani nap közben
hárman négy különböző tévéműsort néznek az öt darab tévén
ha kimegyek a konyhába tanulni, valaki biztosan akkor lesz éhes
ha bemegyek a szobába tanulni, biztos, hogy mindannyian ott teremnek tévét nézni
ha én tanulok, azt egy fél órás ’Canossa járás’ előzi meg, míg a család minden tagját helyre rakom
nem lehet fél órát nyugodtan, ’önáztatva’ eltölteni a fürdőszobában még hajnali kettőkor sem, mert valaki tutira akkor jön fogat mosni
engedélyt kell kérni, mielőtt elmész szarni, nehogy valaki másnak is pont akkor kelljen
körültekintően kell enni és inni, mert sohasem tudhatod melyik élelmiszer kinek a tulajdona
nem tartathatod nyitva az ablakot, ameddig jól esik
nem tudsz sehová sem elmenni úgy telefonálni, hogy legalább egyikük ne hallgassa végig a beszélgetést
stb.

és a legszebb: MIND A NÉGYEN EGY SZOBÁBAN ALSZUNK!!

Ennek tetejében érezhetően megromlott az atmoszféra, amióta Anyám eldöntötte, hogy válik, és még mindig nem mondta el Apámnak. Egyelőre úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Persze a vak is látja, hogy nincs így. Kivéve Apámat…
Szóval úgy döntöttem kapok 5ske ajánlatán és tényleg ’összecuccolok’ Vele. Persze kicsit félek, de nem számít. Én mindig félek a nagyobb lépések előtt. Viszont már elviselhetetlen otthon a légkör, de amikor 5skével vagyok, akkor jól érzem magam. Ennyi.

Kitaláltuk, hogy új blogot kell indítanom, ha már együtt lakunk: aLangivallakom.blog.hu
Persze mindezt csak azért, hogy az a másik 3 milliárd nő megtudja, miből marad ki...

pszihó-Perszóna

2008-01-15T01:10:00.000+01:00

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok a sztereotípiák híve. Sőt, kifejezetten nem szeretem, amikor beskatulyáznak embereket bizonyos dolgok alapján, legyen az a hajszín, egyetem, szülőváros, öltözködés, stb. Ugyanakkor mégis vannak körülmények, amik már következtetni engednek bizonyos viselkedési formulákra. Például ha valaki pszihológia szakos.
Egy ilyen szakos hallgató többféle magatartást is megjeleníthet: van olyan, aki folyamatosan a lelkedben kurkászik, és fel akarja tárni minden felszíni frusztrációd gyökerét. Őket még kedvesen le lehet állítani, egyáltalán nem köz-, csupán önveszélyesek, mert a kurkászást, nem egyszer, magukon is gyakorolják, esetlegesen közönség előtt. A másik fajta az, aki nem dicsekszik tanulmányaival, de amikor nagyon felidegesítik, akkor megmutatja a foga fehérjét, és egyfajta fájdalmas, megríkató gyermekkori pszihoanalízissel vág vissza minden valós vagy vélt sérelemért. A harmadik fajta az, aki a megtanultakat arra használja fel, hogy minden körülötte lévő embert manipuláljon. Ezek a legveszélyesebbek, mert sohasem tudod, hogy mikor önmaga, vagy hogy melyik haditervébe próbál Téged bevonni, vagy éppen abból kivonni, anélkül, hogy Neked bármi sejtésed lenne az egészről. Ennek a harmadik fajta pszihológia szakos hallgatónak hatványozottan súlyos a megalomániája, amennyiben nő nemű az illető.

Amikor másodszor találkoztam 5skével, beteg volt, de azért csak lejött a kávézóba megnézni, hogy mit csinálunk Zsibcivel. Természetesen nem egyedül érkezett: vele jött a lakótársa illetve egy hölgyismerősük, aki pszihológia szakos. Már akkor gondolhattam volna, hogy még meggyűlik vele a búrám, hiszen úgy libegett be a helyiségbe a két fiúval, mint valami dáma és igyekezte a beszélgetést úgy koordinálni, hogy legalább egyikük biztosan rá figyeljen. A fenn említett, pszihológiai eszközökön kívül, azért bedobta fizikai bájait is: szigorúan leüléskor combközépig felcsúszó szoknyában, és a Marianna-árkot megszégyenítő mélységű dekoltázzsal jelent meg.
Mikor 5skével ’egymásra találtunk’, azért megkérdeztem a véleményét. Sem ő, sem Zsibci nem szolgáltak olyan magyarázattal, ami engem arra engedett volna következtetni, hogy szemmel kéne tartanom Perszónát. Így a továbbiakban nem is foglalkoztatott a létezése, egészen a mai napig…

Perszóna, drága felhívta 5skét néhány napja, hogy van két ingyen színházjegye, és Őt választotta. Már történt ilyen, de akkor még nem álltam 5ske oldalán, és az volt az érzésem, hogy inkább az én agyhúzásomra ment ki a dolog. De most értetlenül álltam az eset előtt. 5ske se szó, se beszéd elment vele színházba. Ami számomra frusztráló az esetben, az az, hogy alapvető etikettnek gondolom a hölgy részéről, hogy olyan fiút nem hívok magammal színházba, akinek barátnője van. Valószínűleg ez az én maradiságom, de nem bírom elképzelni, hogy ennek a bigének nincsenek társalkodónői, vagy nincs akárhány másik kis barátocskája, akit elhívhatna. Vagy ha mást nem, akkor miért nem hívja 5ske lakótársát, akinél egyébként is gyakran az éjszakát tölti, természetesen az ’erényöv kulcsát’ gondosan otthon felejti ilyenkor. Na, persze…
Színház után elmentek sörözni. 5ske azt csinál, amit akar. Hogy miért? Valószínűleg szegénykém, annyira férfiból van, hogy észre sem veszi Perszóna ténykedését (természetesen, mikor bármit megemlítek erről, én vagyok a rosszmájú). És nem akarom meghatározni, hogy kivel, mikor, hová mehet, mert nincs hozzá jogom. De ha azt hiszi ez a nőcske, hogy ezt ennyiben hagyom, akkor nagyon téved.

Grinzingiben voltunk Viktorral és Andrissal (és még számtalan más emberrel), akiket már lassan több mint két éve a barátomnak mondhatok. Viktor ismeri, szereti 5skét, de engem is. Felmerült a kérdés, hogy hol jár a bárányka, és mikor megemlítettem, hogy egy Perszónával sörözik, Viktor azon nyomban a telefonjáért nyúlt. Kiderítette, hol vannak és a két jó barátom, nem hagyhatta egyedül a Kedvesemet egy ’nővel’… Én hazabattyogtam, és a metrón egy szívszaggató képet ácsoltam össze erről a színházi utáni sörözésről, úgyhogy az Arany János utcánál, már a világvégére is fel voltam készülve. Végül úgy derült ki Viktor és Andris felügyeleti tevékenysége, hogy Édesanyám tanácsára felhívtam 5skét, és ’ártatlan’ kérdésekkel bombáztam. Ahogy beszéltünk, tudtam, hogy megbízhatom benne és, hogy semmi félnivalóm sincs.

Perszóna reakciójáról nem tudok, hiszen az eset ma este történt, de majd kitudakolom. Ő még nem tudja, hogy anyámra ütöttem: rajta tartom az ujjam az események vérkeringésén, és leépítem, aki keresztbe akar tenni.

SMS-m jött! 5ske már otthon alszik és… de ez azért maradjon az én édes titkom.

2008-01-10T17:31:00.000+01:00

Amikor még pici voltam, mindenki, aki körülöttem volt, biztos pontnak számított, és a kapcsolatrendszerek soha el nem múlónak tűntek.

El sem bírtam képzelni, hogy a nagymamám ne táncolna még az esküvőmön. Hittem, hogy még a 30-ik születésnapomra is ő fogja sütni a gyümölcstortát, és vártam, hogy majd megtanít főzni. És nem látogattam őt, mert úgy gondoltam még bepótolhatóak később a nem együtt töltött percek. Aztán elment. És megrepedt az a biztos várfal, ami körülöttem állt, amire támaszkodhattam. Nehezemre esett betömködni a hézagokat… nem volt mivel, csak a saját lényemmel tehettem.

Minden kislány arról álmodik, hogy megtalálja azt a férfit, aki majd fogja a kezét és mellette lesz egy életen át, és akiről majd gondoskodhat, hogy egymásnak oázist nyújtsanak a megfáradt hétköznapok háborgó borzalmaiban. Én is így hittem. Hittem, hogy van ilyen ember, de még sokat kell tanulnom, hogy felismerjem, megtaláljam… kiérdemeljem. És miért gondoltam ezt? Mert Anyu és Apu 22 éven át ilyen példát mutattak nekem, „jóban, rosszban, szegénységben, betegségben”. Úgy éreztem, hogy amíg ők így együtt léteznek, addig én ki-kikandikálhatok a fészekből, de mindig lesz hova visszamenni. Mindig lesz egy hely, ahol megcáfolják a nagyvilágot, a veszekedéseket, a botrányokat, a válásokat… Az ő példájukra támaszkodhattam, így nem engedték elveszíteni a reményt, hogy a társtalanság, és a légüres térben való lebegés csak az új századok agyréme. Ezért túléltem…
De most ők is széthullanak. Az utolsó bástyám, az utolsó mentsváram apró, szétmorzsolt kövek porává esik szét. Amit aztán szerteszór a szél. Én meg csak ülök és nézem, mert tudom, hogy hiába kapnék utána, ez nem rajtam múlik.

Lehet, hogy naiv és buta dolog, de nekem szükségem van ezekre, hogy tovább csináljam ezt az ’ÉLET’ nevű dolgot. Nem szeretem és nem tisztelem magam eléggé ahhoz, hogy bízzak és, hogy elég támaszték legyek magamnak.
Azt mondod, nem vagyok elég önző. Igazad van. Nem tudok az lenni. Nem tanultam meg magamat és a saját igényeimet előtérbe helyezni minden mással szemben. De Te sem lehetsz az igazán, ha sikerült belőled kihoznom ezt, amit értem teszel. Szeretnél önző lenni, hogy megvédd magad, mert félsz. Tudtad, hogy én is félek? De nem akarok úgy élni, hogy folyton erre gondolok, mert úgy nem lehet.
Azt mondod, nem akarsz fájdalmat okozni, de már azzal megteszed, hogy predeterminálod a kapcsolatunkat. Nem hiszed, hogy lehet jövője, arról beszélsz, hogy egyszer elválnak útjaink, és akkor szenvedni fogok. És ezt nem szeretnéd. Arra sohasem gondoltál, hogy mi lesz akkor, ha nem így lesz?

Megkéred a kezem, aztán közlöd: egyszer úgyis elválunk, tehát egyáltalán nem érted, miért veszem ennyire komolyan. Rágsz, hogy költözzünk össze, de mikor egy fél gondolat erejéig komolyan fontolóra veszem, visszakozol.

Biztosan még sok fájdalmat okozunk majd egymásnak, meg sok szenvedést, de csakis azért, mert nem engeded el a múltad. Velem vagy, nekem akarsz jót, de ezt mind úgy teszed, hogy közben az előző kedvesek ejtette sebeidet nyalogatod. Egyik pillanatban érzem, hogy tényleg együtt vagyunk, hogy nem csak fizikailag, de szellemileg is velem vagy. Máskor csak egy lány vagyok, aki melletted van, és aki az anyukádra emlékeztet.

Sohasem gondoltam, hogy Te vagy a Nagy Ő. De azt sem, hogy nem. Szeretek Veled lenni, azért mert Veled lehetek, és mert biztonságban érzem magam, ha Te is ott vagy. Már nem hiszek a tündérmesékben. Nem hiszem, hogy jön értem a szőke herceg, fehér cinquecento-val, és elvisz, hogy egy egész életen át velem lehessen. De már más sincs, amiben higgyek. Csak én maradtam magamnak, mert látom, hogy minden elmúlik egyszer. Viszont szívesen helyet szorítanék Neked, mert úgy érzem, megérdemled. Nyálas és ijesztő, de ez van. Neked, pedig nincs jogod felülbírálni, hogy én hogy érzem. Nem akarlak csak magamnak, nem kérlek, hogy Te légy a bástya az életemben. Csak azt kérem, hogy hagyd, hogy a dolgok maguktól menjenek, és ne akarj minket előre eltemetni. Mert, bár tudom, nem ez volt a szándékod, mégis tegnap ez történt. És valójában ezzel bántasz meg…

2008-01-06T16:40:00.000+01:00

Itt van megint egy másik év, egy új, ami nagyon hasonlítani fog a régihez. Hacsak nem lesz tök ugyanolyan…

Azért, hogy ne legyen olyan monoton és sablonos az ’új évvárás’, és azért is, mert szeretek utazni, meg azért mert torkig lettem Budapesttel… meg persze más is van még háttérben – a szilvesztert Zágrábban töltöttem, 5skével.
Amióta ismerem Őt, tudom, hogy ez a város a mániája (Kőszeg mellett). Én meg sohasem voltam még ott, pedig nagyon is érdekelt. De hát apámnak a vélt történelmi sebei még nem gyógyultak be, és a kollektív bűnösség értelmében, ő sohasem fogja betenni a lábát Horvátország területére. Így történt, hogy 22 évet kellett várnom arra, hogy meglássam ezt a fővárost.
Persze a vonaton már kicsit féltem. Egyrészt, mert nem tudtam milyen nyelven szóljak majd az emberekhez, hiszen mindent értek, amit mondanak, de ki tudja, hogy bennük milyen gondolatokat ébreszt majd az én ’nyelvjárásom’. Másrészt meg, még sohasem voltunk 5skével ennyit együtt.

De szerencsére minden rendben zajlott! 5ske beszélt, én fordítottam, néha meg-megszólaltam, de olyankor majdnem letoltak a térképről valami szerb határ menti településbe. Legalább még országon belül maradtam! Nem kis teljesítmény!
Hála 5ske rajongásának és buzgalmának, az összes villamos gyártási nevét tudom, körbe jártuk az egész várost, ettünk a legjobb egyetemi menzánkon és minden kávézót és kocsmát megmutatott, amihez fűződik valami története. Egy darabka az életéből…
Cserébe én főztem neki… mondjuk zacskós Podravka termékekből, de hát sohasem gondoltam volna, hogy zacskós kaja lehet ilyen finom!!!

Végeredményként 3 dolog:
- már majdnem megtanultam horvátul
- tudom, hogy el tudom viselni 5skét hosszú távon, és ő is el tud viselni engem (minden tiszteletem az övé!)
- utolsó este megkérte a kezem… de erről majd legközelebb gépelek be egy eszmefuttatást…

… és egy kedvenc felvétel – szigorúan mobiltelefonnal: Radika "düvág" villamoson

2007-12-25T02:17:00.000+01:00

Zajlik a Karácsony ezerrel!

Az elmúlt néhány hét bevásárlós-áruházos-pénzszórós agyréme után, megnyugvást találhatunk a várva várt estében. Én viszont még előtte öntöttem egy kis olajat a tűzre: elruccantam a bécsi Karácsonyi Vásárba egy olyan nap után, mikor nem aludtam semmit!

Először húgomnak volt szalagavatója, majd nem volt kedvem hazamenni a Könyvtárból. Ötöskét megtáncoltattam a Szilvási Gipsy Folk Band zenéjére, és utána még elsétálgattunk a röpködő, hajnali mínusz fokok között. Ekkor még nem voltam benne biztos, hogy ott leszek-e reggel 7-kor a Délinél, de aztán ígéretet kaptam arra, hogy elkísérnek… szóval mentem.

Boldogan és álmosan szálltam fel a buszra Rubival, Zsófival és Marcsival. Átaludtam az egész utat, többek azt a történelmi pillanatot is, amikor akadálymentesen átléptünk a már nem létező határon. (Így úszták meg a vietnámi kisgyerekek a csomagtartónkban.)
Mikor Bécsbe értünk, már viszonylag zombi állapotba kerültem… pont ideális egy ész nélkül pénzköltéses programhoz. 50 Eurót, azaz a teljes karácsonyi prémiumomat tapsoltam el egy nap alatt. Valójában minden megerőltetés nélkül. Ez azért elborzasztott, de hamar túltettem magam rajta. Igazából csak azt vártuk, hogy mikor sötétedik be végre, hogy láthassuk a vásár fényeit.
Gyönyörű volt és olyan hangulatot árasztott az egész hely, amihez képest a Vörösmarty téri karácsonyi hajcihő, csupán falusi vursli. Persze, oda sem vásárolni megy az ember.

Tehát így tanultam meg egy nap alatt németül csacsogni a pénztárnál, és megtudtam, hogy a Ring, nem csupán angolul gyűrű. Ami viszont meglepő volt, hogy több szláv szót hallottam Bécs utcáin, mint a Szláv Tanszéken ennyi idő leforgása alatt. Mondjuk kár, hogy az ELTE-n nem árulnak cukorba mártott almát, csokis epret vagy forralt bort… lehet, hogy megérné bevezetni. Majd szólok a büfében.

MINDENKINEK BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT!!!

2007-12-09T21:29:00.001+01:00

Édes...

"Ha megígérem, hogy nem öllek meg, megölelsz?"

2007-12-03T00:16:00.001+01:00

Giccses szavak lengnek körül,
és nem látom merre tart
az út melyre léptem.

Minden érzékem hevesebben örül,
mert éteri hangon hívogat a part,
melynek legszebb virágát letéptem.

A virág én vagyok.
Élettelenből lettem újra,
mert a Te kezedben fekszem.

Őrizz meg szentebben,
mint azt én testemben tettem...

2007-12-02T16:24:00.000+01:00

Nem tudom neked szavakban megköszönni a tegnap esti lélekvesztő hullámvasutazást. Most értettem meg, hogy milyen különbségeket rejt magában kétévnyi korkülönbség a fiú javára… Veled már nem lehet megtenni dolgokat, amik nem jelentenek semmit, mert igenis, tudomásul kell vennem, hogy jelent. És neked már nem kell elmagyaráznom reakciókat, mert Te talán még nálam is jobban érted, hogy mi miért van úgy, ahogy.
Annyi mindent tudnék most írni, de félék még magamnak is bevallani. Hát még bárki másnak. Rólad már ne is beszéljünk. Minden esetre tartom magam ahhoz, amit azután mondtam, miután eltűntél 20 percre, hogy visszahozd a telefonomat.
Életem egyik legkínosabb és legfélelmetesebb 20 perce volt ez. Nem voltam tisztában azzal, mi történik, csak a saját rémképeimet láttam beigazolódni. Nem láttam mögé, mert nem voltam hajlandó megerőltetni magam.

Sok mindent nem mesélek el. Például, hogy mennyire durva kényszerképzeteim vannak néha. Valószínűleg anyámtól örököltem, akinek szent meggyőződése, hogy Rogán Antal üldözi őt személyesen, a bürokrácia segítségével. Anyun ugyanúgy kiüt a hideg verejték ettől a gondolattól, mint rajtam kismillió másiktól… csak azokban nem Rogán Anti a főgonosz.

Nem tudok bízni. Sem magamban, sem másban. Legalábbis eddig ezt hittem. És most elkezdtem megbízni benned és tegnap minden áron bizonyítani akartam magamnak, hogy nem szabad. Egy pillanatig, a hullámvasút legalján, megint úgy tűnt, hogy nekem van igazam és utáltam magam, hogy megint itt tartok. Aztán mikor visszaértél, elindult felfele a kocsi…

ebihal-mazsola

2007-11-25T21:30:00.000+01:00

Tegnapelőtt éjjel, egy nem olyan régóta dédelgetett álmom vált valóra.

Úgy játszik, ahogy kell. A nehézkes kezdőrúgás után - melyet ráadásul nekem kellett megtennem – bátran mondhatom, hogy egészen belejött a játékba. Apukám mondta egyszer régen, hogy meglepően jól cselezek. Hát, jelenlegi ellenfelem sem kispályás. Tudja, mivel kell engem összezavarni, elbizonytalanítani, majd megint hagyni, hogy azt higgyem, nálam van a gyeplő.
Ja, ez már egy másik sport…

- Hát, szép jó reggelt!
- mrrfffkhmp…
- Tessék?
- Semmi. Ne nézz rám, jó?
- Miért?
- Mert az első kávémig ebihal vagyok…
- Ebihal? Kurva jó! Muti, hogy?
- Résnyire vannak nyitva a duzzadt szemeim.
- Tényleg! Tök durva!
- Én szóltam!
- És én mire hasonlítok?
- Hát, nem is tudom…
- Ez azt jelenti, hogy még itt kell aludnod néhányszor?
- Hmm, nagyon úgy fest a helyzet...

- Az jóóó…

2007-11-18T18:02:00.000+01:00

Már megint hajnali 3 körül lehet. Az elmúlt 5 nap után már meg sem lepődöm, hogy a hatodik nap is, ez idő tájt megint Vele ülök valahol. Megfogja a kezem és elkezdi simogatni, buzergálja a hajamat, és eközben olyan kétségbeesett boci szemeket meresztget rám, hogy az már fájdalmas. Ma viszont ő csókolt meg engem… minden erőteljesebb ráhatás nélkül.

R: Na, most akkor mi van?
5-s: Nem tudom. – vigyorog.

R: Akkor mit vigyorogsz. Ez egyáltalán nem mosolyognivaló.
5-s: Jajh, Radice… figyelj, te ezt hogyan gondoltad?
R: Kettőnk között?
5-s: Aha.
R: Hát, én valamivel komolyabbnak gondoltam… gondolom.
5-s: Kijavítottad magad! – megint mosolyog. Aztán már nem. – Hát én nem tudom…
R: Hát, azt látom. De mit nem tudsz? Félsz, vagy nincs kedved, vagy csak kényelmes vagy…
5-s: Dehogy félek!!
R: Faszt nem… azt emelted ki egyedül.
5-s: Na jó… Nem alszol nálunk ma?
R: Hát, nem.
5-s: Tényleg nem? Pedig tegnap megígérted. Vártalak…
R: Igazán? Sajnálom… nem tehetem.
5-s: Miért?
R: Magam miatt. Lehet, hogy őrült vagyok, de nem szopatom meg magamat, még én sem. Ha nálad aludnék, utána csak jobban szeretném, ha lenne ebből valami értelmes is. De te nem tudsz semmit. Érted.
5-s: Persze. Jajh, Radika… tényleg nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok normálisan csinálni. Tényleg nem.
R: Tőlem várod a megoldást? Igazán nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Most nem.

De legalább eltelt negyed óra úgy, hogy nem a Marijaról, Helenáról vagy Majáról beszélt, hanem rólunk. Később, a kapunkban megkértem, hogy vegye a fáradtságot és gondolkozzon el. És otthagytam. Drámai, mi?

Ilyenkor jön rá az ember lánya, hogy mennyire rövid az éjszaka, amikor azt bizonygatod, hogy erős vagy és rendíthetetlen, és mennyire hosszú, amikor rájössz, hogy nem is. Mert hiányzik…

Egyes. Leülhet.

De csak a következő felelésig.

nem annyira titkos üzenet egyáltalán

2007-11-14T14:40:00.000+01:00

Николай!

Mikor szolgáltatod vissza a kétsávos, színváltós gyűrűmet, melyet a fürdőszobád polcán hagytam? Nincs, ami jelezze a hőmérsékletet…

2007-11-13T23:44:00.000+01:00

„Minden az elhivatottságról szól. Akarnunk kell felemelni azt a szikét, és vágni."

Meredith /Grace klinika/

Szórakoztat, amikor kavicsokat dobálok az állóvízbe. De csak nemrég jöttem rá, hogy ezek apró gyémántdarabkák. Nem mindegy ám, milyen vízbe dobálom őket. Úgy döntöttem megvárom, amíg már nem lesz olyan zavaros, és látom majd az alját – a rejtett kincseit, hogy lássam megéri-e beleszórni a kis gyémántocskáimat. Túl sokat pazaroltam már el belőlük.
Csak attól félek, hogy mire visszatérnék megnézni, milyen az alja, már privát terület lesz a tó. Vagy kiszárad. Esetleg felszívódik.

Szórakoztat a stagnálás. Állok egy tóparton, és nézem a felhőket. Látszólag nem történik semmi, de körülöttem minden változik. Elúsznak a felhők, hervadnak a nővények, telik az idő… zajlik az élet. Én meg csak állok ott, és mosolygok. És sok minden eszembe jut. Többek között sok barát, akik fontosak nekem és én is fontos vagyok nekik. Sok ismerős, akik csak átsuhantak az életemen. Nem adtam nekik sokat és én sem kaptam jelentős dolgokat tőlük, mégis boldogan emlékszem rájuk. Sok ismeretlen, akik annyi mindent elvettek tőlem, mert amit oda akartam adni, az nem volt elég.
De ilyen az élet. Viszont most csak állok ott és bambulok. Jól esik kivonni magam a forgalomból. Kezemet a kabátzsebemben tartom, és izzadt tenyérrel markolászom apró gyémántjaimat.

Valaki áll a túlparton. Rám néz és én elfordítom róla a tekintetemet. Kis hezitálás után elindulok felé. Lassan, de határozottan lépkedek az élénkzöld pázsiton. Mintha figyelne a szeme sarkából. Vagy mégsem? Elbizonytalanodom. Megtorpanok, és úgy csinálok, mintha csak éppen abba az irányba lézengenék. Nem igazán tudom eldönteni, mit tegyek, ha majd odaérek hozzá. Görcsösen szorongatom a gyémántjaimat. Azt hiszem felsértették a tenyeremet. Vérzik.
Most megállhatnék nyalogatni a sebeimet, de félek, mire megint feleszmélnék már nem lesz ott az a valaki. Mereven figyelem őt, nem merem szem elől téveszteni, nehogy eltűnjön a láthatáron. Már hosszú ideje nem járt erre senki. Kíváncsi vagyok, ő mit keres itt. Vajon csak véletlenül járt erre, a sors akaratából? Vagy netán vár valakit? Az is lehet, hogy csak délibáb. Nincs is ott, csak a nap sugarainak és a levegőnek a közös játékát vélem látni.
Neki is zsebre van téve a keze. Érdekel, hogy az ő zsebében mi lehet. Ha egyszer odaérek majd hozzá, meg kéne tőle kérdezni. De illik-e ilyet? Akkor is, ha őszintén érdekel. Szívem szerint megállnék. Azt hiszem, úgysem merném feltenni a kérdést. De a lábam arrafele visz…

A felhők ugyanúgy tovaúsznak, a növények ugyanúgy nőnek, az idő ugyanúgy telik, a víz ugyanúgy zavaros, mint eddig. Valami mégis más…

2007-11-11T21:25:00.000+01:00

Igen, Drágáim. Most hétvégén Novi Sad-on (Újvidék) voltam, ’tanulmányi kiránduláson’. Pénteken mentem, szombaton jöttem, de ennyire rövid idő alatt is annyi minden történik, hogy elmesélni is fárasztó. Három lényeges pont van és mindhárom keserédes.

No. 1.
Az egyik leges-legkedvesebb barátnőm 4 hónapos terhes. Kuma leszek, ami annyit jelent, hogy esküvői tanú és keresztanya egyben. Legalábbis úgy tudom, hogy ezt jelenti. Nagyon örülök ennek, mert hivatalosan is pesztrálhatok egy picuri gyermeket, anélkül, hogy el kéne viselnem a terhesség és a szülés kínjait. (Ezt egyébként ez úton meg is köszönöm!) Ámbátor aggódom a fiatal anyuka miatt. Gyengécske és a háttér sem olyan ám, mint egy tündérmesében… De hát senki sem mondta, hogy az igazán nagybetűs ÉLET egy tündérmese, igaz? Meg azt sem, hogy mindig minden terv szerint megy.
Azért örülök egy új életnek. És érzem, hogy ennek a szerepnek az elvállalásával az enyém is egy kicsit megváltozik…

No. 2.
Ha van kuma, akkor van kum is, ugyebár. A leendő apukának a tanúja, a legjobb és legősibb barátja is egyben. És hát, más szerepet is szeretett volna betölteni, ha már így négyen összeverődtünk. Az este végeztével egy fekete Lada hátsó ülésén … háhááá! Azt hittétek, mi? Nem, ennél jóval romantikusabb a dolog, csak számomra teljesen érdektelen. Megvallotta, hogy mennyire tetszem neki, ami azért nagy szó, mert ő válogatós a javából. Olyan erényeit sorolta fel, ami már felért egy házassági ajánlattal is. Aztán odaadta a nyakláncát, és az ígéretet, hogy ha bármi problémám van, nyugodtan keressem őt meg. Mondanom sem kell, hogy tökéletesen értetlenül álltam (illetve ültem) az eset előtt, mert én sem jeleket nem adtam, sem nem állt szándékomban, hogy ez a performansz megtörténjék. Őszintén szólva cefet kényelmetlenül éreztem magam és az udvarias visszautasítás stratégiáját választottam. Ehh… bocsesz csocsesz.

No. 3.
Zsivágó barátommal, néhány héttel ez előtt kitárgyaltuk a „szerelmi életemet”. Miután szegény nem nagyon tudta követni a fonalat (ami meglepő, mert azért annyira sok szereplő nincs), beszámoztuk a delikvenseket. Természetesen, magának is adott sorszámot, az ’egyetlen férfi az életemben’ titulussal. Hozzátenném, semmi alapja nincs ennek az önjelölésnek, de mivel nem olyan erős a retorikám, mint neki, ezért inkább hagytam magam.

Ez a mozzanat azért lényeges, mert egyetlen nappal ez után lépett színre Ötöske! Róla eddig babonából nem meséltem, de most már nem bírom tovább. Nem tudom eldönteni, hogy mi lesz, mi volt vagy mi van, de nagyon jól érzem magam Vele. Ennek jegyében elhívtam őt is a kirándulásra. Gondoltam, ha nincs semmi szándéka velem, akkor úgysem jön el egyedül. Hát, basszus, eljött. Persze jelek voltak dögivel, meg hezitálás ezerrel, de mégsem történt semmi kézzelfogható. Ami nem baj. Sőt! Eljutottam arra a pontra, hogy ez kifejezetten tetszik.

És rájöttem. Pontosan olyan a szeme, a tekintete, mint Eric Bana-nak (akire, mellesleg, a Trója óta csak pirulva gondolok). És most mi megy a TV2n? A Hulk című film, Eric Bana főszereplésével… éppen fogom a padlót.

Nah, asszem megszárítom a hajamat...

2007-11-04T19:52:00.000+01:00

Ma "beleszarok az álló vízbe" nap van. Aztán nézem, ahogy sodródik.

De még mindig jobb ezt egyedül, mint bármit hármasban.

2007-11-03T12:40:00.000+01:00

Vallomást kell tennem. Kisebb lelkifurdalásom támadt, amiért buta fejemmel nem figyeltem elég jól oda, és sikerült Halottak napjára szerveznem a Szláv Hallgatói Magazin (továbbiakban csak SzHM) szerkesztőségi találkozóját. Későn jutott már eszembe, hogy lemondjam, úgyhogy inkább meghúztam magam, és úgy tettem, mintha mi se történt volna. Mármint, nem úgy mintha templomba mentem volna, mert azt a misét egybe írják ezt meg nem írtam egybe. Na mindegy.

LÉNYEG:
Hiszek abban, hogy a halottakat meg lehet sérteni, és hogy módjukban áll bosszút állni így vagy úgy. Lehet, hogy babonás vagyok, de például sikító frászt kapok attól is, ha valaki le akarja venni rólam a… gyűrűmet! Az ugyanis azt jelenti, hogy elveszi az illető a fiúmat. Persze, most nincs, de ha lesz, akkor jó lenne, ha nem csapnák le a kezemről, ha már végre van. De mindegy, vissza a tárgyhoz.
Tegnap gyanútlanul battyogok hazafelé, elmerülök a gondolataimban meg a Jugoszláv zenei gyöngyszemekben, amikor arra leszek figyelmes, hogy a mozgólépcső előtt, hanyatt fekszik egy testesebb, 55 év körüli férfi és körülállja őt 4 metróbiztonsági. Gondoltam, biztos berúgott szegény, aztán eddig jutott. Mikor közelebb értem, olyan látvány fogadott, azt hittem odaájulok mellé. A bácsinak fennakadt a szeme, csak a fehérje látszott, a szája nyitva, a kezét, pedig megmerevedve tartotta maga előtt. Az ujjai szétterpesztve, mintha görcsbe állt volna az egész teste. Nem bírtam odanézni, míg mások meg tátott szájjal bámulták. Azt hittem meghalt. Azt hittem ez a büntetésem a felszervezkedésem miatt. Ugyanis rettegek a hulláktól.
Mikor hazaértem elmeséltem anyámnak, aki megnyugtatott, hogy valószínűleg csak epilepsziás rohama volt a bácsinak. Negyed óra múlva jobban lesz. Remélem tényleg így volt. De legalább még egy pozitívum a mellett, hogy anyámékkal lakom.

2007-10-31T13:17:00.001+01:00

Fáj a fenekem a sok számítógép-előtti ücsörgéstől. Egyszer csak belém hasít egy kép. Mintha deja vu-m lenne, de mégsem, mert annyira nem élénk.

Egy bárszerűségben ülök. Le vagyok csöppet strapálva, de azt már az évek teszik. Ugyanis már a 30-s éveim elején járok ekkor. Vagy a 20-s éveim végén? Már nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy már nincs sok hátra eddig a jövőképig…
Nagyon mosolygok, és talán jól érzem magam, bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. Egy férfi ül előttem. Azt hiszem, szeretem őt. Máskülönben tutira nem mentem volna önszántamból egy ilyen helyre. Már egy ideje ott lehetünk. Beszélgetünk. Illetve, ő beszél hozzám:
- Ne vigyorogjál már! Előjönnek a mimikai ráncaid. Plusz 15 év.
A lánynak, aki ott ül, átfut a fején, hogy talán igen-t mond a férfi házassági ajánlatára.

A jelenlegi énem, pedig elborzad erre a gondolatra.

2007-10-30T21:11:00.000+01:00

Megint egy olyan egy hetes szünet van, amikor nincs mit csinálni. Illetve lenne, de lassan hányingert kapok attól, hogy itthon dekkolok. Már voltam tornázni, szoliban, tanítani, kocsmázni – ezért a Mélypontban már megint nem megyek egy ideig; három egymást követő nap voltam ott maci-sörikézni. Szóval kitaláltam, hogy felderítem a környék kávézó kínálatát, amihez segítségül hívtam a Mindentudó Internetet.

Elsődleges kitétel, hogy a közelben legyen, azaz a Jászai Mar tér és a Nyugati pályaudvar között. Annyira azért mégsem unatkozom, hogy elsétáljak, mondjuk akár az Oktogonig.
Mert a második feltétel az, hogy gyalog könnyen megközelíthető legyen. Járok tornázni, minek a séta?
A harmadik, hogy ne a körúton helyezkedjen el. Nagyon nem szeretem, amikor az arcomba néznek, miközben éppen a tejszínt bénázom bele a kávécskámba. Ezért preferálom a kisebb mellékutcákban elhelyezkedő kávézókat. Meg a szmog sem megy a tüdőmbe. Még elfoglalná a nikotin helyét.

Negyedik, egyben legfontosabb jellemzője kell, hogy legyen az árkategória! Ahol nem 200 Ft alatt van az espresso, oda be se megyek. Már meg van a kis listám holnapra, meg ma kaptam egy kevés pénzt is, szóval minden adott. Fogom hát a cumómat (pl. angol mondattan házi és a lefordítandó Örkény egypercesek) és neki vágok a környék kávézóinak.

Aki szívesen velem tartana, azt szeretettel várom.

Hmm… még cigit is kell vennem.

Most pedig, megnézem A Nagy Fogyást. Ez az új öntréningem része: ez után a müsor után piszok karcsúnak találom magam a tükörben. Egészen a Született feleségekig...

Szeptemberi idill kedvenc

belgrádi kávézómban.

Vajon megtalálom ezt itthon?

molotov kid - the new generation

2007-10-29T14:35:00.001+01:00

otthon, édes otthon...

2007-10-23T14:40:00.000+01:00

Na, a tegnapi estém is izgalmas volt.

Drága, jó édesanyámat alávetném egy pszihológiai vizsgálatnak: amikor a közvetlen szomszédságunkban Molotov koktélokat gyártanak, és úszik a környék a könnygázban, akkor nekem miért kell azonnal elindulnom hazafelé? Nem az lenne a logikusabb, ha örülne, hogy ha már nem vagyok otthon, legalább jó távol vagyok az eseményektől, biztonságban?
És sikerült megint egy vehemens szócsatát produkálnunk ezek miatt a kis köcsög faszszopók miatt (sajnálom, ha ezzel a kifejezéssel a barátaim közül megbántottam valakit, de így érzem és ezen semmi sem tud már változtatni) :

R: Szia Anyu! Csak azért hívlak, mert most kaptunk egy telefont, hogy elkezdődött a hirig. Már nem megyek haza, de Andrisék felajánlottak egy helyet a szálláson. Itt van Budán, itt nem lesz bajom.
A: Jaj, hát én jobban örülnék, ha most azonnal hazajönnél!
R: Tessék? De Anyu! Ott van nálunk az egésznek a centruma! Én nem akarok arra menni!
A: Akkor gyere a Moszkva felől és kimegyek eléd a Jászaira. Kinéztem az ablakon és nincs semmi sem az utcán.
R: Anyu, de nem érted, hogy mit mondok? A kis utcákat is lezárták, szerintem a villamos sem jár.
A: Én hallottam, hogy jár! Itt ment el az előbb!
R: Igen, csak utasokat nem szállít. Itt vagyunk a Móriczon, most ment el egy mellettünk.
A: Akkor gyere taxival.
R: Te hallasz engem? Melyik az a taxis, aki ilyenkor utcán van? El sem visznek a mi környékünkre.
A: Na, jó nekem mindegy csak gyere haza, most!
R: Jó, tudod mit? Később még beszélünk.

Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy halált megvető bátorsággal szaltózok át az égő autókon és barikádokon, Chuck Norris-os körberúgásokkal szedem le az utamba álló rendőrök és tüntetők fejét, és Neo módjára térek ki a fejem mellet elsüvítő Molotov koktélok elől, ’ANYÁM HAZAVÁÁÁR!!’ felkiáltással.

De hogyan is kerültem én az utcára…

Akik ismernek már egy ideje, tudják, hogy a márciusi Nemzeti Ünnep alkalmával enyhén szólva is kiborultam (lsd. az aznapi post-omat). Később úgy döntöttem, hogy magam is kivehetem a részem a megemlékezésekből, csak igazodnom kell a lehetőségekhez. Nem állhatok szemben több száz részeg, fanatikus nacionalistával és nácival. Kicsi vagyok ehhez. Meg lány.

Így hát, mikor a HÖK irodában szervezőket toboroztak egy ’56-os megemlékezés lebonyolításához, rábólintottam, bár nem örömmel. A Rákóczi szövetség hagyományos, békés felvonulása volt ez. Minden rendben zajlott, az elején, a Műegyetemen tartottak egy kis megemlékező műsört, ahol segítettem az időseknek helyet találni, meg beszélgettem velük. A kedvencem az a bácsi, aki feltalálta a dohányzás elleni pirulát. Csak, ahogy ő fogalmazott, „állambácsi nem engedte” - összedörzsölte hüvelyk és mutatóujját, majd cinkosan rám kacsintott. Persze, elárulta a receptet. Lehet, hogy kipróbálom egyszer… majd megírom, hogy sikerült.

Ez után sorfalat álltunk a közeli emlékmű koszorúzásához, utána pedig felügyeltük a vonulást a Bem szoborhoz. Nagyon sokan voltak és mindenki teljesen békés és nyugodt volt. Először volt egy kis rossz előérzetem, de hamarjába elmúlt, mikor láttam, hogy Mádl is ott sétál a tömegben, meg hogy a rendőrök is viszonylag nyugodtak. Ott sétáltunk a tömeg szélén, terelgettük őket, meg irányítgattuk. Aztán a Tabánnál, mikor már besötétedett, kiosztottuk a fáklyákat. Óriási élmény volt látni és átélni, hogy vannak emberek (nem is kevesen!), akik meg tudnak tisztelni egy Nemzeti Ünnepet emberi és hozzá illő módon. A Bem József szobornál még volt egy kis megemlékezés, de a Nemzeti Gárda úgy döntött lelép. Felszálltak a minket kísérő három, korhű Csepel teherautóra és elmentek. Én éppen tervezgettem, hogy innen akár még haza is sétálok, amikor kaptuk a híreket, hogy már kezdődik az Astorián és az Operánál a zavargás. Szóval úgy döntöttem, mégsem megyek át a tömeggel a Margit-hídon, maradok Budán és kivárok. Ha nem lesz semmi még mindig haza tudok battyogni… A többit már tudjátok.

A szánalmas ebben az egészben csak annyi, hogy a mi rendezvényünk egy egész délutánon át tartott és szintén látványos volt - több száz ember fáklyával és zászlókkal vonult végig a budai rakparton – mégsem találtam, csak egyetlen cikket az Interneten. Hát, persze, mert se Toroczkay, se Budaházy, se Kuruc szervezetek. Tök uncsi, nem?
Ellenben arról a néhány órás majomparádéról annál többet ejtenek szót, képekkel illusztrálva. Úgy látszik, hogy sokkal inkább megéri meggyújtani egy rendőrt, meg néhány autót, mert ha békésen akarsz ünnepelni, senki le se szarja a fejedet. Pedig mi voltunk az élő példamutatás.
De ennek az önpusztító országnak és népnek csak a botrányra van szüksége. Ez táplálja az agressziójukat és ostobaságukat. Saját maguk hóhérjai…

Itt lakom:

Frida Kahlo - Columna Rota

2007-10-22T10:10:00.000+01:00

„Anyám elefántnak nevezett. De tévedett, mert az elefánt nagy és erős és megvédi a párját. Te egy varangy vagy.”

Frida

Csak arra kellenék neked, hogy ne érezd magad olyan önzőnek és kicsinyesnek, mint amilyen vagy. Amíg valaki szeret, embernek számítasz. Ettől a pillanattól kezdve már annak sem.
Kívánom, hogy egyszer szeress Te is úgy valakit, mint ahogyan én szerettelek Téged. És kívánom, hogy az a valaki, akkor hagyjon el, amikor a legsebezhetőbb leszel.

Elengedtelek. Engedj Te is el engem.

Csók

Radi

-----------------------------------------------------------------------

"... a jó döntés nem a következményen múlik, hanem azon, hogy mit is akart, mire vágyik és mi esik jól."

Viktor Kovač

2007-10-20T13:33:00.000+01:00

Ezen a héten újabb képességemre derült fény.
Képes vagyok remegve hányni és véraláfutást kapni az erőlködéstől. Mindezt egy érzelmileg félre siklott buli és az azt követő migrén miatt.

HÉTFŐ:
Arra ébredtem reggel, hogy megjött. Öröm az ürömben, mondhatnánk. A probléma csak annyi volt, hogy az elmúlt hónapokhoz képest rendhagyó módon, iszonyatos alhas táji görcsöket produkáltam. De nem baj, legyűrtem a napot.
Igaz, hogy a felét megint a Könyvtár Klubban töltöttem. Összefutottam D. B.-vel. Azt utálom benne, hogy mindig B.-ről mesél nekem, mert ő szereti a haverját (érthető módon), és együtt is dolgoznak. Most azt mesélte, hogy B. nőt akar, erre ő azt tanácsolta neki, hogy hívjon fel engem. Remek. Igazából teljesen mindegy, hogy mit gondolok, mert úgysem fog felhívni.

KEDD:
Nehéz reggel felkelni, még mindig. Pláne ha az ember elalszik. Fél óra alatt összeszedtem magam és szeleltem be az egyetemre. Szerencsére sikerült beérnem Nyomárkay professzor úr órájára, aki megjegyezte, hogy a csipkés szoknyám érdekes asszociációkat kelt benne. Azt hiszem elpirultam.
Iroda után angol tanítás ex-Balázsnak, majd bosszankodás, hogy az ELTE BTK HÖK Küldöttgyűlési listáján megint nem vagyok rajta. Immáron második éve.
Valamilyen furcsa véletlen folytán a gyűlés fél hattól csupán negyed nyolcig tartott. Utána úgy éreztem bárhová szívesebben megyek, mint haza. Üres voltam és kimerült és arra vágytam, hogy valaki megöleljen és megcsókoljon, de úgy szívből. És azért mert ő is engem akar megölelni és megcsókolni. Lebattyogtam Grinzingibe, ahol egy fél üveg bor társaságában találtam Zsófit (csöppet már illumináltan) és Rubyt (aki éppen pityergett). Hmmm… Talán mégis haza kellett volna mennem. Lehuppantam és megpróbáltam őket vigasztalni, meg elterelni a figyelmüket. Asszem kicsit sikerült. Már nem sírtak.

Elindultunk haza, amikor egyszer csak „zenél a telefonom”, ahogyan azt drága jó nagyanyám mondta.

SMS.

B. az. - Szia! Ráérsz?

Nem kaptam levegőt, és nem normális szintre emelkedett az adrenalinom. Gyorsan Zsófiék után rohantam és ők rábeszéltek, hogy nehogy igen-t merjek neki írni! - Most nem jó. Holnap vagy hétvégén jobb lenne.

A válasz másodperceken belül megérkezett.
– Hmmm. Nem nagyon jó… :( ma? :)
A kis erőszakos, na de majd én megmutatom. Kicsit már le vagyok nyugodva, de még mindig 100-al kalapál a szívem. – Ma biztos nem. Holnap ZH-t írok.

- Holnap 23-ig dolgozom… Nálam alszol?

Hogy az a jó édes…! Minek néz ez engem?! Ebben a pillanatban ugrott be, hogy mit dumáltunk D. B.-vel a Könyvtárban. Hát, ebből nem eszel apukám. Pillanatokon belül észhez tértem, de az a baj, hogy hormonjaim még mindig nem nyugodtak meg teljesen. Viszont legalább rá tudtam venni magam, hogy emberhez illő módon cselekedjek. Nem emlékszem pontosan mit írtam erre, de azt tudom, hogy erősen elvetettem a felkínált lehetőséget.

- Jah, ez van ha valaki szeretethiányos. :p nem arra gondoltam, hogy feküdj le velem, mármint arra, csak az ágyba és nem amúgy…

Én is szeretethiányos vagyok, mégsem hívogatlak. Jól esik, hogy ilyenkor nekem ír. Ezek szerint érezte, hogy én tényleg szerettem. Innentől rajta áll a döntés: ha képes arra, hogy viszontszeressen és ezt be is bizonyítja nekem, akkor még bármi lehet. Ha nem akar bizonyítani, én nem fogok neki könyörögni. Egyszerűen nem tehetem meg. Pedig tudom, hogy nem ilyen, mert láttam… de ezt senki sem érti meg.

Abban maradtunk, hogy majd ír. Boldog vagyok. És úgy érzem, most már van miért felkelnem reggel. Lehet, hogy 5 hónap után újra randevúra hív?

SZERDA:

Reggel effektíve kipattantam az ágyból és egész nap pörögtem, mint valami elcseszett, zombi-duracell-nyuszi. Hisztérikus röhögésem felrázta a campus-t, és suhantam ide-oda, mint a négykézláb csoszogó húgom a családi videofelvételek alsó sávjában.
Csakhogy elszámoltam magam. Nem volt már annyi energiám, hogy ilyen felturbózott lelkiállapotban 12 órázzak. Kimerültem, de alig vártam, hogy hazaérjek! Aludtam, meg alig ettem egész nap és vártam a 23 órát, amikor majd végez és ír és láthatom őt.

22 órakor elfogott a pánik. Nem fog írni. Érzem.
23 óra: sokszor tovább kell dolgoznia, mint a megbeszélt. Amikor jártunk, akkor is voltak ilyenek, túlórának hívják.

24 óra: biztosan nem ír. Azért várok, hátha. De talán, ha én írnék neki, akkor arra válaszolna, és akkor legalább tudnám, hogy még érdeklem, csak mondjuk nagyon fáradt. Vagy az is lehet, hogy elbeszéltünk egymás mellett és a ’Majd írok!’ a hétvégére vonatkozott. Vagy arra, hogy ’ezt elbasztad kisanyám’…
24 óra 30 perc: lefekszem aludni, mielőtt megőrülök. Holnap este buli, meg ZH-t is írok. Csak legyen kedvem felkelni. Ez a szemét meg… megint bevettem. És 5 hónap után megint miatta sírok. Szánalmasan naiv vagyok, még mindig.

CSÜTÖRTÖK:
Minek keljek fel. Semmi értelme. Majd ZH-ra bemegyek, mert szeretem a Tanár urat, és nem akarok neki csalódást okozni. A többiek meg bekaphatják. Nem érdekel.
Ez a nihilizmus a metróig tartott. Ott találkoztam Poppyval, aki felvidított egy kicsit. Nem hiába, ha két fél-bolgár utazik egy metrón… az már majdnem egy egész!
Egész nap nem ettem semmit. Egy falat sem ment le a torkomon. De ahogy hazaértem, kiettem a családot az éléskamrájából. Beöltöztem cigánylánynak és irány a jelmezbálos éjszaka.
Elmentem a Német-Római Birodalmi Partyra, amit az ELTE rendezett, és hát… lelkiállapotomnak megfelelően néztem ki néhány óra múlva. Úgyhogy inkább hazavittek.
Nemsokára az egész napi étkem ott hevert a WC csempézett padlóján. És ez csak a kezdet volt! Jobbnak láttam aludni egyet.

PÉNTEK:
A fejfájás legmélyebb bugyrában fetrengtem. Rázott a hideg, remegett a kezem és félóránként hánytam. Volt, hogy nem volt semmi a gyomromban, csak már szinte megszokásból öklendeztem. Nagyon megijedtem. Aztán eszembe jutott, hogy az éjjel összehánytam a WC-nket. Nem mertem anyám szeme elé kerülni…
Aztán végül kénytelen voltam, mert ha nem segít rajtam valaki, kiszáradok. Semmit nem szívott fel a gyomrom abból a fél üveg vízből, amit leerőszakoltam. Visszajött mind egy cseppig. Anyám kikérdezte a tüneteket, és megállapította, hogy migrénem van. Zseniális. Már csak ez hiányzott. Megvártuk, hogy az előbb megivott fél bögre tea vissza jön-e. Valamilyen csoda folytán lenn maradt. El sem hittem. Akkor gyorsan kaptam egy fájdalomcsillapítót és szemezgettem egy szelet pirítóst is.
Amíg vártam a fejleményeket azzal szórakoztattam magam, hogy megszámoltam egy reklám blokkban hány reklám van és, hogy abból hány szól az evésről.
Estére jobban lettem. De farkaséhes voltam. Addigra már két napja nem ettem semmit, ha úgy vesszük.

Aztán hívott Nóri. Megígértem neki, még a hét elején, hogy elmegyek vele Gwen Stefani koncertre. Végül is ingyen jegy. Remegéssel és erőtlenséggel dacolva felkerekedtem. Körülbelül két órát voltunk ott, amiből 1 órán keresztül csak álltunk és vártuk, hogy mikor bukkan már fel az a spiné. Egész jó volt, meg nagyon aranyos volt a csajszi is, de mi mégis inkább a hazamenetel mellet voksoltunk. 11-re itthon is voltam. De legalább voltam egy kicsit a levegőn, hogy kiszellőztessem a hányás szagot magamból…

Viccesen hangozhat, de ez egyfajta lelki megtisztulás is volt. Teljesen lenyugodtam és még le is adtam legalább másfél kilót. Leszámítva azt, hogy még mindig kicsit bágyadt vagyok, és hogy az erőlködéstől véraláfutásosak a szemeim, minden rendben.
Egy embernek akartam még egy esélyt adni. De úgy fest neki nincs rá szüksége… Nincs rám szüksége.

U.I.: Itt szeretnék mindazoktól bocsánatot kérni, akiknek hazudtam ezen a héten. Nem mertem bevallani, hogy B. megint megkeresett és én megint kacérkodom a gondolatával… de ezt úgysem értené senki. A lényeg, hogy bocsánat. Direkt volt.

2007-10-16T20:59:00.000+01:00

Kinek ad az ember lánya még egy esélyt?
- Annak, aki megérdemli.
- Annak, akinek akar.

De leginkább annak, akinek mer…

FLASH:

Könnyem

könnyen szétszakadt gyöngysorként pattog tova.
Szűzies álleplet terít a padlóra.
Befedné a vihogó mocskot a kövön,
de mint fény az ablakon – áttöröm.

Süket majomszemek
lestek meg az éjjel.
Személyes agyrémem
játszadozik. Kéjjel.

Az égen viháncoló
narancssárga ködfölt
lassan szertefoszlik –
talán ott sem volt.

Lilán gomolygó
álmaimba térve
kívánom:
az éjnek legyen vége.

Lehelet nehéz vágy,
izzadság terhes ágy,
húst markoló kezek…
Hová lettek ezek?

2007-10-09T19:31:00.000+01:00

Rájöttem, hogy a Vasárnapok a legszörnyűbbek. Aznap ugyanis a legtöbb ember pihen, erőt gyűjt, saját magával foglalatoskodik, vagy valaki olyannal, akit szeret. De ha nincs ilyen ember és félsz saját magadtól, akkor ez az ajándék könnyen egy személyes, pszihés pokollá változik. Nem bírom elviselni a létezésemet. Egyes körülöttem zajló jelenségeket nem tudok feldolgozni, mert túl gyenge vagyok. Most már bizonyítanom kell magamnak: van annyi önbecsülésem, hogy kimásszak a kreált, perszonális szocio-mocsaramból. Nem értem, hogy, hogy a francba nem pofozott még eddig fel senki?
Van tervem. Az mindig akad. Csak elég határozottnak kell lennem. És, ami a legborzasztóbb számomra, hogy segítség nélkül kell magamat összekanalaznom. Mondhatjátok, hogy ez butaság, hiszen egy telefonhívásba kerül…, de hát ez idáig is csak periodikusán működött. Tartósan stabil idegállapotra van szükségem. Mint mindenkinek. Elfáradtam és már nagyon elegem van önnön hisztériámból és szeszélyeimből.

Most leveszem a kalapom, és elhajtom alóla azt a nyavalyás koboldot.

Reszkess, te kis geci!

Djordje Balasevic: Apám dala

2007-09-30T14:50:00.000+01:00

Nagyjábóli fordítás ez. Nem teljesen műfordítás, de azért igyekeztem a szótagszámra és rímre, meg persze a jelentésre ügyelni. Ugyanakkor biztosan fogok még javítani rajta... ha úgy jön ki.

Meg ne kérdezd tőlem soha, ’árvácskának nincs illata?’,
Nem emlékszem, hosszú történet ez.
Meg ne kérdezd mások előtt, ’pohár alján mi ez a lötty?’
Miért iszom, soha meg ne kérdezd.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak jó bort áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Vagy divatból italozom.
Iszom, mert így elkábítom.

Meg ne kérdezd, hisz nem tudom, hová hullik mely’ csillagom
Hová hullik kabátomról a gomb
Meg ne kérdezd, falu végen, miért ugat meg minden véreb,
Meg ne kérdezd, hogy miért bolyongok.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak helyet áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Kóborlok országúton.
Megyek, mert így kifárasztom.

Meg ne kérdezd nagy-e a fagy, míg a füvön harmatillat,
S ott egy cigány nyakkendőtű kínál.
Ne kérdezd meg, hogy egy madár, miért csupán néhány drótra száll.
Meg ne kérdezd, miért szól a nótám.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak zenét áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Fújom újra hamis dalom.
Fújom, hátha elaltatom.

Djordje Balasevic: Caletova pesma

2007-09-29T12:13:00.001+01:00

2007-09-28T18:43:00.000+01:00

Khm, na jó.
Beteg vagyok. Köhögök, folyik az orrom, hőemelkedésem van.
Ezt csak annak mondom, akit érdekel.

Akit nem érdekel annak, azt mondom, hogy ’akkor meg minek kérdezi meg’?

Sokat engednek meg maguknak a velem ellenkező nemű egyedek. Ha hagynám, az nem én lennék. Ha nem hagyom… akkor az van, mint most. Semmi. A nagy magányos semmiség...

De ezek szerint még mindig, inkább vagyok egyedül, mint Veled. Hagyjál békén. Nem tudom mire várok… de egyszer itt lesz. Máskülönben már nem várnék rá, nemde?

Ugye…?

És nem. Nem megyek koli buliba.

Radmirális hajónaplója

2007-09-23T19:11:00.000+01:00

Álmodd, hogy vakít a fény
Tombol a nyár e földtekén
Ne érdekeljen
Ha esik a hó
Mert Párkányba visz
A Gyólyahajó…

Reggel 7 óra 50 perc van. Néhány gólyámmal botorkálok felfelé egy sétahajóra a Vígadó téren. Nem igazán akartam semmire sem gondolni, örültem, hogy látom néhány barátomat, osztogattam a puszikat aztán… egyik barátnőm oldalra biccentett a fejével:
- Bocsi, hogy nem szóltam, hogy ő is jön.
- Kicsoda?
A biccentés irányába lestem:
- Nem kellett szólnod. Tudtam, hogy itt lesz.
Csak most még józan, nem énekel közfelháborításra alkalmas dalokat, és már lekopott az alkaljáról a vidám szobafestő.

Az út Esztergomba hosszú volt és csöppet kínos. Nem értettem magam, hogy miért és mit akarhatok egy ilyen Fiútól. Seggfaszkodott, mikor ott voltak a haverjai és nem tudott mit mondani, mikor egyedül odalépett hozzám. Kereste a társaságom, de úgy tűnt, céltalanul. Mégis örültem, mert van. Lubickoltam a köztünk vibráló interakcióban. De ezt nem tudtam neki jelezni semmilyen módon sem… Nem ment.

Egy gyors párkányi ebéd után, tudomásul kellett vennem, hogy a gólyáim egy része felvállalhatatlanul részeg. Úgyhogy inkább kerestem magamnak más társaságot, és úgy tűnt az a Fiú is ezt tette. Csalódott voltam és mérges és nem tudtam szabadulni a látványtól… egy másik lánnyal táncol, meg beszélget, meg röhögcsélnek. Velem meg nem. Hogy szakadt volna rá az MTV székház…

Az eseménydús hajóút után egyesek még folytatták volna a megkezdett vidámkodást, így miután ’leparkolt az álomhajó’ a Margitszigeten, átsétáltunk a Holdudvarba. Ahol ott volt a Fiú, még mindig azzal lánnyal. Furcsa tájfun kavargott bennem, nem tudtam honnan jött és miből állt össze, és egyébként is: joga sincs hozzá, hogy bennem dúljon, mert semmi sem történt köztünk. Segélyhívást irányítottam Pingvin bátyámnak, aki jött is. Nem akartam mindenki orra előtt megkonzultálni az érthetetlen szituációt, úgyhogy elmentem a helyről bátyuskám elé. Köszönés nélkül viharzottam ki, feldúltan és megzavarodva.

Amíg Pingvin bátyóval a megállóban álltunk, a Fiú 5-ször csörgött rám. Aztán egy ismeretlen számról fel is hívott:
- Hát, szia, kedves Radmila! S. B. vagyok.
- Aha. Mondjad.
- Merre jársz?
- Nyugatinál. Kijöttem valakiért.
- Ne, ugye nem hazamész?
- Nem, még megyek vissza. Miért?
- Rád várok már egy fél órája. Nyilván, táncolni szeretnék veled.
- Velem? És az a csajszi? Azt hittem tök jól elvagytok…
- Jaa… ő csak egy jó barátom, barátnője.
- Aha. Értem. Na, mindegy. Majd megyek.
- Rendben. Várlak!

Azt hiszem kicsit hisztérikus lehettem, mert nem tudtam, hogy röhögjek vagy kegyetlenül megverjem. Pingvin már a telefonját szorongatta, hogy tudja kiket hívjon fel ha bunyó lesz… valamiért elutasítottam az ajánlatát. Mikor visszaértünk olyan volt, mint mesében: táncoltunk is meg nem is, beszélgettünk is meg nem is, jól is éreztem magam, meg nem is. Büntettem és teszteltem őt azzal, hogy nem akartam tudomást venni róla (végül harmadszor már úgy tudott csak ’elrángatni’ táncolni, hogy megragadta a karomat), és büntettem magamat is azzal, hogy ott vagyok egyáltalán. Talán pont ezért nem maradtam sokáig.

Egyre értem haza. Már éppen fátyolos álmaimban készültem elmerülni, mikor csörög a telefonom. A Fiú hív. Kinyomtam.

De írtam neki egy SMS-t, hogy most nem tudunk beszélni.
Elnézést, de még mindig szeretem magamat kínozni.

Lucía y el sexo

2007-09-18T13:40:00.000+01:00

„ A vágyunk választ, nem mi.”
Lucía

Második napja, hogy nem akarom ezt a filmet kiverni a fejemből. Annyira magamra találtam benne minden frusztrációjával, szexualitásával és elmebajával együtt, hogy úgy érzem én vagyok Lucía és Lorenzo egy személyben.
Megpróbálnám megmagyarázni, de nem akarom, inkább lássátok meg…

azért talán csak nem mind

2007-09-16T18:18:00.000+01:00

„Hugi! Ne higgy az embereknek! Ne bízz meg bennük! Az emberek csúnyák, buták, gonoszak… 10-ból egy az, akire legalább az egyik nem, és 100-ból egy az, akire legalább kettő nem igaz. Mindig fognak bántani, hugi. […] ”

Pingvin bátyó

nyilván

2007-09-15T15:21:00.000+01:00

Ismerek egy Fiút.
Ismerek egy Fiút, akitől anyám sírógörcsöt kapna, és akit apám kérdés nélkül agyon lőne. De ha jobban meggondolom, lehet, hogy fordítva.
A maga 22 évével benne van majdnem minden olyan szervezkedésben, amitől, nem pusztán ideológiai alapon, igyekszem távol maradni. És itt most nem Jehova tanúira gondolok…

Tegnapelőtt pont csak annyit ittam, hogy azt higgyem, én vagyok Teréz anya, és az óriási nagy szívemmel megválthatom a világot. És a fent említett fiatalemberrel kezdtem. Perverz szexuális vonzódást érzek az elesett és látványosan szeretethiányos, jóképú, magas, izmos férfiak iránt. Kár, hogy alkoholista, hajnali négykor fradista és hungarista dalokat kiabál a körút mentén, hergeli a rendőrséget, szeret verekedni és egy vidám szobafestő van az alkarjára rajzolva alkoholos filccel. De legalább 15-ször szerelmet vallott egy este alatt… nyilván komolyan gondolta.

Nehezen, de rá tudtam venni, hogy ne akarjon velem táncolni, mi után már elesett néhányszor a saját lábában. Aztán egy fél órás beszélgetés keretében, megkérdeztem tőle: miért issza magát zombira akárhányszor csak alkalma nyílik rá? Persze, hogy a család... Hajnalban egy török büfében kötöttünk ki a Nyugati pályaudvarnál, hogy megigyunk 1-1 teát, és hogy meggyőzzem, biztosan nem akar nálam aludni... Érdekes volt. De tetszett. Sajnos...

2007-09-09T13:33:00.000+01:00

Ma reggel, történt valami, ami életemben először fordult elő velem. Meghívót kaptam a Parlamentbe!! Igen, igen, kérem szépen! Arra gondolok, ami a budapesti Kossuth téren van! Tizennyolc éve, hogy leomlott a Berlini fal és ennek tiszteletére tartottak egy megemlékezéses konferenciát. Meghívták az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzatát is, és mivel szerda reggel nem voltam elég leleményes és gyors, egy rövid párbeszéd után, kiválasztottak önként jelentkezőnek, és felkerültem a listára. Szóval végre beléphettem abba az épületbe, amelynek kapcsán már csak annyi maradt meg az idegenvezetés órákból, hogy a külső részén pontosan 88 szobor található. Valójában, ahhoz képest, hogy 17 éve lakom majdnem hogy mellette, és idegenvezetői OKJ vizsgám van, szép teljesítménynek tartom, hogy csak most jutottam be. Jobb vagyok, mint egy megválasztott képviselő.

Annyi volt a gond, hogy reggel 8:30-kor találkoztunk Rákóczi lovas szobránál, és hát, valljuk be, testvérek között is rohadt korai ez az időpont, pláne vasárnap. Fel is keltem időben, de nem számoltam azzal, hogy ütközni fogok a fürdőszobában apámmal. Ő azért kelt fel, mert ment gyúrni:

Apa: Hát, Te? Most értél haza?
R: Jaj, Apu! Egész este itthon voltam, nem emlékszel? Most keltem fel.
A: Nálad sohasem lehet tudni. Hova mész?
R: A Parlamentbe.
A: ???
R: Ne már! Nem mondtam? Anyunak már napok óta ezt magyarázom. Meghívtak minket…
A: Aha.
R: De tényleg.
A: Oké. Legközelebb találj ki valami jobbat. (röhög)

2007-09-09T00:21:00.000+01:00

Hol is kezdjem. Volt Gólyatábor, igen. Képek még nincsenek, de már nagyon várom őket. Jó volt. A képek is jók lettek. Már amennyit láttam belőle. Meg amennyire emlékszem. Tömény négy nap volt. Igen, volt alany is. Nem…

Hazajövetelem után szembesültem azzal, amit még nyár elején igyekeztem hátra hagyni. Egy srác, aki csak most tudta meg, hogy nem fogok vele kávézni. Egy másik, akibe nem tudom mi ütött, de közös megegyezés alapján már csak én hívom. Majd egyszer. Egy harmadik, aki szintén menekülni próbált, de ő túljutott az ország határain. És még az újabbak is. Ja, persze. B-t ne hagyjuk ki a sorból. Elhívott csocsózni kettesben… én persze önkívületi állapotba kerültem attól az SMS-től, és találkoztunk. Rájöttem, hogy végig velem volt, mint valami frusztráció, amitől egész nyáron menekültem, ami már annyira az enyém lett, hogy csak akkor vettem észre, hogy létezik, mikor megszűnt.

Úgy érzem magam, mint egy légypapír. És bár nem csak bögölyöket és döglegyeket vonzok, azt, aki kicsit is tudna engem tisztelni és nőként szeretni, óva intem attól, hogy megközelítse az aurámat. Eltaszítom magamtól, mert nem tudnám viszonozni az emberi bánásmódot. Meghalt az érzelmi mimikám. Mindenki közömbös. És ennél bántóbb annak, aki tényleg elfogadna Téged, nem egy idealizált valakit, talán nem létezik. 'Bocsi, bazdmeg. Nem érzek irántad semmit. De örülök, hogy találkoztunk, mert… jófej vagy. '

Szánalmas.

2007-09-05T20:57:00.000+01:00

"Az embernek szuverén joga tönkretenni a saját életét."

Amelié csodálatos élete

puff neki.

2007-08-20T00:55:00.000+01:00

Találtam valamit a határidőnaplómban, amin jót mosolyogtam. Mennyire idétlen az emberi lény: érzi egyes dolgok végkifejletét, de megvárja, amíg már teljesen forró lesz a helyzet, és még az után is, legalább háromszor megégeti magát, hogy biztosan eljusson a tudatáig – tiszteld a tüzet, és ne játssz vele! Bár, lehet, hogy csak én vagyok ilyen naiv…

Június közepe táján; B-vel még javában együtt:

„Ha már most minden gondolatomat és tettemet az vezérli, hogy ’ő vajon mit szolna’,’vajon tetszik-e majd neki’, ’vajon ő…’,’ő vajon…’, vajon… mi lesz majd akkor, ha úgy érezzük, nem megy a dolog?!
’Ő a barátnőm!’ – és jó szorosan átölel. Hogy büszkeségből-e vagy szeretetből, az mindegy. Rajongásig boldog vagyok attól, hogy hozzámér.
’Hiányoztál.’ – mondom. ’Igen?’ – és felhúzza szemöldökét. Mosolyog. Örül neki, érzem. De azt is érzem, hogy ha azt mondaná – Te is nekem. – az nem lenne őszinte. Nem is mondja.”

nem osztás, csak üzenet...

2007-08-19T12:39:00.000+01:00

Nem értem azokat az embereket, akik egyszemélyes színházaikkal szórakoztatják ismerőseiket és barátiakat. Életük mélypontjait gondosan koreográfiába ágyazzák, egy-egy visszatérő motívumot is belecsempészve, csak úgy átkötés gyanánt.
Régebben még a szívemre vettem ezeket a teátrális kifakadásokat. Ma már tudom, hogy mindez a figyelemfelkeltés eszköze, amit úgy használnak, hogy észre sem veszik magukon mennyire szánalmasnak hatnak ilyenkor. Az egész úgy kezdődik, hogy problémákat kreálnak maguknak, melyekkel szemben nem akarnak, vagy hirtelenjében nem tudnak hogyan fellépni. De ez nem baj, mert ők ezt élvezik! Szeretik maguk alatt habosítani és melengetni az erőltetett kínlódást, mint a frissen gőzölgő szart.

Az, hogy valaki megteremti a saját kis világát, a valóságtól jó messzire elrugaszkodva, nem olyan nagy baj. Az, hogy keresi azt a valakit, aki belepasszolhat ebbe a csodás kis világba, az sem baj. De ha végre találtál valakit, aki valamilyen csodás módon tényleg illeszkedik, mint a puzzle, ráadásul sikerül egy ívre vergődnötök, akkor miért nem lehet ezt egyenesen, közérthetően a tudtára adni?! Talán ha egy fél pillanatra átváltanátok az élő, szemtől-szembeni beszédre, és nem a végletekig elfátyolozott írói képekben üzengetnétek egymásnak a blogotokon keresztül, nem kéne megismétlődnie az emberi butaság és patetikusság egyik legnevetségesebb jelenetének, mikor egy házi buliból ketten is sírva viharzanak haza. Mert igenis, ennyire egyszerű. Csak Ti rohadtul unatkoznátok, ha ez nem lenne az életetekben. Mert ez is a világotok része: értelmetlenül szenvedni saját magatoktól.

Ha valaki délután 6 óta iszik, és mire megérkeznek a vendégei már tök részeg, majd ebben az állapotban elkezd az előző életéről mesélni, melyet 20db írható CD-n hozott át a határon, és őszinte, nosztalgikus mosollyal az arcán elmondja, hogy Szerbiában olyan szegények voltak, hogy volt egy teljes év, amikor csak és kizárólag krumplit és kenyeret ettek, de a krumplit legalább 30-féleképpen tudja elkészíteni, és még ma is imádja; nem sokkal utána hisztériás sírógörcsben tör ki, hogy valaha ő volt Szabadka legnagyobb DJ-e, és ellopták azt a számot, amit ő mixelt, és most más neve alatt fut a diszkókban, Magyarországon meg nem hajlandóak megadni neki a tartózkodási engedélyt, annak ellenére, hogy minden papírja rendben megvan; majd hajnali négykor megsértődik valamin, elvonul a vendégei elől, és csendben kínlódva elnyomja cigije csikkjét a saját karján, pedig szíve szerint ordítana, mert azért hívott minket, hogy segítséget kérjen, de még nem tudja, hogyan tegye ezt… Na, ez már probléma, basszátok meg.

2007-08-16T21:22:00.001+01:00

Na, kezdődik. Egész nap nyűglődök. Nincs senki, aki megmondja, hogy hány órakor mit kell csinálni, hol, miért és kivel. Már negyedik napja csak magammal foglalkozom: torna, fodrász, kozmetikus, pedikűrös (!!! az életben nem voltam még pedikűrözni. Nem tudom mi ütött belém!). Nem mondom, hogy nem esett jól, de már kezdem unni saját magam. Unalmas vagyok magamnak. Ugyanakkor, muszáj magamat lefoglalnom, mert különben folyamatosan ennék és aludnék. Számolom a napokat a Gólyatáborig. Tényleg, a Gólyatábor…

Nemrég kiderült, hogy lőttek Londonnak. Ami egyrészt jó, mert vannak ennek előzményei, amely előzmények következményeinek nagyon is örülök. De mégiscsak nagyon vártam, hiszen 12 éve tanulok angolul és még nem voltam angol anyanyelvű országban. Ez azért kicsit ciki… Persze, tök jó kifogás, hogy messze vannak az adott országok, de mégiscsak.
Ámbátor, mivel az ELTE Gólyatábori őrsvezetőségemet a londoni út miatt mondtam le, sikerült pár óra leforgása alatt visszacsinálni a néhány hónappal ez előtti állapotokat. Számítanak rám, kértek, hogy menjek. Ez marha jó! Ráadásul nem csak kisegítő szerepem lesz, de nem ám. Saját őrsöm lesz!

Rájöttem, hogy ez a francia pedikűr nem passzol hozzám. Elképzeltem magam, ahogy mezítláb táncolok a dagonyában, vagy éppen sétálgatok az út porában egy szanaszéjjel szakadt és kopott lila papucsban… és a körmöm francia-módira van kilakkozva! Ha ez még nem elég, a legfelső lakkréteg UV-fényben világít, kérem szépen! Mindegy. Legalább vicces lesz.

2007-08-15T00:12:00.000+01:00

Junker Evgeny Avetisian üzenete:
for example inviting a beautiful woman after dedicating several portraits to her turning her nite into a miracle proposing her a marriage by offering a beautiful own handmade ring and disappearing from her life
Junker Evgeny Avetisian üzenete:
thats the most beautiful state of vanity

Tegnap kicsit pityókás hangulatban talált meg egy szokatlan érzés. Illetve inkább szokatlan hangulatban talált meg egy pityókás érzés. Ültem a Szimpla Kertmoziban… és egyszer csak azon kapom magam, hogy túlcsordulok a szeretettől. Olyan hangulatom volt és olyan fizikai jeleket produkáltam, mint amikor azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Szerelmes voltam, anélkül, hogy a szerelmemnek lenne tárgya. Néhány óra szűz boldogság… Még most is tart az utórengése.

2007-08-14T15:00:00.000+01:00

Vannak emberek, akiknek egy élet sem elég ahhoz, hogy kialakítsák. Vannak, akik másoktól veszik kölcsön, néhányan pedig a realitástól teljesen elrugaszkodva hozzák létre magukét. A legritkább esetben fordul elő, hogy van köze a valósághoz. Az énképre gondolok.

Én is rohadt sokat szenvedek az enyémmel. Néha úgy érzem, hogy már a végén járok, és hamarosan elmondhatom magamról, az orvosok nagy megkönnyebülésére, hogy ’van egy kialakult énképem’. Aztán történik valami, ami miatt az egész felépítését újra kell kezdenem, hogy egyes elemeket megváltozassak. Hogy most hol tartok, nem tudom. A tábor előtt úgy éreztem, hogy teljesen tisztában vagyok az erényeimmel és hibáimmal és igyekeztem az utóbbiakat elpalástolni. Most úgy érzem, hogy a hibáimat is meg kell mutatnom. Olyan, mintha csak úgy lehetnék teljes egész, ha mikor rám gondol valaki, a hiányosságaimat is hozzám tudja illeszteni. Meguntam, hogy takargassam az egyik részem. Belefáradtam és kényelmetlen már. Meg nem is jó semmire. Ha akarnak így is, úgy is megbántanak. Akkor már legalább én érezzem magam jól! Ehhez sok bátorság kell majd, és az is kell, hogy tiszteljem és szeressem magam. Nem tudom képes leszek-e felülemelkedni saját kicsinyességemen. De legalább eljutottam oda, hogy megpróbálom. Hála azoknak az embereknek, akikkel négy hétig együtt dolgoztam éjjel-nappal, és hála a gyerekeknek. Mert ők tényleg olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Így gondolnak értékesnek és különlegesnek. És ez nagyon-nagyon szupcsi.

2007-08-13T10:31:00.000+01:00

Már többedszerre futok neki a tábori beszámolónak. De úgy érzem a legegyszerűbb az lesz, ha csak szimplán azt írom, ami jön.

Tanultak tőlem a gyerekek, de én is sokat tanultam tőlük. Megtanultam karkötőt csomózni, ’scoobydoo-zni’, hulla fáradtan is lelkesíteni, és nagyon jól érezni magam egy buliban, minden tudatmódosító használata nélkül - mert a gyerek az első. Sok szeretet kaptam tőlük, mert önmagam voltam, és mert egyénként és egyéniséként kezeltem őket.
Nemegyszer mondták: „Olyan vagy, mint Anyu.” Még nem is olyan régen ez nagyon kiborított volna, de most jól esett. Mert őszinte volt, és mert anyának lenni nagyon nagy kihívás, de mégis hálás feladat. És mert tudom, hogy anyára mindenkinek szüksége van.

Idén nem csak a gyerekek okoztak nekem kellemes meglepetést. Volt ott néhány fiatalkorú tanár is, akiket sokan lenéztek a beosztásuk és koruk miatt (ők ugyanis ’csak’ animátorok voltak és nem tanítottak délelőttönként). Néhányan odajöttek hozzám, hogy dumáljunk kicsit és néha tanácsokat is kértek. Vagy egyszerűen csak szerették volna, ha valaki meghallgatja őket. Boldog voltam, hogy ennyire megbíznak bennem. Nem azt éreztem, hogy fontos vagyok. Annál valami sokkal jobbat. Azt éreztem, hogy van értelme annak, hogy létezem.

Az utolsó turnus utolsó tanár meeting-jén (amit minden egyes áldott nap fél 3-kor tartottunk, hogy megbeszéljük az aznapi teendőket) a vezetőség kiosztott néhány embernek egy-egy ’PEOPLE TEAM FAVOURITE’ felirattal ellátott szalagot, munkája elismeréséül. Egyesekkel egyet értettem, másokkal egyáltalán nem, de nem is ez a lényeg. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy megkülönböztetik őket, és piedesztálra emelik, de azokat, akik nem végezték a munkájukat rendesen, és akik miatt néhány embernek duplán vagy triplán kellett dolgoznia, hagyják csendben meglapulni. Aztán elindultam a dolgomra és miközben épp a szobákat ellenőriztem az egyik kissrác odajött hozzám és zokogva csimpaszkodott bele a derekamba: „Nagyon fogsz hiányozni!” Neki én voltam az egyik PEOPLE TEAM FAVOURITE. És ennél nagyobb elismerés nem is kell…

Először úgy akartam kezdeni a beszámolót, hogy minden tanárról, aki a négy hét során közel került hozzám vagy alapból közel is állt, külön-külön írok néhány sort. De túl hosszadalmasnak és értelmetlennek találtam végül, és egyébként is, tutira kihagytam volna valaki nagyon fontosat. Így hát csak ennyi álljon itt:

Nagyon jó volt veletek és köszönök mindent! Remélem jövőre találkozunk!

2007-08-12T23:44:00.001+01:00

Végleg hazajöttem a táborból. Már készül az új bejegyzés, csak kicsit hosszabbra sikerült, mert alapos akarok lenni. Addig is álljon itt néhány kép előfutárként:

www.peopleteam.hu

2007-07-24T14:23:00.001+01:00

hazaértem a táborból stop várom az események leülepedését stop a gyerekek csodákra képesek stop sunshine beach tücsök köcsög stop

Egy másik út küszöbén

2007-07-04T23:30:00.000+01:00

Minden rendben van. Most már a vonaton ülök, egy másik ország felé, amely még ennyi év után is felfedezésre vár. Nem akarok kalandot, izgalmat, rendkívülit. Nem kell történés. Megelégszem azzal a szépséggel, ami a nyugalomból és az új lassú megismerésből fakad. A kíváncsiságom megmaradt, de nem vagyok mohó.

Szeretem azokat a könyveket, amik véletlenül kerülnek a kezembe és éppen akkor, amikor útmutatásra van szükségem. Levonom belőle a saját tanulságom és örülök, hogy volt valaki, aki megírta a történetét, így rávilágított arra az útra, aminek én még csak a küszöbe előtt állok. Nem a teljes ismeretlenségbe lépek bele.

Érzem, hogy figyelnek. Oldalra fordulok és egy égkék szempár mered rám. Először egy ütést érzek, olyat, mint amikor valaki hirtelen fékez. Belenézünk egymás szemébe és még pislogni is elfelejtünk. Aztán elfordulok. Hidegen hagy, bár elgondolkodtat, hogy miért pont az elhatározásom pillanatában állít a Sors ilyen próbatétel elé. Ráeszmélek, hogy tényleg változtam: nem akarok a kék pillantás feladójától semmit. Csupán élvezem, hogy fürödhetek a színében.
Mikor legközelebb odapillantok, rám mosolyog. Én udvariasan visszamosolygok, és újra belemélyedek a könyvembe. Őszintén nem vettem tudomást arról, hogy feltűnően les rám, pedig az előtt mindig próbáltam kifürkészni, hogy azoknak a pasiknak, akik rám néznek, vajon mi járhat akkor a fejében? Most nem foglalkoztatott, hogy mit gondol, miért néz, megszólít-e… Örültem, hogy egyáltalán valaki észrevett a vonaton; ez nekem már épp elég. Többet nem kívántam. Kis idő múlva leül a velem párhuzamos ülésre és megszólít. Elkéri a könyvemet. Rájön, hogy nem tud magyarul, de érdeklődő arccal lapozgatja. Megkérdezi, hogy szeretem a dél-amerikai írókat és ismerem-e Marquezt. Nyomatékosításul előveszem a táskámból a másik könyvem: Szerelem a kolera idején. Nevet.
Beszélgetünk, de inkább hallgatunk. Ellenben ezek a hallgatások is tartalmasak. Nem merek a szemébe nézni, megijedtem. Dusánnak hívják, 23 éves és Belgrádban lakik. Nagyon kedves, udvarias és műveltnek is tűnik. Nem olyan, mint azoknak a szerb fiúknak a többsége, akiket én ismerek. Sokkal ’európaibb’.
Bécsből jön. Pontosabban Grätzban volt felvételizni egy zeneiskolába. Jazz gitárosnak szeretne tanulni, de sajnos már harmadjára utasították el. Még jövőre megpróbálja, de akkor egyszerre három helyre adja be jelentkezését, az egyik már csak sikerül… tipikus.
Meghív egy kávéra, és én elfogadom a meghívást. Miután megrendeltük az espressonkat, meglátok egy várost, majd nemsokára egy állomást: Novi Sad! Nekem le kell szállnom! Előre fut, felkapja a bőröndömet, leugrik a vonatról és leteszi. Állunk egymással szemben az állomáson tanácstalanul, amikor a barátnőm nekifutásból a nyakamba ugrik. Még annyi időm van, hogy 3 puszival elköszönjek útitársamtól. Én a barátnőm válla fölött, ő már a vontból néz utánam. Boldognak érzem magam, pedig nem történt semmi, és valószínűleg soha többet nem is fogom látni. Olyan volt ez, mint két vándorló lélek találkozása az univerzumban: rövid, és látszólag értelmetlen, de mindketten érzik, hogy óriási energiák mozdultak meg. És, hogy ez mégis miért jó? Mindketten mosolygunk. Csak ezért.

2007-06-26T12:18:00.000+01:00

He walks away,
The sun goes down,
He takes the day but I’m grown,
And in this grey, in this blue shade
My tears dry on their own, ...

Amy Winehouse: Tears Dry On Their Own

Mikor az ember életében törés következik be (legyen az egy kisebb, személyes válság, vagy egy nagymértékű katasztrófa), akaratlanul is elgondolkozik addigi cselekedetein és számot vet önmagával. Úgy érzem, most értem el arra a pontra, hogy fél év elteltével újra elszámoljak magammal.
Nem érzem azt, hogy megbántam volna bármit is. Így utólag már egyébként is kár lenne. Viszont megtanultam, hogy miért ne tegyem meg legközelebb. Nem hibának tartom, hiszen ez volt az, amit tenni akartam és tudtam, hogy benne van a pakliban az adott következmény. De nem hittem el, hogy a következmények megismétlődése csak a tettektől függ. Abban reménykedtem, hogy személyfüggő. És nem számoltam azzal sem, hogy a félelem milyen erős befolyásoló faktor.
Menthetetlenül naív vagyok. Ez már nem fog változni. De még legyőzhetem azt az érzést, hogy rettegek egyedül lenni. Az emberekben mindig meg fogom látni a jót, és mindig bízni fogok abban, hogy az az erősebb érzés, ami szívből jön, de talán el fogom tudni fogadni azt, hogy nem mindenki gondolja így.
Sohasem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki nem kér a szeretetemből. Furán hangzik, igaz? Kicsit öntelten is. Viszont, ha jobban meggondoljuk az is önteltség, ha azt hangoztatjuk, hogy nekünk senki sem kell, aki szeret, mert csak felesleges energiapazarlás.
Igazából hálásnak kéne lennem, hiszen megadta az esélyt arra, hogy ne tökéletes rokkantként távozzak egy meddőségre ítélt kapcsolatból. De inkább csak sajnálatot érzek, mert mire rájön, hogy mi volt ebben a nem egész 1 hónapban a lényeg, addigra nekem már bosszút állni sem lesz kedvem. Túl jó voltam hozzá? Vagy ő volt hozzám túl érzéketlen és földhözragadt? Ezt most ne firtassuk, nem lenne semmi olyan eredménye, ami továbblendítene bármelyikünket is. Ez már az elején egy 'holt pontról' indult...

Viszont három dolog biztos:
1, tényleg nem szabad sohatöbbé szőke herecegekkel kezdenem;
2, óvakodni kell a korai házassági ajánlatoktól,
3, illetve az 'én szívesen megtanítalak vezetni' dumától!

I was so lost back then
But with a little help from my friends
I found a light in the tunnel at the end
Now you're calling me up on the phone
So you can have a little wine and a moan
And it's only because you're feeling alone...

Lily Allen : Smile

2007-06-23T13:04:00.000+01:00

Tegnapelőtt kicsit elborultam. Sajnálom.

"Már úgyse ír."-

mondom halkan,

és éjjeli fejem leborul a hallban.

Most nem sírok.

Már nem tudnék

Dobogó rongy-szívem nem áztatja emlék.

Szétmállok így!

Kétség kúszik

gerincemen az agyamba! Gyöngyös csúzlik...

az kell nekem.

Nem adhatom

át életem, míg harcol bennem egy atom:

a félelem.

Kellesz nekem,

hogy tartsd fejem, míg a gennyet öklendezem,

a kórságod;

arcon metszett.

Ha összerogynék nálad, csak szórj rám meszet.

2007-06-23T13:02:00.000+01:00

Rövid tartalom: Murphy és a számmisztika találkozása egy borozó melletti szépségszalonban, ahol a csapatépítő tréning a diszkóban kezdődik és egy éjjeli-nappali piercing-lövöldében végződik.

Mivel itt a nyári vizsgaidőszak és ilyenkor az ember strandra jár tanulni, egész nap a Csillaghegyen sütettem a hasamat (a kifejezés legszorosabb értelmében) és bukfenceztem a hideg mélyvízben, meg szaunázni is voltam. Bár úgy érzem ez utóbbi, 25 fokos hőségben kicsit értelmetlennek tűnik, de jól esett. A klóros víz és egyéb környezeti hatások eredményeképpen, a hajam kifakult és három színben pompázott egyszerre (eredeti barna, vörösesbarna, fekete). Úgy döntöttem ez nem állapot, irány a fodrászat!
Betoppantam Petrához, hogy időpontot kérjek, mire anyám kitalálta, ha Petrának nem gond, csinálja meg még ma. Szóval így esett, hogy rögtön strand után sikerült fodrászhoz mennem. Mikor Petra elkezdte festeni a hajam, eszembe jutott, hogy, mi van akkor, ha a klóros víz miatt másmilyen színű leszek… mondjuk narancssárga, vagy ilyesmi. De nem szóltam semmit, gondoltam, nem keltek felesleges feszültséget. Miután ezt levezettem az elmémben, a szalon fő-villany-kütyüje zárlatos lett. Elment az összes áram. Így kivittünk egy sámlit az utcára, és a körút legforgalmasabb részétől alig néhány méternyire, természetes fény mellett festették a hajamat, a járókelők nem kis meglepetésére és derűjére. Mondtam, hogy engem nem zavar, bevállalós vagyok, és egyébként is: a szépségért majdnem mindent. De nagyjából öt perc és 12 beszólás múlva elkezdtem arra gyanakodni, hogy a Kész Átverés Show új epizódját forgatják éppen. Kicsit reméltem is, hogy így van, mert akkor legalább kicsikarhatok egy kis pénzt az RTL Klubtól… nem fogom ingyen égetni magam.
Később megpróbáltak kiengesztelni, választhattam 2 féle ’3 az 1-ben’ (remélem, érzékelitek a szóösszetétel számmisztikáját) kávékülönlegesség közül, és egy óriási bögrében kaptam meg. Amíg szárítódott a hajam, arra lettem figyelmes, hogy teljesen sötét van, ami ebben a napszakban elég szokatlan. Megérkezett a vihar. Szerencsére, mire elkészültem már elállt, de egy pillanatra azért összeráncoltam a szemöldökömet, hiszen azért az mégsem járta volna, hogy ilyen eseménydús hajfestés után el is ázzak.
Mikor hazaértem, arra lettem figyelmes, hogy egy kevés festék lecsöppent a halántékomra. Mivel édesanyám férfifodrászként tevékenykedett még a szocializmus bukásának idején, reméltem, hogy majd ő segít ezen. Egy körömlakklemosóval átitatott vattával addig dörzsölte a foltot, amíg ki nem sebesedett az arcom. A folt végül is eltűnt. Most már csak egy csúnya seb van ott. Milyen elégedetlen vagyok, soha semmi sem elég jó…

"Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; a kinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret."

2007-06-20T18:13:00.000+01:00

Himnusz Íziszhez

Mert én vagyok az első és az utolsó.

Én vagyok a nagyrabecsült és a megvetett.

Én vagyok a szajha és a szent.

Én vagyok a feleség és a szűz.

Én vagyok az anya és a leánygyermek.

Én vagyok anyám karja.

Meddő vagyok, és számtalan gyermekem van.

Én vagyok az asszony és a hajadon.

Én vagyok, aki világra hoz, aki soha nem szült.

Én vagyok a vigasz a szülési fájdalmakban.

Én vagyok a feleség és a férj.

És engem a férjem teremtett.

Én vagyok az apám anyja.

Én vagyok a férjem húga.

És ő az én eltaszított fiam.

Mindig tiszteljetek, mert én vagyok a gyalázatos és a nagyszerű.

3. vagy 4. század (?),

Nag Hammádi

2007-06-13T10:35:00.000+01:00

Ma megvilágosodtam!
Van egy reklám, amitől már a megjelenése óta kivételes módon és intezitással viszolygok, de sohasem tudtam megindokolni, hogy miért. Rájöttem:
http://szelsokozep.freeblog.hu/archives/2007/06/12/Ki_kurna_meg_egy_plussmedvet/

2007-06-05T17:35:00.001+01:00

Ma délután beszélgettem Anyámmal:

A: Még mindig nem jött meg?
R: Nem. Mostmár kezdek aggódni.
A: ...
R: De az nem lehet. Minden jel arra utal, hogy meg fog jönni. Csupa pattanás vagyok, fájt is a hasam, meg fel vagyok fújódva.
A: Ha hétfőig nem lesz semmi, felhívjuk a doktornőt.
R: Inkább vegyünk előtte egy tesztet. Már volt ilyen mikor abbahagytam a tabit, emlékszel?
A: Nem.
R: Akkor is kimaradt, és azt mondta a doki, hogy vegyünk egy tesztet és ha negatív lesz, egy hét múlva ismételjük meg.
A: És mennyi egy teszt?
R: Úgy 1000 - 1500 Ft körül volt akkor. Én általában a középárkategóriájúakat vettem.
A: És mindig negatív volt?
R: ...

2007-06-05T12:00:00.000+01:00

Hetek óta tervezem, hogy elmegyek végre strandra. Annyira vágytam már a napsütésre és a hideg mélyvízre, hogy az olvadozó fagylaltról és szolizott, bikinis hölgyekről már ne is beszéljek. Tavaly egészen bejött, mikor Docával kimentünk a Hajós Alfréd uszoda strandjára tanulni. Kár, hogy éppen egy nagy csapat napközis kisiskolás jelent meg, akik indián módjára körbe ugráltak minket, majd elkezdtek gallyakkal és kavicsokkal dobálni. De ez tavaly volt.

Tegnapra megbeszéltük B-vel, hogy ha már úgyis szabadnapja van, akkor menjünk együtt strandra. Ambivalens érzésekkel fogadtam ezt az ötletet: örültem, mert végre eljutok a hetek óta áhított desztinációmhoz, de aggódtam is, hiszen egyáltalán nem vagyok strand-képes fizikai állapotban. Mert ha még a barátnőmmel mennék… de hát B-vel, még terveim vannak.
Ámbár túl sok beleszólásom nem volt a dologba. B felhívott, hogy 20 perc múlva legyek kész, mert megyünk a gyömrői bányatóhoz fürdeni. Ehh… Persze, elkéstem. Szerintem egy lány sem vágja magát szőrtelenségbe és bikinibe mindösszesen 20 perc alatt. De ezt most már B is tudja.
Miközben Anyám azon drukkolt, vajon ütődött 21 éves leánykája belefullad-e egy bányatóba, mi éppen Vecsés környékén repesztettünk volna az autóúton, ha nem kapunk ki mindig egy kamiont vagy teherautót. Persze minden kanyarban másikat. A kalandos utazás után megismerhettem B. nővérét és egy kicsit a családi szennyest is. A szólás-mondás minden értelmében. Aztán elindultunk a ’plázs’-ra. Abban a pillanatban, hogy felrakták ránk a karszalagot, amely belépő gyanánt ékeskedett kicsi kacsónkon, beborult az ég és eleredt az eső. B-t ez nem tántorította el, ő megmártózott. Én először ódzkodtam az ötlettől, aztán ’egyszer élünk’ felkiáltással beadtam a derekam. Eszméletlen jó volt! Óriási cseppekben hullott alá az égi könny, mi meg a 25 fokos vízben lubickoltunk a halacskák között. Kár, hogy napozni nem tudtam. Az lett volna a hab a tortán. Bár… esőben csókolózni sem egy rossz dolog…

2007-06-04T11:04:00.000+01:00

Tegnap hunyt el Darvas Iván, 82 évesen. Gyerekkorom szerelme, Liliomfi... Nugodjon békében.

2007-06-03T10:53:00.000+01:00

"Egyszer aztán, hosszú évek múlva, amikor éppen a tükör előtt állt és fésülködött, Florentino Ariza mégiscsak fölfedezte a hasonlatosságot, és csak akkor értette meg: az ember abból jön rá, hogy öregszik, ha elkezd hasonlítani az apjára."

Gabriel García Marquez: Szerelem a kolera idején

2007-06-01T09:53:00.000+01:00

Olyan fáradt voltam, hogy majndem elhánytam magam. Az összefüggésekről kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Ennek eredménye képpen, tegnap éjjel, nagymamámról álmodtam. Elvittem neki bemutatni az Ákost. Mikor meglátta, összecsapta a két tenyerét és a tőle már annyira megszokott és szeretett hanglejtéssel, mosolyogva felkiáltott: "Te jó ég, hogy maga milyen magas!". És nevetett. Annyira eleven volt a kép, hogy hallottam a hangját, láttam a mozdulatait, ott égett a lámpa a konyhában: természetesen megint sütött-főzött valamit. Milyen érdekes, hogy ennyi idő után is mennyire élethűek bizonyos mozzanatok. Belénk isszák magukat, aztán elhalványulnak... Végül elfelejtjük őket.

Ma reggel a metrón a No Doubt - Just a girl című számát hallgattam. Annyira kedvem támadt összeverni az összes körülöttem téblábólót, és szilánkosra szedni az egész aluljárót. Armageddon.

Szörnyella

2007-05-29T22:25:00.000+01:00

Bevallom, megint elkövettem egy hibát. Elkezdtem gondolkodni, olyan dolgokon, amiken nem érdemes. Ezért utálok egyedül lenni itthon. Már félek a saját gondolataimtól…
Azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan lettem az, aki most vagyok? Hogyan sikerült egy olyan emberré válnom, aki ennyire nem találja a helyét, és akárhol próbálkozik, csak romokat és káoszt hagy maga után?

A Grace Klinika mai epizódja nagyon megérintett. Felébresztett bennem néhány gondolatot, amit le szerettem volna jegyezni. Így került elő a kis-kötős-könyvem, amibe régebben alig jegyeztem valamit. Belelapoztam:

„Édes nő illatának parfümét hordja szét a metró bűzös szele. A felszínre érvén, kinyitod esőcsinálód, hogy megvédjen a természettől. Ismerősök és ismeretlenek jönnek szembe ernyőjükbe belebújva, nehogy meglássa őket valaki. Madarat tolláról, embert ernyőjéről – gondolhatnánk. Keresek valamit, de nem találom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy tudtam-e valaha mit keresek. Már csak a hátamat fájlalom.
Utálom az időjárást. Mindig ellenem dolgozik. Kiadja a belsőmet. Elárul.
Itt már nem csengetnek. Mennem kell.”
2006. február

„A neved hitetlen,
és most is itt kísért.

Ki gondolta, hogy újra írok. Neked. Kiskönyvembe oldalakat írnék tele. Neked. Elmesélnék mindent. Valamiért úgy érzem, hogy tudnod kell, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, és talán Te meg fogod tudni mondani, hogy hová tartok.
Szörnyű belegondolni, hogy milyen árnyék vetül Ránk. Rád és rám. És szörnyű belegondolni, hogy milyen árat fizethetek ezért. De nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ő az édes, drága múlt, Te a ködös, vonzó jövő vagy. Jelenem nincs. Vagy csak nem akarok róla elgondolkodni, ezért semmisnek tekintem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyi lélek közül, engem választottál. Még mindig hihetetlen, hogy elmúlt valami, ami eltörölhetetlennek tűnt. Nyoma maradt. Sebek. Újabb nyalogatnivaló.
Még nem tudom mi a Te szereped bennem, de sokszor eszembe jutsz. Veled álmodom. Úgy érzem tudnod kell rólam mindent. Azt is, amit nem szeretnél. Pedig én nem tudok semmit rólad.
Semmit.
Ez a jelenem is.
Te lennél a jelen?”
2006. december vége

Sajnos a hitetlen, nem volt rám kíváncsi. Így utólag, azt hiszem, megértem… lehet, hogy már előre tudta, mi lesz belőlem mostanra.

2007-05-28T01:09:00.001+01:00

"You're sick, girl!"

2007-05-28T00:00:00.000+01:00

Ki szeretne egy olyan 23 éves pasival járni, aki odafigyel rád, mindent megad neked (az ésszerű határokon belül), bármikor lehet rá számítani, okos, kedves, magas, kellemesen izmos, férfias, jó kiállású, megnyerő, jól nevelt, céltudatos, talpraesett, őszinte, jó fej családja van, új dolgokat is tud még mutatni, jó vele az ágyban, van kocsija, és még szeret is Téged?

A jelek szerint én nem.

Még mielőtt mindenki azt gondolná, hogy teljesen megőrültem, meg kell mondanom, hogy nem teljesen. Természetesen mindenkinek vannak hibái, ahogyan mindkettőnknek. Valami nem működött. Ahogy ő mondta ’elpörögtünk egymás mellett’. És igaza van. Én nem tudtam leállni a január óta tartó ámokfutásommal. Valószínűleg nem akartam eléggé. Ő pedig, nem tudott leállni azzal, ami ő maga. Ez zavart. Azért zavart, mert én nem önmagamat adtam, hanem valakit, akiről azt gondoltam, hogy imponál majd neki. És amikor felhívta a figyelmemet arra, hogy látja ám a turpisságot, akkor ideges lettem, és csak azért is meg akartam mutatni, hogy nincs turpisság. Úgy éreztem magam, mintha két elmebeteg próbált volna normális kapcsolatban lenni. Az elejétől kezdve tudtam legbelül, hogy ez nincs így rendben, de mindenkinek tetszettünk. És nekem is tetszett, hogy mindenkinek tetszünk, és neki meg én tetszem. A tetszési indexem az egekbe szökött… csupán az érzelmi életem fogott padlót. Túl kicsi vagyok még ehhez a férfihoz. És túlságosan utálok egyedül lenni, ahhoz hogy azért legyek vele, mert vele vagyok. Lehet, hogy pihennem kéne, de az alkalom mindig adódik, és mindig ott fityeg a kérdőjeles-felkiáltójel a fejem felett: mi van, ha ő az, akit eddig kerestem?!

Két hónapos kapcsolatunkban először állt be az a helyzet, hogy hiányzik. Úgy szívből, igazán. Ez olyan, mint amikor először villámlik aztán mennydörög. És csak utána csap beléd…

búgócsiga

2007-05-25T19:48:00.000+01:00

- Szerintem semmi értelme ennek az egésznek.
- Lehet.
- Nem. Biztos. Miért nem vetsz véget ennek? Csak kínlódtok mindketten…
- Nem tudom. Most nincs kedvem végigcsinálni ezt az egészet. Nem bírom rávenni magam a cselekvésre.
- Hát, nem tudom. Én a Te helyedben biztosan nem hagytam volna elfajulni idáig a dolgot.
- El sem hiszem, hogy végre hazahúzott.
- Hogy-hogy?
- Éreztem, hogy valami nagy baj lesz, ha nem húz el. Mondtam is neki. Mondta, hogy oké, és hogy nem kell annyira komolyan venni ezt a szakot. Azt hitte, amiatt mondom neki. De nem amiatt mondtam…
- Sejtettem…
- Aztán megettem az összes mozzarelláját, és eljöttem. Mikor kijöttem tőle, elkezdett ömleni az eső. Szarrá áztam, mindenki nézett a buszon… Elhoztam a búgócsigámat is. Most ott van a lakásban. Mostantól ott lakik.

2007-05-24T20:22:00.000+01:00

Befestettem a hajam. Feketére. Tudom, tudom… mindig is vöröses-barnát akartam, de Isten ujjai kifürkészhetetlenek. Bár „én vagyok a világ legbátrabb nyuszija” (Moldova György után a következő), nem mertem felvállalni a kispolgári véleménynyilvánítások esetleges negatív felhangjait. Gondoltam, elébb tegyünk egy próbát. Vettem hennát a Westend City Center-ben található indiai boltban. A biztonság kedvéért két zacskót, mégiscsak hosszabb a hajam. Aztán otthon fürkésztem a zacskót, és megpillantottam a feliratot: ’BLACK’. Remek. Indiai-fekete hajam lesz. Most már mindegy, ha elkezdtük, fejezzük is be. Mikor anyu elkezdte kikeverni a masszát, az sötétbarnává lett. Elkezdtem aggódni: a végén még kiderül, hogy fizettem 1300 Ft-ot azért, hogy befessem a hajam az eredeti hajszínemre. Anyu, miközben varázsolt a fejemen a hajammal, folyamatosan pesszimista varázsigéket mormolt felette, mint például ’Meg sem fogja fogni a hajad.’ vagy ’Nem lesz elég a festék.’. Az eset pikantériája abban rejlik, hogy miközben mindez történt, Ákos és Miki a konyhában várták a fejleményeket. Az után, hogy megmostam elhalt növényi sejtektől beszíneződött hajamat, mindkettejük szemében felcsillant valami. És nem az iszony volt az. Fél siker. Azért csak fél siker, mert a hajam is csak félig-meddig volt fekete. Tincsekben barna maradt, hála anyám pesszimista mormogásának és trehányságának. De ezt gyorsan korrigáltuk és most, több mint 30 fokos égető napsütésben, Radikának életében először van befestve a haja… feketére.

Punkpicsás-cigányasszonyos-hotsexydögös-izzadós.

2007-05-14T12:44:00.000+01:00

Mindjárt, mindjárt, már érzem, hogy itt van!! Hamarosan megbolondulok! Fellázadt ellenem az agyam, a gyomrom, az egész bélrendszerem és a lelkem folyamatosan menekülne ki a számon keresztül. Alig bírom visszatartani, de szerencsére még vannak meggyőző érveim.
Észrevettem, hogy mostanában elég gyakran, hirtelen rámtörő pánikroham gyötör. Ilyenkor elkezdek zihálni és zavartan tekintgetek körbe, mint egy kiscica, aki most szökött meg egy női kozmetikumokat tesztelő laborból és vérebekkel, meg fegyveres kommandósokkal üldöztetik. Esetenként ehhez hasmenés is járul. Ilyenkor kirohanok a WC-be és imádkozom, hogy egyedül legyek ott, mert jól esik énekelni közben.
Most is ez történik. Muszáj volt bezárnom az iroda ajtaját és meglátogatnom a mosdót, különben ideájulok. Azon drukkoltam, hogy a farzsebembe rejtett kulcsot, nehogy lehúzzam a slozin, mert azért az mégiscsak ciki.
Jól esik a huzat. Lehet, hogy ennem kéne valamit és jobban lennék, de rosszul leszek ha kajára gondolok. Persze ez nincs mindig így... tegnap például mindent ettem, amit értem. Lehet, hogy ez a baj? Alattomos egy kobold ez a gyomorrontás. Elaltatja a kétejeidet néhány finom falattal, az ízek orgiájával, aztán meg elmarad az orgazmus. Először bűntudatod lesz, mert annyit ettél, hogy nem férsz bele a farmerodba, és ideges leszel, hogy akármilyen polót veszel fel, mindegyikben úgy nézel ki, mintha egy bébi elefántot hordanál a szíved alatt. Aztán másnap jön a kegyelem döfés - a gyomor mindent kipasszol magából, bármi áron és módon.

Ennyi. Ezt most nem tudom lezárni. Majd a természet...

2007-05-10T10:36:00.000+01:00

Üszkös ízem virít a számban.

Légi tündértánc kábít.

Agyam szalagját oldom, hiába,

Nincs ki dícsérjen mártírt.

Izületem fájón vonaglik,

Párolgó fertőm elfed.

Kezem testén tovasiklik.

Átadnám szenvedélyem neked.

Körömmel piszkálom szemeim.

Véres könnyem elapadt.

De mégse hányom fel beleim,

Mert érzem, hogy nem szabad.

2007-05-07T22:35:00.000+01:00

Minden vágyam az volt, hogy egy ilyen csini kertesházban lakjam. Ahol csodaszép virágok és színes bokrok nőnek a kertben. Ahol besüt a nap reggelente az ágyadba. Ahol nem jár a villamos és nincs sztriptíz bár a sarkon ordítozó vendégekkel. Ahonnan 10 perc séta után kijutsz a Duna partra és gyűjthetsz kagylót… Nem is tudtam, hogy a Dunában van kagyló! Bevallom nőiesen, meggyőződésem volt, hogy abban a folyóban (legfőképpen a magyarországi szakaszon) nem él meg semmi, úgysem.

De visszatérve a lényegre, megpillantottam álmaim házát. Egy aprócska gond van csak. Már laknak ott. A gond azért csak aprócska, mert még mindig beházasodhatom a családba, de attól tartok, a házba így sem vackolhatom be magam. Minden esetre, amíg ez a probléma meg nem oldódik, kiélvezek minden pillanatot, amit ott tölthetek. Bár, megvallom, van annak a háznak más vonzereje is… de gondolom, már úgyis sejtitek, hogy családlátogatáson voltam a hétvégén.

A nap idézetei

2007-05-02T21:05:00.000+01:00

"Radi, te olyan irreális vagy!"
by B. D.

"Veszélyes, mert nagyon sok mindent takar, az igazságot is!"
Pingvin bátyó

"Így is nyögöm saját testem börtönét."
Bogyó

Végül pedig Viktor barátom néhány 'gyöngyszeme':
Sötétedik, fiam Pável,
világítsunk zseblámpável.

Hú, de hideg ez a beton!
Felveszem a nagykabetom!

Minden versben van egy rím,
ebben is van, nem is egy!

szexidög

2007-04-19T18:43:00.000+01:00

Beléptem MSNre ezzel a személyes üzenettel: Nem vagyok itt, ne is próbálkozz. Csak egy ember volt, akivel szívesen beszélgettem volna… de ez lett belőle:

R: Hi!
D: De tudom, hogy itt vagy. Hello.
R: :p
D: Egyből nyalogatsz?
R: Mint egy kiskutya.
D: Jó lenne.

D: Kerestelek ma, de nem találtalak.
R: Pedig ott voltam.
D: Igazából be se mentem órára. Csak rohadtam a kampuszon órákat.
R: Én láttalak... de nem tudtam, hogy engem keresel. Az A meg a C épület előtt is.
D: Igen? És miért nem szóltál? Körbe jártam mindent csomószor... De nem akartalak hívni, mert féltem hogy órád van.
R: Kikapcsolom olyankor, nyugodtan hívhattál volna.
D: Azért kerestelek mert rád akartam szállni az E épület liftjében. Igazából.

D: Szexidög?
R: Miért hívsz így?
D: Mert az vagy...

Úgy érzem, a kiéhezettség dacára is, ez kicsit sok a jóból, így fél óra alatt... Leléptem. Nem szabad ajtóstul a házba. Nem, nem...

2007-04-17T20:50:00.000+01:00

Tudjátok mi a szörnyű? Nem, nem a globális felmelegedésre gondolok… Bár az sem piskóta.

Hanem, amikor külföldinek néznek abban a városban ahol születtél és felnőttél és valószínűleg itt fogsz megpusztulni is. De ez még csak hagyján, külföldiként is bánnak veled. Tapló paraszt a trafikos-roma, és hülyének néz az éppenhogycsak leérettségizett postáslány. Pedig csak egy telefonkártyát akartam venni. Tehetek én róla, hogy nem használok olyat és, ebből kifolyólag, nem ismerem a kínálatot? Azt ne mondják nekem, hogy ők telefonkártyával, utcai telefonról hívják fel anyut meg aput meg a szeretőjüket, ha késnek. Úgysem hiszem el…

Meg az, amikor rájössz, hogy vonzod a töketlen pasikat. Vagy a magyar faszik mind töketlenek? Ez megfordult már egy barátnőm fejében is. Tudom. Olvastam a blogját. De ő még ad esélyt. Én már nem merek. Vagy tényleg csak a ’méltó ellenfelekre’ kéne energiát fordítanom? És honnan tudom, hogy ő az? Mi van akkor, ha túlbecsülöm magam, és akkorát esek, mint a Préri Farkas, amikor megpróbálja becserkészni a Kengyelfutó Gyalogkakukkot. Csak én nem vagyok rajzfilmfigura, nem tudom feltűnt-e…

Személyiségfejlődésem egy napja

2007-04-05T00:51:00.000+01:00

Ha az ember megteheti, hogy egy csapásra boldog lehet, akár csak egy kis időre, akkor miért ne választhatná ezt az utat? Természetesen vannak félelmeim, hiszen az embernek, a mai világban, szerves részévé vált a félelem. De ez meggátolhat bármiben is? Hiszen akárminek kezdek neki, az az apró, szúró, marcangoló érzés mindig ott lesz, ami visszatart. Nem hiszem, hogy ez elég indok arra, hogy elbújjak a lakás legrejtettebb zugába, és megengedjem magamnak azt a luxust, hogy nem döntök semmiről.

Nem vagyok az a szingli alkat. Egyáltalán nem. Nagyon jó dolog az önálló lét, de érzem, hogy ha túl sokáig maradok ebben a fázisban, akkor úgy járok, mint a gonosz Keleti boszorkány, az Ózban. Egyszer csak rám esik egy ház, amit már nem bírok el egyedül, és a csíkos zoknimon, meg a vadiúj, csilli-villi cipőmön kívül semmi nem marad belőlem. (Aztán jön egy fiatalabb, aki még a cipőmet is elviszi.) Ezért fordulhatott elő, hogy az elmúlt három hónapban, mindig volt valami hímnemű egyed, aki egy igazi párkapcsolatot fenntartó férfi egyes funkcióit kielégítette. Mondhatnánk, munkamegosztás. De valójában csak idő- és energiapazarlás volt. Hiszen nem éreztem jól magam. Ez olyan, mint a pizza. Nem ugyanaz, ha megeszed a pizzát feltétestül, paradicsomszószostul, tésztástul, vagy először eszel egy kis paradicsomot, majd 10 perc múlva néhány szelet szalámit, később egy kis sajtot…

Egyetlen komoly gond van. Nem szeretnék segget csinálni a számból. Márpedig az lesz. És valószínűleg ebben az életben nem először. Simán előfordulhat, hogy tévedtem, amikor azt mondtam, hogy csak akkor fejlődhet a személyiségem, ha egyedül vagyok. Lehet, hogy engem csak hátráltat az egyedüllét. Persze, néha nagyon jó tud lenni a magány, de ez már sok a jóból. Ahelyett, hogy arra koncentrálnék, hogy mi lesz velem, folyamatosan másokkal foglalkozom. Én ilyen vagyok, akkor érzem magam jó, ha van kivel foglalkozni, van kinek segíteni, van kit pesztrálni. És van valaki, aki engem pesztrálni, anélkül, hogy bűntudatot éreznék, amiért elveszek egy csomó időt az életéből. Borzasztóan hálás vagyok, mindenkinek, aki az elmúlt néhány hónapban mellettem állt. Szavakban kifejezhetetlen, hiszen alkalmam nyílt kitapogatni, hogy ki az igazi barát.

Az új küldetés az lesz, hogy visszahelyezem magam a saját természetes környezetembe, és igyekszünk felállítani egy balanszot. Mindenkinek megmarad a magánszférája, de mégis ott leszünk egymásnak, hogy legyen hová menekülni a hétköznapok szürke mocska és köpete elől.

20 perc múlva:
Most beszéltem Anyuval. Elbizonytalanított. Mi van, ha csak azért akarom ezt újrakezdeni, mert nagyon szeretem, és belehalok akárhányszor látom, hogy mennyire szenved? Tegnap nagyon jól éreztem magam vele. Olyan volt, mint régen, és ő is úgy viselkedett, mint régen. Csodálatos volt. De milyen érzések kellenek egy párkapcsolathoz? Biztonság? Feltétel nélküli szeretet? Ezek megvannak. De mi lesz egy nagyon szerves kérdéssel, a szexel…? Nagyon jól esik, amikor hozzámér. És az is, amikor a lehelete a nyakamhoz ér véletlenül. Senkinek az ölelése sem váltja ki azt az érzést, amit az övé. Vajon ez tényleg csak azért van, mert már hónapok óta nem éreztem ilyet? És ha belemegyek, vajon tényleg ugyanoda lyukadunk ki egy kis idő múlva? Megint utálni fogom, ahogy hozzámér, ahogy eszik, ahogy van…? Vele szemben nem lenne fair beleugrani ebbe ’lesz, ami lesz’ alapon. Neki ez sokkal többet jelent, szinte az életét.

Hogy döntsek? Legyek önző és ne érdekeljen mi lesz a vége, hiszen boldog lehetek, legalább egy picit, bár lehet, hogy nem örökre. Vagy pedig teljes mértékben az eszemre hallgassak, és ne menjek bele ilyen őrültségekbe, hiszen ki tudja mi lesz a vége, és ha újra kell játszanunk ezt az egész elmebajt, mindketten belerokkanhatunk érzelmileg. Most mi legyen?

11 óra múlva:
Mint egy jó agysebész, megkonzultáltam az esetet több kollégával is. Nagy átlagban az a vélemény, hogy ez egy picit sem jó ötlet. Még nincs itt az ideje, és ha egy kevés bizonytalanságot is érzek (márpedig érzek), akkor negatív végeredményt jósolnak a dolognak. Meg egyébként is, 2 évhez viszonyítva 3 hónap nem idő.

Szóval meg hánytam-vetettem, és arra jutottam, hogy félek igennel dönteni. Félek, mert ha megint eljutnánk arra a pontra, ahonnan nincs tovább, akkor ennél már csak apokaliptikusabb helyzet jöhet, ami semmihez sem vezet a teljes pusztuláson kívül. Azonban, ha tényleg sikerül végigjárnunk külön egy hosszabb ösvényt, és bennem elmúlnak a kételyek, ő pedig úgy érzi, hogy már nem az alárendelt szerepét akarja játszani, akkor még lehet esélyünk valami JOBBRA is. Ha úgy döntöttem volna, hogy nem érdekel mi lesz vele, a lényeg, hogy én jól érezzem magam, akkor nem az az ember lennék, akibe ez a fiú beleszeretett. Innentől kezdve megdőlni látszik az egész képlet. Így hát összeszedtem minden bátorságom és erőm, és annak ellenére, hogy a tegnapi nap, az elmúlt idők egyik legjobb napja volt érzelmi szempontból, nemet mondtam egy újrakezdésre… Majd kiderül jól tettem-e.

2007-04-04T12:01:00.000+01:00

Az elmúlt héten sikerült 3 férfi szívet összezavarnom (egyet talán össze is törtem). Nem hencegésből írom le ezt, inkább a döbbenetemnek adok hangot. Egyiknek sem ígértem semmit, egyszerűen egy gyenge pillanatomban találkoztunk… rosszkor, rossz helyen… rossz állapotban. A fene gondolta volna, hogy egy majdnem felnőtt férfi évekig is vár arra, hogy majd én beadom a derekam, egy másik, pedig 10 nap alatt eltervezi a közeljövőnket. (Erről egy, nem éppen színvonalas, amerikai tini mozifilm címe jut eszembe. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy ilyen a való életben úgysincs. Őrült amcsik.)

A múlt hét csuda nagyokat dobott az ego-mon. Drága Miklós bátyám közölte velem, hogy azon kedves férfi ismerősei, akiknek bemutatott az utóbbi időben mind odavannak, hogy, idézem: „milyen jó tested van, és nagyon jó anya lennél”. Szóval folytatom tovább a tornázós tevékenységemet, mert ezek szerint látszik is valami. Ettől függetlenül nem biztos, hogy értem a kettő közötti összefüggést. Bár már biológia órán hallottam valami olyasmit, hogy az állatok testalkat alapján is választanak párt, hiszen létfontosságú, hogy a nőstény elég erős és rátermett legyen ahhoz, hogy ki tudja hordani az ivadékot. De mint tudjuk, ez az embernél nem feltétlenül működik így. Rengeteg olyan emberi nőstény van, aki ránézésre, egy egeret sem tudna megszülni, mégis imádják őt a férfiak.

De a múlt héten elindított lavinának még nincs vége. Úgy hiszem, korán sem oldódtak meg a dolgok. Persze. A dolgok sohasem oldódnak meg. Mindig meg kell őket oldani. Most érzem, hogy szükségem volna valamire, ami reset-eli az agyamat. Például a folyékony csokoládé szökőkútba mártott marcipángolyó ilyen volt… mini orgazmus.

Home boys home...

2007-03-29T20:47:00.000+01:00

Időközben meglett a slágerszám is:

Oh, well, who wouldn't be a sailor lad, a sailin'on the main,
To gain the goodwill of his captain's good name
A He came ashore, one evening for to be,
And that was the beginning of my own true love and me, for it's

Chorus:
Home, boys, home, home I'd like to be,
Home for a while in the old Country
Where the oak and the ash and the bonny rowan tree
Are all a growing greener in the north Country

Well I asked her for a candle for to light me up to bed,
And likewise for a handkerchief to tie around me head,
She tended to me needs like a young maid ought to do,
So then I says to her, now won't you leap in with me too and it's

Well she jumped into bed, making no alarm,
Thinking a young sailor lad could do to her no harm.
Well I hugged her and I kissed her the whole night long,
Till she wished the short night had been nine years long, and it's

Well early next morning the sailor lad arose,
And into Mary's apron threw a handful of gold, saying,
Take this me dear, for the mischief that I've done,
For tonight I fear I've left you with a daughter or a son", and it's

Well, if it be a girl child, send her out to nurse,
With gold in her pocket and with silver in her purse,
And if it be a boy child he'll wear the jacket blue
And go climbing up the rigging like his daddy used to do", and it's

Oh come all of you fair maidens, a warning take by me,
And never let a sailor lad an inch above your knee,
For I trusted one and he beguiled me
He left me with a pair of twins to dangle on me knee, and it's

U.I.: Mivel ez népdal számba megy, több változata is létezik a szövegnek. Így könnyen meglehet, hogy nem teljesen egyezik a dallal.

2007-03-29T20:26:00.000+01:00

Az új kedvenc, az ír kocsmazene! Vicces, derűhozó, táncizós és még tapsikolni is lehet! Ez a dal nem az abszolút SLÁGERSZÁMom, de ez is belecsempészi a bugit a lábba... 3 sör után, legalábbis biztosan.

2007-03-21T16:07:00.000+01:00

2007-03-21T09:47:00.000+01:00

17 éves korom óta mindig volt valaki, akit ha felhívtam, ott termett, ahol éppen voltam (de legalábbis fél órán belül ráért), és egyetlen csókjával vagy ölelésével, mint egy varázsütéssel, előhúzta a napocskát a felhök mögül. Szeretett engem magam helyett is.
Meg kell tanulnom szerelmesnek lenni az életbe, hogy legyen miért csinálni. Nem is olyan könnyű. Gondot jelent a magány.

"A szingliségben az a legnehezebb, hogy elfogadd, Te is érsz valamit. ... Mert nem kötelezhetjük el magunkat valaki mellett, amíg nem ismerjük magunkat."

Marin Frist

/A férfi fán terem/

2007-03-20T17:55:00.000+01:00

Tegnap teljesült egy régi vágyam: megtudtam milyen kukoricán térdepelni. Elég szar.

Oh, és megjött a képeslap Amszterdam-ból! Egy falatka másik világ! :) Köszi!

2007-03-17T14:25:00.000+01:00

A tegnapi napom leírhatatlan... úgyhogy csak a végeredményt mondom el pontokba szedve:

izomláz minden porcikámban
ugrott egy borozós-nyereményjátékos randi a mókás sorozatnak álcázott Soproni Ászok-os reklám egyik főszereplőjével
mérges vagyok a részegen tahoskodó haverjaimra
mérgesek rám a barátnőim, amiért elrángattam őket a részegen tahoskodó haverjaimhoz
egy nem is olyan régi udvarló visszatérése, aki még nem tudja, hogy nem rúghat labdába... több okból sem
még erőteljesebb izomláz

Kicsit furcsa leltár. Furcsa az élet is. Vagy csak az enyém? Lehet, hogy én vagyok furcsa. Vagy rajtam kivül mindenki, és csak én vagyok normális...

2007-03-15T21:54:00.000+01:00

Rájöttem. Ezek rohadtul unatkoznak otthon! Alig néhányszáz újgazdag, rózsadombi kölyök, néhány részeg punk-kal és skinhead-del kiegészítve elszórakoztatja magát. Az előbbiekért úgyis kifizeti apuka meg anyuka az óvadékot, az utóbbiaknak meg tök mindegy, a börtönben legalább jó a társaság.

Miután az alábbi litániát megírtam, elhatároztam, hogy nem hagyom elveszíteni az ünnepi hangulatot! Fogtam magam és teljesen egyedül elindultam végig a Duna partján. Gyönyörű volt az idő és nagyon jó volt a közérzetem! A Lánchídon megtaláltam a nekem való március 15-ei programot: 12 pecsétet kellett összegyüjteni különböző állomásokon, melyeket (nagyon nagyon jóképű) márciusi ifjak vezettek. Volt például kokárda készítés Szendrey Júliával, a Nemzeti dal felolvasása, vagy szalmazsákból barikád építés (mely asszem a legaktuálisabb volt mind közül). Remekül éreztem magam, teljes mértékben tavaszias-megemlékezős-ünnepélyes-vurslis hangulatom volt, ahogy azt kell. Kis idő múlva találkoztam barátaimmal, akik innen onnan jöttek és borozgattunk egy jókedélyűt, majd elindultam haza. Az már zavart, hogy kerülőúton, kisutcákon, gyalog kellett hazamennem a zavargások miatt. Most 22:05 van. Minden hiradóból az folyik, hogy eltűnt a tömeg, csak az oszlatás nyomai látszanak, mintha a rendőrök a maguk szórakoztatására folyatták volna a könnygazát és a színes vizet. Ennyit a "forradalomról" és a höbörgő idiótákról. Kár volt a felgyújtott, barikádnak használt kukákért... és ráadásul még 'Táncsicsot' sem sikerült kiszabadítani... cccc...

Petőfi! Takard el szemed!

2007-03-15T13:38:00.000+01:00

Sajnálom, hogy ezt meg kellett élnem. Gyönyörű idő van, de az emberek nem mernek kimenni az utcára, vagy a rendőrök miatt, vagy a csőcselék miatt. Aki végül mégis kiteszi a lábát, nem tudja megünnepelni méltó módon a mai napot. Vagy nem hagyják, vagy nem akarja.
Ki akarok menni, 'van nálam fegyver'. Az én fegyverem a szeretet, a józan ész, és a szívem azon darabja, amelyik vérzik ettől az idegbeteg káosztól.
Csodálatos volt a müsor a Nemzeti Múzeumnál, évek óta az egyik leglátványosabb. Fellelkesültem! Megdobbant a piros-fehér-zöld része a szívemnek, és kokárdát akartam felvenni, és kimenni a napsütésbe!

De nincs kivel, nincs hová kimenni és nyugiban, pátosszal és tisztelettel ünnepelni. Ezt is elvették tőlem!! Mi ez az agyrém?! Mi ez a rémálom?! Mit képzelnek magukról ezek az emberek? Ezek magyarok? Én nagyobb magyarnak érzem magam, pedig sem a magasságom, sem a nevem, sem vallásom nem ad erre 'engedélyt'. A magyarság nem attól függ, kire szavaztál, melyik politikai párt ifjúsági szervezetének vagy a tagja, és nem attól, hogy részegen a Szózatot, Magozott Cseresznyét, vagy a 'Mint a mókus fenn a fán'-t énekeled-e. A magyarság az, amikor történelmünk és hagyományaink teljes tiszteletében megünnepelünk egy olyan napot, mint a mai. Megtiszteljük a fellépőket, a megemlékezőket, akik teljes szívükből készültek a mai napra, és megtiszteljük azokat is akikről megemlékezünk! EZ tart össze egy népet! A közös múlt és a közös halottak!

Ma bebizonyosodott, hogy nincs magyar nép...
Máricus 15-e nem a bunkóké!
Március 15-e az enyém is!

Sírok a dühtől...

2007-03-14T22:01:00.000+01:00

Nem az élet nehéz, mi vagyunk gyengék.
Univerzumokat átszelő elménk
nem képes felfogni, amit szemünk lát.
Az életemről nem nyitok vitát!

Éteri hangon szólsz hozzám, te képzet -
hogyan érzed azt, amit én nem érzek?!
Visszanyerem lassan eredeti énem.
Egy kis idő múlva nem lesz mitől félnem...

---> hr-nek, akivel ökölbe szorított kézzel, egymás gallérját gyürögetve tartjuk magunkban a lelket... :) köszönöm!

Töltött turul, magyarosan, jól átsütve, vörös boros mártással

2007-03-11T11:13:00.000+01:00

Ma éjjel 'turulmadárral' álmodtam. Egy összejövetelen leült velem szembe, rám meresztette kökény szemeit, megfogta a kezem és azt mondta:
"Annyira sajnálom ezt az egészet. Sajnálom, hogy végül ezt tettem Veled. Nézz magadra, teljesen megcsúnyultál. Tudhattam volna, hogy ebből úgysem lesz semmi."

Tudod mit? Te vagy csúnya...
Egyébként is csak a bajom volt a szőke hercegekkel.

2007-03-10T23:32:00.000+01:00

Rajongóiddal és szeretőiddel nem tudom felvenni a lépést, mert nem akarom. Ma este újra belevetjük magunkat a csillagok alatti kuplerájba, hogy kiszemezgessük a legjavát. Miközben éretlen, csábító szempárok kereszttüzében igyekszel felszínre hozni a tudatalattid és eltemetni a gátlásaidat, eszedbe jutok…

Ma megint láttam egy részt a Szex és New York-ból. Kedvelem ezt a sorozatod, de fenntartásaim vannak vele kapcsolatban. Egy biztos: előbb vagy utóbb a legtöbbünk életében felbukkan ’Mr. Big’, aki visszatérésével újra meg újra felkavarja sekélyes állóvizünket. Miután tudatosodott bennem, hogy Carrie Bredshow (bármennyire is ellenkezem ez ellen) valamilyen szinten a sorstársam, egy megindító reklámblokk zökkentett ki a felismerő merengésből. Ahogyan azt javasasszony barátosném (magánemberként dalos pacsirta) mondta: „Az én helyzetemen egy kurva joghurt nem segítene”. Ha egy joghurt nem is, de még egy rész a Sex és N.Y.-ból talán újabb nagy igazságokra derített volna fényt.

A baj csak az volt, hogy már semmilyen szinten sem tudtam Carrie lelki nyomorát figyelemmel kísérni. Lekötött a sajátom.

2007-03-09T19:11:00.000+01:00

"Túlságosan unatkozom ahhoz, hogy rosszul legyek."
by B.D.

Pingvin bátyó Kínából

2007-03-06T20:04:00.000+01:00

M: Ne csacsizz!
R: Ugyan! Én?!
M: Mesélj már!
R: Igazán nincs mit. Holnap megyek fodrászhoz.
M: Jajj! Várj még, tuti jót tudok!Még a halott is feltámad ha meglátja az új séródat!
R: Ja! Neee... Miki, nem akarok a Hajas izéjéhez menni! Azok soha sem csinálnak olyat, ami nekem jó. Az én hajammal nem lehet bármit! Nem azért, mert én nem akarom, ő nem hagyja, önálló életet él!
M: Te tudod, de én is sejtem mi lehet jó neked.

M: Sz’al hianyzik kegyed. Sok story, volt maj’ mesélek. Van kis barátnőm. Tündibündi.
R: Jajj, de jó!
M: A mamájával qwa jól kijövök! 29 éves. Mármint a mama.
R: Hogy mi?
M: A leány 7 lesz.
R: Te perverz!

M: Dani hugy van?
R: Húgy? Kérlek, azért ne sértegesd!
M: Hogy..! Mellé ütöttem. Bocsi.
R: Hát, igazából nem tudom. Hívott a hétvégén, nem vettem fel.
M: Miért nem?
R: Minek? Ha felveszem, és kedves vagyok vele, akkor megint egy hétig zaklat majd, mert jelnek veszi. Mindent jelnek vesz.
M: A Mehdi eljött!
R: Mehdi?
M: A megszabadító Radi. A 12-ik imám, a rejtőzködő.
R: Ezt most nem igazán értem. Ez valami vallási vonatkozással bír, ugye?
M: Okos báránykám.
R: El is magyaráznád?
M: Imám a muszlim vallási vezető. Az egyik eltűnt, és ő lesz a megváltó, ha visszatér.

2007-03-05T14:04:00.000+01:00

Mikor már minden kötél szakad, indítani fogok egy telefonos játékot: amennyiben sikeresen megszerzed a telefonszámomat (tehát, nagy nehezen rábólintok, hogy megadom, és még csak nem is vagyok annyira részeg, hogy rossz számot mondjak), 2 napon belül írnod kell egy "na, ugye megmondtam, hogy emlékezni fogok rád" sms-t. Ha szerencséd van a sorsoláson, beugrik, hogy hol és milyen körülmények között találkoztunk (bár én minden körülmények között az Operában voltam!).
Ekkor már a torkodban tudhatod a biztos nyereményt: egy üveg szabadon választott bort. Ezt a futárunk fogja kivinni, aki én leszek, így még mindig eldöntheted, hogy én is kellek, vagy csak a pia... Ne igyunk előre a medve bőrére.

2007-03-03T17:48:00.000+01:00

- Levegőt!

Ez volt az elsőt, ami eszembe jutott, mikor reggel kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Patakokban folyt a hátamon a víz, pedig a szobában nagyon hideg volt. Zihálva, zavartan tekintgettem körbe a vak sötétben. Néhány pillanat múlva konstatáltam, hogy úgysem látok semmit és egyébként is rohadt hideg van, úgyhogy visszavackoltam magam a paplan alá. Persze nem jött álom a szememre.
Üveges tekintettel bambultam az ölelő feketeségben. Még mindig ziháltam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Kellett egy kis idő mire az álom okozta sokk elmúlt.

Már 2 hónapja, hogy nem tudok róla semmit. Lehet jobb így. Érzem, hogy szenved. És tudom, hogy ő is érzi, ahogy én vergődöm. Mint egy kismadár, aki meg akar tanulni repülni, de nem megy neki. Pedig mindene megvan… Egyszerűen nem megy.
Tudom, hogy helyesen döntöttem. Nem azért mert ezt akarom hinni, hanem mert más választásom nem volt, ha tiszta lelkiismerettel akartam kiszállni. Mégis nap mint nap eszembe jut. Nem az, hogy mi lenne ha… hanem úgy gondolok rá, mintha nem történt volna semmi. Most felkelek, felhívom, átmegyek hozzájuk, eszem apukája ínycsiklandozó főztjéből, elszívok egy doboz cigi az anyukájával, odabújok a macskájához… és akkor hirtelen más képek jelennek meg előttem. A békebeli játékfilmet felváltja egy szívszaggató dráma. Látom, ahogy az a nagy ember ül az ágy szélén, és keservesen zokog; ahogy ül velem szemben egy szórakozó helyen és ömlik a könny a szeméből, közben ordít és olyan szavakat vág a fejemhez, amiket ő sem gondolhat komolyan. Ahogy véletlenül összeér a tekintetünk, és az éterből rám zuhan a világ minden fájdalma és keserűsége…
Menekülőre fogtam. Nem bírtam ennyi érzelmet elviselni. A végletek játéka nagyon könnyen őrületbe kergeti az embert. Nem akartam, egy olyankapcsolatban tengődni, ahol nincs kiegyenlítődve az érzelmi mérleg. Fájt volna fenntartani egy látszat kapcsolatot. Pont vele. Ez minden nap eszembe jut. Minden nap végigszáguldok ezen a hullámvasúton, már szinte rutinszerűen. Szerencsére napról napra egyre gyorsabban. Egyszer talán fel tudok majd úgy kelni, hogy eszembe se jut. Ez a gondolat megnyugtat. Egyik reggel fel fogok tudni kelni, úgy, hogy nem jut majd eszembe, hogy ő mennyire szenvedhet. Aztán valószínűleg eszembe jut majd, hogy ma még nem is gondoltam rá…

Megpróbálok fekvőhelyzetet váltani, de erre véletlenül pofán vágom a mellettem fekvőt:
- Júj, bocsi! – mondom röhögve.
- Semmi gond. Már úgyis fenn voltam. Nem tudsz aludni?
- Miért ne tudnék? Csak most keltem…
- Egész éjjel dobáltad magad. Mint egy vergődő kismadár.
- Vicces, hogy pont ezt mondod…
- Miért?
- Csak úgy…
- Kapok jó reggelt puszit?
- Persze, ha csinálsz nekem ’jó reggelt kávét’. – röhögünk
- Megint vele álmodtál?
- Honnan tudod?
- Érzem. Olyankor mindig elszomorodsz. Még a szemed színe is megváltozik.
- Te látsz ebben a vak sötétben?
- Téged akkor is, ha csukva van a szemem.
- Aranyos vagy. Kár, hogy elmész.
- Nem kellek én neked. Mostmár nem.
- Rosszul esik?
- Nem. Csak kár.
- Ne kezdd megint. Ezt már két hete is tudtad. Így beszéltük meg. Úgyis mész haza. Lehet nyárig nem is találkozunk.
- Igaz. És ha igen?
- Akkor sem csinálunk ebből rendszert. Nem kell szexpartner…
- Akkor meg mi kell?
- Azt nem tudom, de szexpartner nem.
- Na jó. Megyek, csinálok neked kávét…

… és a kismadár ismét visszazuhant…