Miért kell mindannyiunknak felnőni? És mi van akkor, ha valaki nem akar? És egyáltalán, miért ilyen szörnyű a felnőtté válás? Nem csupán egy eddig nem tapasztalt súlyú felelősség nehezedik ránk, de még a lebetonozott tévhitekkel és indokolatlan elvárásokkal is meg kell birkóznunk. Miért nem lehet ez egyszerűbb és könnyedebb?
Én már nagyon régóta vártam, hogy teljes értékű ’nagylány’ legyek. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik számítani fog a véleményem, érdekelni fogja az embereket, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, hogyan látok egyes eseményeket, számot tevő tagja leszek egy olyan társadalomnak, amely eddig csak koloncként, szükséges rosszként hordott a hátán.
Aztán rájöttem, hogy ez nem egy csapásra fog megtörténni. Mármint a ’nagylánnyá’ válás. Később arra is rájöttem, hogy attól, hogy elérem ezt a státuszt, még nem leszek része a társadalomnak, csak egy a tömegből. Abból a tömegből, akik nem tartanak semerre sem, nem tesznek semmit azon kívül, amit nagyon muszáj, és előbb-utóbb belekeserednek a saját kicsinyes és vak világukba.
Sokszor furán érzem magam, hiszen úgy viselkedek, mint egy kislány, akinek tényleg semmi gondja nincs és, amit abban a pillanatban kitalál, azt véghez is viszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szoktam aggódni, vagy nem gondolom át a fontos döntéseimet. Ez csak annyit jelent, hogy tapasztalataim szerint, aprócska, hétköznapi dolgok esetében, a leggyorsabb döntés a leghatékonyabb hosszú távon. Persze ezt nagyon sokan nem értik, és kicsinek néznek ezért. Néha le is sajnálnak, vagy csak kinevetnek. Ez sokáig nagyon bántott, mert nem értettem, hogy én miért vagyok nevetségesebb, mint azok, akik minden jelentéktelen történéstől idegbetegek lesznek, ész nélkül káromkodnak, és ezzel elkergetik a környezetüket. De már nem érdekel.
Nem érdekel, mert magamat cáfolnám meg, ha ezzel foglalkoznék. Inkább azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek az életben.
Én már nagyon régóta vártam, hogy teljes értékű ’nagylány’ legyek. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik számítani fog a véleményem, érdekelni fogja az embereket, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, hogyan látok egyes eseményeket, számot tevő tagja leszek egy olyan társadalomnak, amely eddig csak koloncként, szükséges rosszként hordott a hátán.
Aztán rájöttem, hogy ez nem egy csapásra fog megtörténni. Mármint a ’nagylánnyá’ válás. Később arra is rájöttem, hogy attól, hogy elérem ezt a státuszt, még nem leszek része a társadalomnak, csak egy a tömegből. Abból a tömegből, akik nem tartanak semerre sem, nem tesznek semmit azon kívül, amit nagyon muszáj, és előbb-utóbb belekeserednek a saját kicsinyes és vak világukba.
Sokszor furán érzem magam, hiszen úgy viselkedek, mint egy kislány, akinek tényleg semmi gondja nincs és, amit abban a pillanatban kitalál, azt véghez is viszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szoktam aggódni, vagy nem gondolom át a fontos döntéseimet. Ez csak annyit jelent, hogy tapasztalataim szerint, aprócska, hétköznapi dolgok esetében, a leggyorsabb döntés a leghatékonyabb hosszú távon. Persze ezt nagyon sokan nem értik, és kicsinek néznek ezért. Néha le is sajnálnak, vagy csak kinevetnek. Ez sokáig nagyon bántott, mert nem értettem, hogy én miért vagyok nevetségesebb, mint azok, akik minden jelentéktelen történéstől idegbetegek lesznek, ész nélkül káromkodnak, és ezzel elkergetik a környezetüket. De már nem érdekel.
Nem érdekel, mert magamat cáfolnám meg, ha ezzel foglalkoznék. Inkább azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek az életben.
Szeretem a napsütést.
Szeretek úgy felkelni, hogy a nap már hasamra süt.
Szeretek a kedvesem karjaiban elaludni.
Szeretem a színes virágokat, amik a kertünkben nyilnak.
Szeretek cukrászdába járni.
Szeretem a forró kakaót és a maci kávét.
Szeretek habfürdőzni.
Szeretek úgy felkelni, hogy a nap már hasamra süt.
Szeretek a kedvesem karjaiban elaludni.
Szeretem a színes virágokat, amik a kertünkben nyilnak.
Szeretek cukrászdába járni.
Szeretem a forró kakaót és a maci kávét.
Szeretek habfürdőzni.
És még nagyon sok minden más is van. Tudom, hogy ezek mind „curica”-s (szerb-horvátul: kislányos) dolgok, de ezek miatt érzem, hogy érdemes nap, mint nap felkelni. És próbálom a környezetemnek átadni ezeket a pozitívumokat. Persze sokan nem vevők rá, de ez cseppet sem meglepő, hiszen mind különbözőek vagyunk. És ez bennünk a csodás.
Aki ismer, az ilyennek ismer. Innentől már tőle függ, hogy elviseli-e ezt, vagy sem. Ha viszont úgy dönt, hogy elviseli, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy nem ítélhet ezért el, és nem is bírálhat, hiszen én sem teszem. Ellenben ha valaki, csak azért lép kapcsolatba velem, mert élvezi, hogy bánthat, akkor emberére talált. Mert én mindig nyíltan közeledem az emberek felé. Érdekelnek az emberek. Ezért sebezhetőbb vagyok, mint a többség. És ezért gondolnak naivnak is… Pedig csak arról van szó, hogy én máshogy nem tudok élni.
Aki ismer, az ilyennek ismer. Innentől már tőle függ, hogy elviseli-e ezt, vagy sem. Ha viszont úgy dönt, hogy elviseli, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy nem ítélhet ezért el, és nem is bírálhat, hiszen én sem teszem. Ellenben ha valaki, csak azért lép kapcsolatba velem, mert élvezi, hogy bánthat, akkor emberére talált. Mert én mindig nyíltan közeledem az emberek felé. Érdekelnek az emberek. Ezért sebezhetőbb vagyok, mint a többség. És ezért gondolnak naivnak is… Pedig csak arról van szó, hogy én máshogy nem tudok élni.
