Lepény taktika

Ennyit szerintem még nem gyalogoltam kávéért. Úticélunk a Lepény, a Fehérvári úti Skála piacról megközelítve. Kalandos és hosszú séta után belépünk a Körösi Csoma Sándor Kollégium épületébe. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára voltam itt, kihez mentem: a ’kisgólyám’ itt lett elszállásolva. Kétszer jártam nála, amíg boldogtalanítottuk egymást. Persze nem szóltam, mert néhány napja megkaptam, hogy én is sokat beszélek a volt pasijaimról. Szóval megígértem, hogy nem fogok.

- Radika, legyél határozott, mintha őslakos lennél, és akkor majd nem szól be a portás néni.

A portás néni nem szólt be. Megszereztük a kávénkat, bár az sem volt egyszerű, és leültünk egy hátsó asztalhoz. Örültem, hogy 5skével vagyok most. Teljesen más dimenzió, teljesen máshogy állok hozzá, mert jó Vele. Persze, nem minden másodpercét élvezem: egy váratlan pillanatban fülig érő szájjal hátra fordul, és kutató tekintettel körülnéz.

- Itt jöttem össze a Helenával. De nem emlékszem, melyik asztalnál…

Azt hiszem sokkot kaptam. Nem válaszoltam erre semmit, hiszen azt is megígértem, hogy többet nem csinálok balhét, ha a volt női valahogy szóba jönnek, mert a régi életének a része, és el kell fogadnom, hogy mások is voltak előttem. De azért ez mégiscsak „mélyvíz”.

Aztán valahogy szóba került, hogy én már jártam itt valami bulin. Majd elhintettem, hogy Dusán még mindig itt lakik a koliban (Helenával ellentétben, ugyebár).

Ez után egy hosszabb hallgatás következett, majd 5ske hirtelen témát váltott…

Amikor még pici voltam, mindenki, aki körülöttem volt, biztos pontnak számított, és a kapcsolatrendszerek soha el nem múlónak tűntek.

El sem bírtam képzelni, hogy a nagymamám ne táncolna még az esküvőmön. Hittem, hogy még a 30-ik születésnapomra is ő fogja sütni a gyümölcstortát, és vártam, hogy majd megtanít főzni. És nem látogattam őt, mert úgy gondoltam még bepótolhatóak később a nem együtt töltött percek. Aztán elment. És megrepedt az a biztos várfal, ami körülöttem állt, amire támaszkodhattam. Nehezemre esett betömködni a hézagokat… nem volt mivel, csak a saját lényemmel tehettem.

Minden kislány arról álmodik, hogy megtalálja azt a férfit, aki majd fogja a kezét és mellette lesz egy életen át, és akiről majd gondoskodhat, hogy egymásnak oázist nyújtsanak a megfáradt hétköznapok háborgó borzalmaiban. Én is így hittem. Hittem, hogy van ilyen ember, de még sokat kell tanulnom, hogy felismerjem, megtaláljam… kiérdemeljem. És miért gondoltam ezt? Mert Anyu és Apu 22 éven át ilyen példát mutattak nekem, „jóban, rosszban, szegénységben, betegségben”. Úgy éreztem, hogy amíg ők így együtt léteznek, addig én ki-kikandikálhatok a fészekből, de mindig lesz hova visszamenni. Mindig lesz egy hely, ahol megcáfolják a nagyvilágot, a veszekedéseket, a botrányokat, a válásokat… Az ő példájukra támaszkodhattam, így nem engedték elveszíteni a reményt, hogy a társtalanság, és a légüres térben való lebegés csak az új századok agyréme. Ezért túléltem…
De most ők is széthullanak. Az utolsó bástyám, az utolsó mentsváram apró, szétmorzsolt kövek porává esik szét. Amit aztán szerteszór a szél. Én meg csak ülök és nézem, mert tudom, hogy hiába kapnék utána, ez nem rajtam múlik.

Lehet, hogy naiv és buta dolog, de nekem szükségem van ezekre, hogy tovább csináljam ezt az ’ÉLET’ nevű dolgot. Nem szeretem és nem tisztelem magam eléggé ahhoz, hogy bízzak és, hogy elég támaszték legyek magamnak.
Azt mondod, nem vagyok elég önző. Igazad van. Nem tudok az lenni. Nem tanultam meg magamat és a saját igényeimet előtérbe helyezni minden mással szemben. De Te sem lehetsz az igazán, ha sikerült belőled kihoznom ezt, amit értem teszel. Szeretnél önző lenni, hogy megvédd magad, mert félsz. Tudtad, hogy én is félek? De nem akarok úgy élni, hogy folyton erre gondolok, mert úgy nem lehet.
Azt mondod, nem akarsz fájdalmat okozni, de már azzal megteszed, hogy predeterminálod a kapcsolatunkat. Nem hiszed, hogy lehet jövője, arról beszélsz, hogy egyszer elválnak útjaink, és akkor szenvedni fogok. És ezt nem szeretnéd. Arra sohasem gondoltál, hogy mi lesz akkor, ha nem így lesz?

Megkéred a kezem, aztán közlöd: egyszer úgyis elválunk, tehát egyáltalán nem érted, miért veszem ennyire komolyan. Rágsz, hogy költözzünk össze, de mikor egy fél gondolat erejéig komolyan fontolóra veszem, visszakozol.

Biztosan még sok fájdalmat okozunk majd egymásnak, meg sok szenvedést, de csakis azért, mert nem engeded el a múltad. Velem vagy, nekem akarsz jót, de ezt mind úgy teszed, hogy közben az előző kedvesek ejtette sebeidet nyalogatod. Egyik pillanatban érzem, hogy tényleg együtt vagyunk, hogy nem csak fizikailag, de szellemileg is velem vagy. Máskor csak egy lány vagyok, aki melletted van, és aki az anyukádra emlékeztet.

Sohasem gondoltam, hogy Te vagy a Nagy Ő. De azt sem, hogy nem. Szeretek Veled lenni, azért mert Veled lehetek, és mert biztonságban érzem magam, ha Te is ott vagy. Már nem hiszek a tündérmesékben. Nem hiszem, hogy jön értem a szőke herceg, fehér cinquecento-val, és elvisz, hogy egy egész életen át velem lehessen. De már más sincs, amiben higgyek. Csak én maradtam magamnak, mert látom, hogy minden elmúlik egyszer. Viszont szívesen helyet szorítanék Neked, mert úgy érzem, megérdemled. Nyálas és ijesztő, de ez van. Neked, pedig nincs jogod felülbírálni, hogy én hogy érzem. Nem akarlak csak magamnak, nem kérlek, hogy Te légy a bástya az életemben. Csak azt kérem, hogy hagyd, hogy a dolgok maguktól menjenek, és ne akarj minket előre eltemetni. Mert, bár tudom, nem ez volt a szándékod, mégis tegnap ez történt. És valójában ezzel bántasz meg…

Édes...

"Ha megígérem, hogy nem öllek meg, megölelsz?"

Giccses szavak lengnek körül,
és nem látom merre tart
az út melyre léptem.

Minden érzékem hevesebben örül,
mert éteri hangon hívogat a part,
melynek legszebb virágát letéptem.

A virág én vagyok.
Élettelenből lettem újra,
mert a Te kezedben fekszem.

Őrizz meg szentebben,
mint azt én testemben tettem...

ebihal-mazsola

Tegnapelőtt éjjel, egy nem olyan régóta dédelgetett álmom vált valóra.

Úgy játszik, ahogy kell. A nehézkes kezdőrúgás után - melyet ráadásul nekem kellett megtennem – bátran mondhatom, hogy egészen belejött a játékba. Apukám mondta egyszer régen, hogy meglepően jól cselezek. Hát, jelenlegi ellenfelem sem kispályás. Tudja, mivel kell engem összezavarni, elbizonytalanítani, majd megint hagyni, hogy azt higgyem, nálam van a gyeplő.
Ja, ez már egy másik sport…


- Hát, szép jó reggelt!
- mrrfffkhmp…
- Tessék?
- Semmi. Ne nézz rám, jó?
- Miért?
- Mert az első kávémig ebihal vagyok…
- Ebihal? Kurva jó! Muti, hogy?
- Résnyire vannak nyitva a duzzadt szemeim.
- Tényleg! Tök durva!
- Én szóltam!
- És én mire hasonlítok?
- Hát, nem is tudom…
- Ez azt jelenti, hogy még itt kell aludnod néhányszor?
- Hmm, nagyon úgy fest a helyzet...

- Az jóóó…

Ma "beleszarok az álló vízbe" nap van. Aztán nézem, ahogy sodródik.

De még mindig jobb ezt egyedül, mint bármit hármasban.

Fáj a fenekem a sok számítógép-előtti ücsörgéstől. Egyszer csak belém hasít egy kép. Mintha deja vu-m lenne, de mégsem, mert annyira nem élénk.

Egy bárszerűségben ülök. Le vagyok csöppet strapálva, de azt már az évek teszik. Ugyanis már a 30-s éveim elején járok ekkor. Vagy a 20-s éveim végén? Már nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy már nincs sok hátra eddig a jövőképig…
Nagyon mosolygok, és talán jól érzem magam, bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. Egy férfi ül előttem. Azt hiszem, szeretem őt. Máskülönben tutira nem mentem volna önszántamból egy ilyen helyre. Már egy ideje ott lehetünk. Beszélgetünk. Illetve, ő beszél hozzám:
- Ne vigyorogjál már! Előjönnek a mimikai ráncaid. Plusz 15 év.
A lánynak, aki ott ül, átfut a fején, hogy talán igen-t mond a férfi házassági ajánlatára.

A jelenlegi énem, pedig elborzad erre a gondolatra.