>tekerőlant<

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szilánkok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szilánkok. Összes bejegyzés megjelenítése

vasárnap, április 6

agykattogás

Miért kell mindannyiunknak felnőni? És mi van akkor, ha valaki nem akar? És egyáltalán, miért ilyen szörnyű a felnőtté válás? Nem csupán egy eddig nem tapasztalt súlyú felelősség nehezedik ránk, de még a lebetonozott tévhitekkel és indokolatlan elvárásokkal is meg kell birkóznunk. Miért nem lehet ez egyszerűbb és könnyedebb?

Én már nagyon régóta vártam, hogy teljes értékű ’nagylány’ legyek. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik számítani fog a véleményem, érdekelni fogja az embereket, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, hogyan látok egyes eseményeket, számot tevő tagja leszek egy olyan társadalomnak, amely eddig csak koloncként, szükséges rosszként hordott a hátán.
Aztán rájöttem, hogy ez nem egy csapásra fog megtörténni. Mármint a ’nagylánnyá’ válás. Később arra is rájöttem, hogy attól, hogy elérem ezt a státuszt, még nem leszek része a társadalomnak, csak egy a tömegből. Abból a tömegből, akik nem tartanak semerre sem, nem tesznek semmit azon kívül, amit nagyon muszáj, és előbb-utóbb belekeserednek a saját kicsinyes és vak világukba.

Sokszor furán érzem magam, hiszen úgy viselkedek, mint egy kislány, akinek tényleg semmi gondja nincs és, amit abban a pillanatban kitalál, azt véghez is viszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szoktam aggódni, vagy nem gondolom át a fontos döntéseimet. Ez csak annyit jelent, hogy tapasztalataim szerint, aprócska, hétköznapi dolgok esetében, a leggyorsabb döntés a leghatékonyabb hosszú távon. Persze ezt nagyon sokan nem értik, és kicsinek néznek ezért. Néha le is sajnálnak, vagy csak kinevetnek. Ez sokáig nagyon bántott, mert nem értettem, hogy én miért vagyok nevetségesebb, mint azok, akik minden jelentéktelen történéstől idegbetegek lesznek, ész nélkül káromkodnak, és ezzel elkergetik a környezetüket. De már nem érdekel.
Nem érdekel, mert magamat cáfolnám meg, ha ezzel foglalkoznék. Inkább azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek az életben.
Szeretem a napsütést.
Szeretek úgy felkelni, hogy a nap már hasamra süt.
Szeretek a kedvesem karjaiban elaludni.
Szeretem a színes virágokat, amik a kertünkben nyilnak.
Szeretek cukrászdába járni.
Szeretem a forró kakaót és a maci kávét.
Szeretek habfürdőzni.
És még nagyon sok minden más is van. Tudom, hogy ezek mind „curica”-s (szerb-horvátul: kislányos) dolgok, de ezek miatt érzem, hogy érdemes nap, mint nap felkelni. És próbálom a környezetemnek átadni ezeket a pozitívumokat. Persze sokan nem vevők rá, de ez cseppet sem meglepő, hiszen mind különbözőek vagyunk. És ez bennünk a csodás.
Aki ismer, az ilyennek ismer. Innentől már tőle függ, hogy elviseli-e ezt, vagy sem. Ha viszont úgy dönt, hogy elviseli, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy nem ítélhet ezért el, és nem is bírálhat, hiszen én sem teszem. Ellenben ha valaki, csak azért lép kapcsolatba velem, mert élvezi, hogy bánthat, akkor emberére talált. Mert én mindig nyíltan közeledem az emberek felé. Érdekelnek az emberek. Ezért sebezhetőbb vagyok, mint a többség. És ezért gondolnak naivnak is… Pedig csak arról van szó, hogy én máshogy nem tudok élni.

szombat, március 15

Szeretnék elnézést kérni Kedves barátaimtól, szappanopera olvasóimtól és bírálómtól, amiért eddig nem írtam. Kicsit összegyűltek az események, de minden rendben van. Nagyon is!

A Langivallakom.blog.hu bár fizikailag még nem, de eszmeileg megvalósulni látszik! Összeköltöztünk ugyanis...
Egyenlőre ennyi. Mostantól gyakrabban postolok majd, mert már netünk is van! Remekül érzem magam, bár vannak félreértéseink, néha...

Attól félek csak, hogy nehogy úgy járjak, mint a nyuszika a viccben.

Nyuszika sétál a síneken és közben énekel:
- Szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam,...
Tadamdadam, tadamdadam, tadamdadam...

péntek, január 25

cók-mók

5s: Az, hogy felajánlom, hogy ihatsz a sörömből kb. a sör feléig tart, mert onnantól szentként tisztelem!
R: Óóó… (amolyan cinikus hangnemben)
5s: De, persze, Te, Radika, ihatsz belőle!
R: Hogy-hogy?
5s: Hát úgy, hogy itt már komolyabb dolgok történtek… (szorosan átölel, és hozzám bújik)
R: Na, mesélj!
5s: Hát, tudod, az, hogy Veled vagyok, az azt jelenti, hogy másik 3 milliárd nőről lemondok!

Akár vehetném egy szerelmi vallomásnak is, bár, minden esetre, elég sajátos módon tudja előadni az érzelmeit.

Tegnapelőtt végleg eltökéltem, hogy megyek otthonról. A hadi állapot, ami a lakásban zajlik, elviselhetetlenné nőtte ki magát:

  • 3 embernek kell térden állva könyörögni, ha szeretnék egy kicsit szundítani nap közben
  • hárman négy különböző tévéműsort néznek az öt darab tévén
  • ha kimegyek a konyhába tanulni, valaki biztosan akkor lesz éhes
  • ha bemegyek a szobába tanulni, biztos, hogy mindannyian ott teremnek tévét nézni
  • ha én tanulok, azt egy fél órás ’Canossa járás’ előzi meg, míg a család minden tagját helyre rakom
  • nem lehet fél órát nyugodtan, ’önáztatva’ eltölteni a fürdőszobában még hajnali kettőkor sem, mert valaki tutira akkor jön fogat mosni
  • engedélyt kell kérni, mielőtt elmész szarni, nehogy valaki másnak is pont akkor kelljen
  • körültekintően kell enni és inni, mert sohasem tudhatod melyik élelmiszer kinek a tulajdona
  • nem tartathatod nyitva az ablakot, ameddig jól esik
  • nem tudsz sehová sem elmenni úgy telefonálni, hogy legalább egyikük ne hallgassa végig a beszélgetést
  • stb.
és a legszebb: MIND A NÉGYEN EGY SZOBÁBAN ALSZUNK!!

Ennek tetejében érezhetően megromlott az atmoszféra, amióta Anyám eldöntötte, hogy válik, és még mindig nem mondta el Apámnak. Egyelőre úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Persze a vak is látja, hogy nincs így. Kivéve Apámat…
Szóval úgy döntöttem kapok 5ske ajánlatán és tényleg ’összecuccolok’ Vele. Persze kicsit félek, de nem számít. Én mindig félek a nagyobb lépések előtt. Viszont már elviselhetetlen otthon a légkör, de amikor 5skével vagyok, akkor jól érzem magam. Ennyi.

Kitaláltuk, hogy új blogot kell indítanom, ha már együtt lakunk: aLangivallakom.blog.hu
Persze mindezt csak azért, hogy az a másik 3 milliárd nő megtudja, miből marad ki...

hétfő, december 3

Giccses szavak lengnek körül,
és nem látom merre tart
az út melyre léptem.

Minden érzékem hevesebben örül,
mert éteri hangon hívogat a part,
melynek legszebb virágát letéptem.

A virág én vagyok.
Élettelenből lettem újra,
mert a Te kezedben fekszem.

Őrizz meg szentebben,
mint azt én testemben tettem...

kedd, november 13


„Minden az elhivatottságról szól. Akarnunk kell felemelni azt a szikét, és vágni."

Meredith /Grace klinika/

Szórakoztat, amikor kavicsokat dobálok az állóvízbe. De csak nemrég jöttem rá, hogy ezek apró gyémántdarabkák. Nem mindegy ám, milyen vízbe dobálom őket. Úgy döntöttem megvárom, amíg már nem lesz olyan zavaros, és látom majd az alját – a rejtett kincseit, hogy lássam megéri-e beleszórni a kis gyémántocskáimat. Túl sokat pazaroltam már el belőlük.
Csak attól félek, hogy mire visszatérnék megnézni, milyen az alja, már privát terület lesz a tó. Vagy kiszárad. Esetleg felszívódik.


Szórakoztat a stagnálás. Állok egy tóparton, és nézem a felhőket. Látszólag nem történik semmi, de körülöttem minden változik. Elúsznak a felhők, hervadnak a nővények, telik az idő… zajlik az élet. Én meg csak állok ott, és mosolygok. És sok minden eszembe jut. Többek között sok barát, akik fontosak nekem és én is fontos vagyok nekik. Sok ismerős, akik csak átsuhantak az életemen. Nem adtam nekik sokat és én sem kaptam jelentős dolgokat tőlük, mégis boldogan emlékszem rájuk. Sok ismeretlen, akik annyi mindent elvettek tőlem, mert amit oda akartam adni, az nem volt elég.
De ilyen az élet. Viszont most csak állok ott és bambulok. Jól esik kivonni magam a forgalomból. Kezemet a kabátzsebemben tartom, és izzadt tenyérrel markolászom apró gyémántjaimat.


Valaki áll a túlparton. Rám néz és én elfordítom róla a tekintetemet. Kis hezitálás után elindulok felé. Lassan, de határozottan lépkedek az élénkzöld pázsiton. Mintha figyelne a szeme sarkából. Vagy mégsem? Elbizonytalanodom. Megtorpanok, és úgy csinálok, mintha csak éppen abba az irányba lézengenék. Nem igazán tudom eldönteni, mit tegyek, ha majd odaérek hozzá. Görcsösen szorongatom a gyémántjaimat. Azt hiszem felsértették a tenyeremet. Vérzik.
Most megállhatnék nyalogatni a sebeimet, de félek, mire megint feleszmélnék már nem lesz ott az a valaki. Mereven figyelem őt, nem merem szem elől téveszteni, nehogy eltűnjön a láthatáron. Már hosszú ideje nem járt erre senki. Kíváncsi vagyok, ő mit keres itt. Vajon csak véletlenül járt erre, a sors akaratából? Vagy netán vár valakit? Az is lehet, hogy csak délibáb. Nincs is ott, csak a nap sugarainak és a levegőnek a közös játékát vélem látni.
Neki is zsebre van téve a keze. Érdekel, hogy az ő zsebében mi lehet. Ha egyszer odaérek majd hozzá, meg kéne tőle kérdezni. De illik-e ilyet? Akkor is, ha őszintén érdekel. Szívem szerint megállnék. Azt hiszem, úgysem merném feltenni a kérdést. De a lábam arrafele visz…


A felhők ugyanúgy tovaúsznak, a növények ugyanúgy nőnek, az idő ugyanúgy telik, a víz ugyanúgy zavaros, mint eddig. Valami mégis más…


vasárnap, november 4

Ma "beleszarok az álló vízbe" nap van. Aztán nézem, ahogy sodródik.
De még mindig jobb ezt egyedül, mint bármit hármasban.

kedd, október 16

Kinek ad az ember lánya még egy esélyt?
- Annak, aki megérdemli.
- Annak, akinek akar.

De leginkább annak, akinek mer…

FLASH:

Könnyem
könnyen szétszakadt gyöngysorként pattog tova.
Szűzies álleplet terít a padlóra.
Befedné a vihogó mocskot a kövön,
de mint fény az ablakon – áttöröm.

Süket majomszemek
lestek meg az éjjel.
Személyes agyrémem
játszadozik. Kéjjel.

Az égen viháncoló
narancssárga ködfölt
lassan szertefoszlik –
talán ott sem volt.

Lilán gomolygó
álmaimba térve
kívánom:
az éjnek legyen vége.

Lehelet nehéz vágy,
izzadság terhes ágy,
húst markoló kezek…
Hová lettek ezek?

kedd, október 9

Rájöttem, hogy a Vasárnapok a legszörnyűbbek. Aznap ugyanis a legtöbb ember pihen, erőt gyűjt, saját magával foglalatoskodik, vagy valaki olyannal, akit szeret. De ha nincs ilyen ember és félsz saját magadtól, akkor ez az ajándék könnyen egy személyes, pszihés pokollá változik. Nem bírom elviselni a létezésemet. Egyes körülöttem zajló jelenségeket nem tudok feldolgozni, mert túl gyenge vagyok. Most már bizonyítanom kell magamnak: van annyi önbecsülésem, hogy kimásszak a kreált, perszonális szocio-mocsaramból. Nem értem, hogy, hogy a francba nem pofozott még eddig fel senki?
Van tervem. Az mindig akad. Csak elég határozottnak kell lennem. És, ami a legborzasztóbb számomra, hogy segítség nélkül kell magamat összekanalaznom. Mondhatjátok, hogy ez butaság, hiszen egy telefonhívásba kerül…, de hát ez idáig is csak periodikusán működött. Tartósan stabil idegállapotra van szükségem. Mint mindenkinek. Elfáradtam és már nagyon elegem van önnön hisztériámból és szeszélyeimből.
Most leveszem a kalapom, és elhajtom alóla azt a nyavalyás koboldot.

Reszkess, te kis geci!

vasárnap, szeptember 30

Djordje Balasevic: Apám dala

Nagyjábóli fordítás ez. Nem teljesen műfordítás, de azért igyekeztem a szótagszámra és rímre, meg persze a jelentésre ügyelni. Ugyanakkor biztosan fogok még javítani rajta... ha úgy jön ki.

Meg ne kérdezd tőlem soha, ’árvácskának nincs illata?’,
Nem emlékszem, hosszú történet ez.
Meg ne kérdezd mások előtt, ’pohár alján mi ez a lötty?’
Miért iszom, soha meg ne kérdezd.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak jó bort áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Vagy divatból italozom.
Iszom, mert így elkábítom.

Meg ne kérdezd, hisz nem tudom, hová hullik mely’ csillagom
Hová hullik kabátomról a gomb
Meg ne kérdezd, falu végen, miért ugat meg minden véreb,
Meg ne kérdezd, hogy miért bolyongok.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak helyet áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Kóborlok országúton.
Megyek, mert így kifárasztom.

Meg ne kérdezd nagy-e a fagy, míg a füvön harmatillat,
S ott egy cigány nyakkendőtű kínál.
Ne kérdezd meg, hogy egy madár, miért csupán néhány drótra száll.
Meg ne kérdezd, miért szól a nótám.

Kalapom bár ne lenne
Kobold sem bújna benne
Gőgősen álmodozva
- ő tehet róla!

Ő nem hagy megpihenni,
a rend neki nem számít,
Mindent meg akar tenni,
mindig csak zenét áhít.

Ne hidd, hogy élvezetből
Fújom újra hamis dalom.
Fújom, hátha elaltatom.

péntek, szeptember 28

Khm, na jó.
Beteg vagyok. Köhögök, folyik az orrom, hőemelkedésem van.
Ezt csak annak mondom, akit érdekel.

Akit nem érdekel annak, azt mondom, hogy ’akkor meg minek kérdezi meg’?

Sokat engednek meg maguknak a velem ellenkező nemű egyedek. Ha hagynám, az nem én lennék. Ha nem hagyom… akkor az van, mint most. Semmi. A nagy magányos semmiség...

De ezek szerint még mindig, inkább vagyok egyedül, mint Veled. Hagyjál békén. Nem tudom mire várok… de egyszer itt lesz. Máskülönben már nem várnék rá, nemde?

Ugye…?

És nem. Nem megyek koli buliba.

szerda, szeptember 5

"Az embernek szuverén joga tönkretenni a saját életét."

Amelié csodálatos élete


hétfő, augusztus 20

puff neki.

Találtam valamit a határidőnaplómban, amin jót mosolyogtam. Mennyire idétlen az emberi lény: érzi egyes dolgok végkifejletét, de megvárja, amíg már teljesen forró lesz a helyzet, és még az után is, legalább háromszor megégeti magát, hogy biztosan eljusson a tudatáig – tiszteld a tüzet, és ne játssz vele! Bár, lehet, hogy csak én vagyok ilyen naiv…

Június közepe táján; B-vel még javában együtt:

„Ha már most minden gondolatomat és tettemet az vezérli, hogy ’ő vajon mit szolna’,’vajon tetszik-e majd neki’, ’vajon ő…’,’ő vajon…’, vajon… mi lesz majd akkor, ha úgy érezzük, nem megy a dolog?!
’Ő a barátnőm!’ – és jó szorosan átölel. Hogy büszkeségből-e vagy szeretetből, az mindegy. Rajongásig boldog vagyok attól, hogy hozzámér.
’Hiányoztál.’ – mondom. ’Igen?’ – és felhúzza szemöldökét. Mosolyog. Örül neki, érzem. De azt is érzem, hogy ha azt mondaná – Te is nekem. – az nem lenne őszinte. Nem is mondja.”

szerda, augusztus 15

Junker Evgeny Avetisian üzenete:
for example inviting a beautiful woman after dedicating several portraits to her turning her nite into a miracle proposing her a marriage by offering a beautiful own handmade ring and disappearing from her life
Junker Evgeny Avetisian üzenete:
thats the most beautiful state of vanity



Tegnap kicsit pityókás hangulatban talált meg egy szokatlan érzés. Illetve inkább szokatlan hangulatban talált meg egy pityókás érzés. Ültem a Szimpla Kertmoziban… és egyszer csak azon kapom magam, hogy túlcsordulok a szeretettől. Olyan hangulatom volt és olyan fizikai jeleket produkáltam, mint amikor azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Szerelmes voltam, anélkül, hogy a szerelmemnek lenne tárgya. Néhány óra szűz boldogság… Még most is tart az utórengése.

kedd, augusztus 14

Vannak emberek, akiknek egy élet sem elég ahhoz, hogy kialakítsák. Vannak, akik másoktól veszik kölcsön, néhányan pedig a realitástól teljesen elrugaszkodva hozzák létre magukét. A legritkább esetben fordul elő, hogy van köze a valósághoz. Az énképre gondolok.


Én is rohadt sokat szenvedek az enyémmel. Néha úgy érzem, hogy már a végén járok, és hamarosan elmondhatom magamról, az orvosok nagy megkönnyebülésére, hogy ’van egy kialakult énképem’. Aztán történik valami, ami miatt az egész felépítését újra kell kezdenem, hogy egyes elemeket megváltozassak. Hogy most hol tartok, nem tudom. A tábor előtt úgy éreztem, hogy teljesen tisztában vagyok az erényeimmel és hibáimmal és igyekeztem az utóbbiakat elpalástolni. Most úgy érzem, hogy a hibáimat is meg kell mutatnom. Olyan, mintha csak úgy lehetnék teljes egész, ha mikor rám gondol valaki, a hiányosságaimat is hozzám tudja illeszteni. Meguntam, hogy takargassam az egyik részem. Belefáradtam és kényelmetlen már. Meg nem is jó semmire. Ha akarnak így is, úgy is megbántanak. Akkor már legalább én érezzem magam jól! Ehhez sok bátorság kell majd, és az is kell, hogy tiszteljem és szeressem magam. Nem tudom képes leszek-e felülemelkedni saját kicsinyességemen. De legalább eljutottam oda, hogy megpróbálom. Hála azoknak az embereknek, akikkel négy hétig együtt dolgoztam éjjel-nappal, és hála a gyerekeknek. Mert ők tényleg olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Így gondolnak értékesnek és különlegesnek. És ez nagyon-nagyon szupcsi.

kedd, június 26

He walks away,
The sun goes down,
He takes the day but I’m grown,
And in this grey, in this blue shade
My tears dry on their own, ...


Amy Winehouse: Tears Dry On Their Own



Mikor az ember életében törés következik be (legyen az egy kisebb, személyes válság, vagy egy nagymértékű katasztrófa), akaratlanul is elgondolkozik addigi cselekedetein és számot vet önmagával. Úgy érzem, most értem el arra a pontra, hogy fél év elteltével újra elszámoljak magammal.
Nem érzem azt, hogy megbántam volna bármit is. Így utólag már egyébként is kár lenne. Viszont megtanultam, hogy miért ne tegyem meg legközelebb. Nem hibának tartom, hiszen ez volt az, amit tenni akartam és tudtam, hogy benne van a pakliban az adott következmény. De nem hittem el, hogy a következmények megismétlődése csak a tettektől függ. Abban reménykedtem, hogy személyfüggő. És nem számoltam azzal sem, hogy a félelem milyen erős befolyásoló faktor.
Menthetetlenül naív vagyok. Ez már nem fog változni. De még legyőzhetem azt az érzést, hogy rettegek egyedül lenni. Az emberekben mindig meg fogom látni a jót, és mindig bízni fogok abban, hogy az az erősebb érzés, ami szívből jön, de talán el fogom tudni fogadni azt, hogy nem mindenki gondolja így.
Sohasem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki nem kér a szeretetemből. Furán hangzik, igaz? Kicsit öntelten is. Viszont, ha jobban meggondoljuk az is önteltség, ha azt hangoztatjuk, hogy nekünk senki sem kell, aki szeret, mert csak felesleges energiapazarlás.
Igazából hálásnak kéne lennem, hiszen megadta az esélyt arra, hogy ne tökéletes rokkantként távozzak egy meddőségre ítélt kapcsolatból. De inkább csak sajnálatot érzek, mert mire rájön, hogy mi volt ebben a nem egész 1 hónapban a lényeg, addigra nekem már bosszút állni sem lesz kedvem. Túl jó voltam hozzá? Vagy ő volt hozzám túl érzéketlen és földhözragadt? Ezt most ne firtassuk, nem lenne semmi olyan eredménye, ami továbblendítene bármelyikünket is. Ez már az elején egy 'holt pontról' indult...

Viszont három dolog biztos:
1, tényleg nem szabad sohatöbbé szőke herecegekkel kezdenem;
2, óvakodni kell a korai házassági ajánlatoktól,
3, illetve az 'én szívesen megtanítalak vezetni' dumától!


I was so lost back then
But with a little help from my friends
I found a light in the tunnel at the end
Now you're calling me up on the phone
So you can have a little wine and a moan
And it's only because you're feeling alone...


Lily Allen : Smile



szombat, június 23

Tegnapelőtt kicsit elborultam. Sajnálom.


"Már úgyse ír."-
mondom halkan,
és éjjeli fejem leborul a hallban.
Most nem sírok.
Már nem tudnék
Dobogó rongy-szívem nem áztatja emlék.
Szétmállok így!
Kétség kúszik
gerincemen az agyamba! Gyöngyös csúzlik...
az kell nekem.
Nem adhatom
át életem, míg harcol bennem egy atom:
a félelem.
Kellesz nekem,
hogy tartsd fejem, míg a gennyet öklendezem,
a kórságod;
arcon metszett.
Ha összerogynék nálad, csak szórj rám meszet.

szerda, június 20

"Néki sok bűne bocsáttatott meg; mert igen szeretett; a kinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret."

Himnusz Íziszhez
Mert én vagyok az első és az utolsó.
Én vagyok a nagyrabecsült és a megvetett.
Én vagyok a szajha és a szent.
Én vagyok a feleség és a szűz.
Én vagyok az anya és a leánygyermek.
Én vagyok anyám karja.
Meddő vagyok, és számtalan gyermekem van.
Én vagyok az asszony és a hajadon.
Én vagyok, aki világra hoz, aki soha nem szült.
Én vagyok a vigasz a szülési fájdalmakban.
Én vagyok a feleség és a férj.
És engem a férjem teremtett.
Én vagyok az apám anyja.
Én vagyok a férjem húga.
És ő az én eltaszított fiam.
Mindig tiszteljetek, mert én vagyok a gyalázatos és a nagyszerű.

3. vagy 4. század (?),
Nag Hammádi

vasárnap, június 3


"Egyszer aztán, hosszú évek múlva, amikor éppen a tükör előtt állt és fésülködött, Florentino Ariza mégiscsak fölfedezte a hasonlatosságot, és csak akkor értette meg: az ember abból jön rá, hogy öregszik, ha elkezd hasonlítani az apjára."


Gabriel García Marquez: Szerelem a kolera idején

péntek, június 1

Olyan fáradt voltam, hogy majndem elhánytam magam. Az összefüggésekről kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét.


Ennek eredménye képpen, tegnap éjjel, nagymamámról álmodtam. Elvittem neki bemutatni az Ákost. Mikor meglátta, összecsapta a két tenyerét és a tőle már annyira megszokott és szeretett hanglejtéssel, mosolyogva felkiáltott: "Te jó ég, hogy maga milyen magas!". És nevetett. Annyira eleven volt a kép, hogy hallottam a hangját, láttam a mozdulatait, ott égett a lámpa a konyhában: természetesen megint sütött-főzött valamit. Milyen érdekes, hogy ennyi idő után is mennyire élethűek bizonyos mozzanatok. Belénk isszák magukat, aztán elhalványulnak... Végül elfelejtjük őket.


Ma reggel a metrón a No Doubt - Just a girl című számát hallgattam. Annyira kedvem támadt összeverni az összes körülöttem téblábólót, és szilánkosra szedni az egész aluljárót. Armageddon.



kedd, május 29

Szörnyella

Bevallom, megint elkövettem egy hibát. Elkezdtem gondolkodni, olyan dolgokon, amiken nem érdemes. Ezért utálok egyedül lenni itthon. Már félek a saját gondolataimtól…
Azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan lettem az, aki most vagyok? Hogyan sikerült egy olyan emberré válnom, aki ennyire nem találja a helyét, és akárhol próbálkozik, csak romokat és káoszt hagy maga után?

A Grace Klinika mai epizódja nagyon megérintett. Felébresztett bennem néhány gondolatot, amit le szerettem volna jegyezni. Így került elő a kis-kötős-könyvem, amibe régebben alig jegyeztem valamit. Belelapoztam:

„Édes nő illatának parfümét hordja szét a metró bűzös szele. A felszínre érvén, kinyitod esőcsinálód, hogy megvédjen a természettől. Ismerősök és ismeretlenek jönnek szembe ernyőjükbe belebújva, nehogy meglássa őket valaki. Madarat tolláról, embert ernyőjéről – gondolhatnánk. Keresek valamit, de nem találom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy tudtam-e valaha mit keresek. Már csak a hátamat fájlalom.
Utálom az időjárást. Mindig ellenem dolgozik. Kiadja a belsőmet. Elárul.
Itt már nem csengetnek. Mennem kell.”
2006. február

„A neved hitetlen,
és most is itt kísért.

Ki gondolta, hogy újra írok. Neked. Kiskönyvembe oldalakat írnék tele. Neked. Elmesélnék mindent. Valamiért úgy érzem, hogy tudnod kell, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, és talán Te meg fogod tudni mondani, hogy hová tartok.
Szörnyű belegondolni, hogy milyen árnyék vetül Ránk. Rád és rám. És szörnyű belegondolni, hogy milyen árat fizethetek ezért. De nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ő az édes, drága múlt, Te a ködös, vonzó jövő vagy. Jelenem nincs. Vagy csak nem akarok róla elgondolkodni, ezért semmisnek tekintem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyi lélek közül, engem választottál. Még mindig hihetetlen, hogy elmúlt valami, ami eltörölhetetlennek tűnt. Nyoma maradt. Sebek. Újabb nyalogatnivaló.
Még nem tudom mi a Te szereped bennem, de sokszor eszembe jutsz. Veled álmodom. Úgy érzem tudnod kell rólam mindent. Azt is, amit nem szeretnél. Pedig én nem tudok semmit rólad.
Semmit.
Ez a jelenem is.
Te lennél a jelen?”
2006. december vége

Sajnos a hitetlen, nem volt rám kíváncsi. Így utólag, azt hiszem, megértem… lehet, hogy már előre tudta, mi lesz belőlem mostanra.