Nagy elhatározásra jutottam ezzel a bloggal kapcsolatban. Befejezem. De nem, azért mert meguntam vagy, mert már nem tartom „trendinek”, hanem teljesen más okok miatt.
Elhanyagoltam, és nem tudtam, hogy kerülhetett erre sor. Pedig amikor elkezdtem írni, nagyon is éreztem, miért kezdem el, de ez az érzés elmúlt.

Egyrészt rádöbbentem, hogy nem az lett a végeredménye, aminek szántam. Talán azért nem, mert nem is fogalmaztam meg magamnak pontosan, hogy mi lesz ez. Végül egy ilyen hirdetőtábla-síratófal funkciót töltött be. Azt viszont tudtam, hogy ez az, amit nem akarok. Senkinek nincsen erre szüksége.

Hogy mi lesz ez után? Hát, új vizekre evezek. Egyrészt azért, mert megszületett a keresztfiam, Miloš! Másrészt, mert több dologban is új fejezet kezdek el. Részben én választottam, részben így alakult. Valami teljesen másba fogok belekezdeni az elmúlt gyönyörű 4 hónap emlékére. Meg Miloš is profitálhat majd belőle. Már ha fog tudni magyarul. Ha nem, majd én fordítom le neki...

3 kiló, 6 dkg!

Hát eljött a nap, amelyik már november óta esedékes volt.
Április 25-én megtartja Izabella barátnőm a polgári esküvőjét. Nyolc hónapos terhesen.

Én, mint tanú-keresztanya, már csak a sokéves barátságunknál fogva sem állíthatok be üres kézzel. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi jöhet jól egy ifjú párnak, akiknek kb. 1 hónap múlva gyermekük születik. Mindenképp a babának akartam valami cuccot, amire tényleg nagy szükségük lehet. De rájöttem, hogy a ’férj jelöltnek’ van egy 5 éves unokahúga, akiről még megmaradt minden fontos dolog. Tehát arra nincs szükség, hogy vigyek mondjuk még egy babakocsit.
Aztán megfordul a fejemben, hogy a szokásos esküvői ajándékok közül választok egyet: kávéfőző, serpenyő, étkészlet, stb. Nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem tudok ennyire banális tárgyakat ajándékozni egy olyan embernek, akihez így kötődöm.
Nem bírtam semmire sem jutni magammal, úgyhogy felhívtam. Ő is úgy gondolkozott, mint én: baba-cucc nem kell, mert még megvan, háztartási eszköz nem kell, mert még nincs hová tenniük. Azt mondta ne vigyék semmit, csak én menjek, mert engem várnak nagyon. Aztán kicsit hosszasabb beszélgetés után kihúztam belőle, hogy mi lehet az, ami igazán jól jönne nekik. Mivel épül a házrészük, most leginkább anyagi támogatás kell, hogy a mesterembereket ki tudják fizetni.
Az a baj, hogy szívesen segítenék nekik, de azt hiszem ehhez még én sem vagyok elég felnőtt. Beszéltem Anyukámmal, aki már megint túlpörögte az életet, és már eltervezett mindent. Arra is gondoltam, hogy átcsempészek a határon egy ácsot, de azt hiszem az már kicsit bajos lenne.

Szóval, a rózsaszín ködből, hiába esküvő meg aranyos pici baba, előbb-utóbb szmog felhő lesz… Kemény az élet.

Tudom, hogy nem a legjobb kép, de csak az arányok miatt. :)

agykattogás

Miért kell mindannyiunknak felnőni? És mi van akkor, ha valaki nem akar? És egyáltalán, miért ilyen szörnyű a felnőtté válás? Nem csupán egy eddig nem tapasztalt súlyú felelősség nehezedik ránk, de még a lebetonozott tévhitekkel és indokolatlan elvárásokkal is meg kell birkóznunk. Miért nem lehet ez egyszerűbb és könnyedebb?

Én már nagyon régóta vártam, hogy teljes értékű ’nagylány’ legyek. Úgy gondoltam, hogy abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik számítani fog a véleményem, érdekelni fogja az embereket, hogy mit gondolok bizonyos dolgokról, hogyan látok egyes eseményeket, számot tevő tagja leszek egy olyan társadalomnak, amely eddig csak koloncként, szükséges rosszként hordott a hátán.
Aztán rájöttem, hogy ez nem egy csapásra fog megtörténni. Mármint a ’nagylánnyá’ válás. Később arra is rájöttem, hogy attól, hogy elérem ezt a státuszt, még nem leszek része a társadalomnak, csak egy a tömegből. Abból a tömegből, akik nem tartanak semerre sem, nem tesznek semmit azon kívül, amit nagyon muszáj, és előbb-utóbb belekeserednek a saját kicsinyes és vak világukba.

Sokszor furán érzem magam, hiszen úgy viselkedek, mint egy kislány, akinek tényleg semmi gondja nincs és, amit abban a pillanatban kitalál, azt véghez is viszi. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szoktam aggódni, vagy nem gondolom át a fontos döntéseimet. Ez csak annyit jelent, hogy tapasztalataim szerint, aprócska, hétköznapi dolgok esetében, a leggyorsabb döntés a leghatékonyabb hosszú távon. Persze ezt nagyon sokan nem értik, és kicsinek néznek ezért. Néha le is sajnálnak, vagy csak kinevetnek. Ez sokáig nagyon bántott, mert nem értettem, hogy én miért vagyok nevetségesebb, mint azok, akik minden jelentéktelen történéstől idegbetegek lesznek, ész nélkül káromkodnak, és ezzel elkergetik a környezetüket. De már nem érdekel.
Nem érdekel, mert magamat cáfolnám meg, ha ezzel foglalkoznék. Inkább azzal foglalkozom, amit nagyon szeretek az életben.

Szeretem a napsütést.
Szeretek úgy felkelni, hogy a nap már hasamra süt.
Szeretek a kedvesem karjaiban elaludni.
Szeretem a színes virágokat, amik a kertünkben nyilnak.
Szeretek cukrászdába járni.
Szeretem a forró kakaót és a maci kávét.
Szeretek habfürdőzni.

És még nagyon sok minden más is van. Tudom, hogy ezek mind „curica”-s (szerb-horvátul: kislányos) dolgok, de ezek miatt érzem, hogy érdemes nap, mint nap felkelni. És próbálom a környezetemnek átadni ezeket a pozitívumokat. Persze sokan nem vevők rá, de ez cseppet sem meglepő, hiszen mind különbözőek vagyunk. És ez bennünk a csodás.
Aki ismer, az ilyennek ismer. Innentől már tőle függ, hogy elviseli-e ezt, vagy sem. Ha viszont úgy dönt, hogy elviseli, akkor azt is tudomásul kell vennie, hogy nem ítélhet ezért el, és nem is bírálhat, hiszen én sem teszem. Ellenben ha valaki, csak azért lép kapcsolatba velem, mert élvezi, hogy bánthat, akkor emberére talált. Mert én mindig nyíltan közeledem az emberek felé. Érdekelnek az emberek. Ezért sebezhetőbb vagyok, mint a többség. És ezért gondolnak naivnak is… Pedig csak arról van szó, hogy én máshogy nem tudok élni.

Szeretnék elnézést kérni Kedves barátaimtól, szappanopera olvasóimtól és bírálómtól, amiért eddig nem írtam. Kicsit összegyűltek az események, de minden rendben van. Nagyon is!

A Langivallakom.blog.hu bár fizikailag még nem, de eszmeileg megvalósulni látszik! Összeköltöztünk ugyanis...
Egyenlőre ennyi. Mostantól gyakrabban postolok majd, mert már netünk is van! Remekül érzem magam, bár vannak félreértéseink, néha...

Attól félek csak, hogy nehogy úgy járjak, mint a nyuszika a viccben.

Nyuszika sétál a síneken és közben énekel:
- Szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam, szép az élet, tadamdadam,...
Tadamdadam, tadamdadam, tadamdadam...

GySEV vs. MÁV avagy valaki szerezze meg a Gaskó Pityu anyjának a számát!

A vizsgaidőszak végeztével enyhén szólva is zokni voltam agyilag és fizikailag egyaránt. Ebben eddig nincs semmi érdekesség. Az érdekesség ott kezdődik, hogy 5ske javaslatára Sopronba vettük az irányt, kiheverni az egyetemista élet okozta fáradalmakat.
Voltam már ott nem egyszer. Persze ez egészen addig eszembe sem jutott, amíg oda nem értünk. Hirtelen ismerősek lettek az utcák, meg a látnivalók.
Középiskolában ott osztálykirándultunk, és én tartottam kiselőadást (amely kissé hosszabbra nyúlt a kelleténél) a római kori Sopronról. Katasztrófa és halálos beégés.
Aztán a 17-es örssel, tiszteletbeli örstagként ruccantam ki oda. Abból nem sokra emlékszem. Már egyetemre jártam a javában. Na, mindegy…

De most, most csak mi ketten ültünk fel a vonatra… Illetve, hát…

5skénél aludtam, hiszen reggel megyünk, és így legalább együtt készülődhetünk és együtt is késünk, ha arról van szó. Nos, arról volt szó. Szóval a 10 órás vonatot sikeresen nem értük el. A következő vonat nem is olyan későn ment, de csak Győrig. A dolog elég gyanús volt, hiszen előtte ment a keresztbe-kasul szervezés, hogy mindenképpen Győrben megálljunk ebédelni, mert kihagyhatatlan az a kifőzde… Habár, az eredeti tervben Győr nem szerepelt, végül 5ske csak megoldotta, hogy mégis ott ebédeljünk. Mondjuk nem bántam meg.
Győrből néhány óra múlva Sopronba mentünk, boldogan, jól lakottan, vonattal… Ekkor még nem is sejtettük, hogy nemsokára többször vesszük majd a szánkra Gaskó István nevét, mint egymásét.

Egyik este sétáltunk a pályaudvar felé, és látjuk ám, hogy nemsokára megy vonat Szombathelyre:

5ske: Na, Radika? Megyünk Szombathelyre?
R: Most?
5ske: Persze!
R: Úgyse mersz. Csak a szád nagy.
5ske: Igen?

R: Igen.

Nem egészen 5 perc múlva már a vonaton zötyögtünk a felé a város felé, amelyről annyi borzalmas sztorit hallottam 5skétől (mivel ott töltötte egyetemista éveinek kezdetét). Mikor leszálltunk Már éjfél volt. Megkérdeztük a szombathelyi pénztárosnőt, hogy amennyiben sztrájk lesz, mire számítsunk.

Nőci: Semmire. A GySEV csak alvállalkozó, nem érinti a sztrájk.

Szupcsi! Ez azt jelenti, hogy az első vonattal vissza is megyünk Sopronba. Körbejártuk a várost, megmutatta nekem azokat a dolgokat, amik jelentenek neki valamit. Beüldögéltünk egy-két helyre aztán elindultunk vissza a pályaudvarra. Fél úton rájöttünk, hogy egészen késő van, úgyhogy elkezdtünk futni, hogy elérjük a hajnali 4 órás vonatot.
Odaérünk a pénztárhoz kb. 3 óra 48 perckor. Kérjük a jegyet.

Nőci2: Sajnos nincs vonat. Sztrájk van.
5ske: ??? De hát a kolleganő azt mondta, hogy…
Nőci2: Vonatpótló autóbuszok járnak.
5ske: Remek. És mikor megy?
Nőci2: Már 20 perce elment.

Komolyan azt hittem, hogy kikapom a nőt a pult mögül! Elkezdtem eszeveszettül káromkodni, szerb nyelven. Kicsit elvetettem a sulykot, bevallom. Zengett az egész aula. De nagyon fáradt voltam már.

Minden esetre az 1 órás útból 3 órás lett. /Ugyanis a busz csak Acsádig (???) ment, onnan már közlekedett valami vonat, ahol a nyanyák az orromra baszták a vasajtót, mire én úgy feldühödtem, hogy már senki sem mert abba a kocsiba beülni, ahol én voltam./ Közben szegény Gaskónak olyanok lettek a rekeszizmai a sok csuklástól, hogy nemsokára megjelenik a Mr. Muscle reklámjaiban.

5ske nagyon büszke volt rám - állítólag ő volt az utolsó ember, aki abban az aulában így kiabált. Persze azért panaszt tett, mikor Sopronba értünk, de azóta is várjuk a bocsánatkérő levelet. Ám, ahogyan azt az ügyeletes bácsi is mondta (igen erőteljes tájszólással) a GySEV irodájában:

Ebből MÁV-os ügy lesz!

Lepény taktika

Ennyit szerintem még nem gyalogoltam kávéért. Úticélunk a Lepény, a Fehérvári úti Skála piacról megközelítve. Kalandos és hosszú séta után belépünk a Körösi Csoma Sándor Kollégium épületébe. Eszembe jutott, hogy mikor utoljára voltam itt, kihez mentem: a ’kisgólyám’ itt lett elszállásolva. Kétszer jártam nála, amíg boldogtalanítottuk egymást. Persze nem szóltam, mert néhány napja megkaptam, hogy én is sokat beszélek a volt pasijaimról. Szóval megígértem, hogy nem fogok.

- Radika, legyél határozott, mintha őslakos lennél, és akkor majd nem szól be a portás néni.

A portás néni nem szólt be. Megszereztük a kávénkat, bár az sem volt egyszerű, és leültünk egy hátsó asztalhoz. Örültem, hogy 5skével vagyok most. Teljesen más dimenzió, teljesen máshogy állok hozzá, mert jó Vele. Persze, nem minden másodpercét élvezem: egy váratlan pillanatban fülig érő szájjal hátra fordul, és kutató tekintettel körülnéz.

- Itt jöttem össze a Helenával. De nem emlékszem, melyik asztalnál…

Azt hiszem sokkot kaptam. Nem válaszoltam erre semmit, hiszen azt is megígértem, hogy többet nem csinálok balhét, ha a volt női valahogy szóba jönnek, mert a régi életének a része, és el kell fogadnom, hogy mások is voltak előttem. De azért ez mégiscsak „mélyvíz”.

Aztán valahogy szóba került, hogy én már jártam itt valami bulin. Majd elhintettem, hogy Dusán még mindig itt lakik a koliban (Helenával ellentétben, ugyebár).

Ez után egy hosszabb hallgatás következett, majd 5ske hirtelen témát váltott…

cók-mók

5s: Az, hogy felajánlom, hogy ihatsz a sörömből kb. a sör feléig tart, mert onnantól szentként tisztelem!
R: Óóó… (amolyan cinikus hangnemben)
5s: De, persze, Te, Radika, ihatsz belőle!
R: Hogy-hogy?
5s: Hát úgy, hogy itt már komolyabb dolgok történtek… (szorosan átölel, és hozzám bújik)
R: Na, mesélj!
5s: Hát, tudod, az, hogy Veled vagyok, az azt jelenti, hogy másik 3 milliárd nőről lemondok!

Akár vehetném egy szerelmi vallomásnak is, bár, minden esetre, elég sajátos módon tudja előadni az érzelmeit.

Tegnapelőtt végleg eltökéltem, hogy megyek otthonról. A hadi állapot, ami a lakásban zajlik, elviselhetetlenné nőtte ki magát:

• 3 embernek kell térden állva könyörögni, ha szeretnék egy kicsit szundítani nap közben
• hárman négy különböző tévéműsort néznek az öt darab tévén
• ha kimegyek a konyhába tanulni, valaki biztosan akkor lesz éhes
• ha bemegyek a szobába tanulni, biztos, hogy mindannyian ott teremnek tévét nézni
• ha én tanulok, azt egy fél órás ’Canossa járás’ előzi meg, míg a család minden tagját helyre rakom
• nem lehet fél órát nyugodtan, ’önáztatva’ eltölteni a fürdőszobában még hajnali kettőkor sem, mert valaki tutira akkor jön fogat mosni
• engedélyt kell kérni, mielőtt elmész szarni, nehogy valaki másnak is pont akkor kelljen
• körültekintően kell enni és inni, mert sohasem tudhatod melyik élelmiszer kinek a tulajdona
• nem tartathatod nyitva az ablakot, ameddig jól esik
• nem tudsz sehová sem elmenni úgy telefonálni, hogy legalább egyikük ne hallgassa végig a beszélgetést
• stb.
  

és a legszebb: MIND A NÉGYEN EGY SZOBÁBAN ALSZUNK!!

Ennek tetejében érezhetően megromlott az atmoszféra, amióta Anyám eldöntötte, hogy válik, és még mindig nem mondta el Apámnak. Egyelőre úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Persze a vak is látja, hogy nincs így. Kivéve Apámat…
Szóval úgy döntöttem kapok 5ske ajánlatán és tényleg ’összecuccolok’ Vele. Persze kicsit félek, de nem számít. Én mindig félek a nagyobb lépések előtt. Viszont már elviselhetetlen otthon a légkör, de amikor 5skével vagyok, akkor jól érzem magam. Ennyi.

Kitaláltuk, hogy új blogot kell indítanom, ha már együtt lakunk: aLangivallakom.blog.hu
Persze mindezt csak azért, hogy az a másik 3 milliárd nő megtudja, miből marad ki...

pszihó-Perszóna

Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok a sztereotípiák híve. Sőt, kifejezetten nem szeretem, amikor beskatulyáznak embereket bizonyos dolgok alapján, legyen az a hajszín, egyetem, szülőváros, öltözködés, stb. Ugyanakkor mégis vannak körülmények, amik már következtetni engednek bizonyos viselkedési formulákra. Például ha valaki pszihológia szakos.
Egy ilyen szakos hallgató többféle magatartást is megjeleníthet: van olyan, aki folyamatosan a lelkedben kurkászik, és fel akarja tárni minden felszíni frusztrációd gyökerét. Őket még kedvesen le lehet állítani, egyáltalán nem köz-, csupán önveszélyesek, mert a kurkászást, nem egyszer, magukon is gyakorolják, esetlegesen közönség előtt. A másik fajta az, aki nem dicsekszik tanulmányaival, de amikor nagyon felidegesítik, akkor megmutatja a foga fehérjét, és egyfajta fájdalmas, megríkató gyermekkori pszihoanalízissel vág vissza minden valós vagy vélt sérelemért. A harmadik fajta az, aki a megtanultakat arra használja fel, hogy minden körülötte lévő embert manipuláljon. Ezek a legveszélyesebbek, mert sohasem tudod, hogy mikor önmaga, vagy hogy melyik haditervébe próbál Téged bevonni, vagy éppen abból kivonni, anélkül, hogy Neked bármi sejtésed lenne az egészről. Ennek a harmadik fajta pszihológia szakos hallgatónak hatványozottan súlyos a megalomániája, amennyiben nő nemű az illető.

Amikor másodszor találkoztam 5skével, beteg volt, de azért csak lejött a kávézóba megnézni, hogy mit csinálunk Zsibcivel. Természetesen nem egyedül érkezett: vele jött a lakótársa illetve egy hölgyismerősük, aki pszihológia szakos. Már akkor gondolhattam volna, hogy még meggyűlik vele a búrám, hiszen úgy libegett be a helyiségbe a két fiúval, mint valami dáma és igyekezte a beszélgetést úgy koordinálni, hogy legalább egyikük biztosan rá figyeljen. A fenn említett, pszihológiai eszközökön kívül, azért bedobta fizikai bájait is: szigorúan leüléskor combközépig felcsúszó szoknyában, és a Marianna-árkot megszégyenítő mélységű dekoltázzsal jelent meg.
Mikor 5skével ’egymásra találtunk’, azért megkérdeztem a véleményét. Sem ő, sem Zsibci nem szolgáltak olyan magyarázattal, ami engem arra engedett volna következtetni, hogy szemmel kéne tartanom Perszónát. Így a továbbiakban nem is foglalkoztatott a létezése, egészen a mai napig…

Perszóna, drága felhívta 5skét néhány napja, hogy van két ingyen színházjegye, és Őt választotta. Már történt ilyen, de akkor még nem álltam 5ske oldalán, és az volt az érzésem, hogy inkább az én agyhúzásomra ment ki a dolog. De most értetlenül álltam az eset előtt. 5ske se szó, se beszéd elment vele színházba. Ami számomra frusztráló az esetben, az az, hogy alapvető etikettnek gondolom a hölgy részéről, hogy olyan fiút nem hívok magammal színházba, akinek barátnője van. Valószínűleg ez az én maradiságom, de nem bírom elképzelni, hogy ennek a bigének nincsenek társalkodónői, vagy nincs akárhány másik kis barátocskája, akit elhívhatna. Vagy ha mást nem, akkor miért nem hívja 5ske lakótársát, akinél egyébként is gyakran az éjszakát tölti, természetesen az ’erényöv kulcsát’ gondosan otthon felejti ilyenkor. Na, persze…
Színház után elmentek sörözni. 5ske azt csinál, amit akar. Hogy miért? Valószínűleg szegénykém, annyira férfiból van, hogy észre sem veszi Perszóna ténykedését (természetesen, mikor bármit megemlítek erről, én vagyok a rosszmájú). És nem akarom meghatározni, hogy kivel, mikor, hová mehet, mert nincs hozzá jogom. De ha azt hiszi ez a nőcske, hogy ezt ennyiben hagyom, akkor nagyon téved.

Grinzingiben voltunk Viktorral és Andrissal (és még számtalan más emberrel), akiket már lassan több mint két éve a barátomnak mondhatok. Viktor ismeri, szereti 5skét, de engem is. Felmerült a kérdés, hogy hol jár a bárányka, és mikor megemlítettem, hogy egy Perszónával sörözik, Viktor azon nyomban a telefonjáért nyúlt. Kiderítette, hol vannak és a két jó barátom, nem hagyhatta egyedül a Kedvesemet egy ’nővel’… Én hazabattyogtam, és a metrón egy szívszaggató képet ácsoltam össze erről a színházi utáni sörözésről, úgyhogy az Arany János utcánál, már a világvégére is fel voltam készülve. Végül úgy derült ki Viktor és Andris felügyeleti tevékenysége, hogy Édesanyám tanácsára felhívtam 5skét, és ’ártatlan’ kérdésekkel bombáztam. Ahogy beszéltünk, tudtam, hogy megbízhatom benne és, hogy semmi félnivalóm sincs.

Perszóna reakciójáról nem tudok, hiszen az eset ma este történt, de majd kitudakolom. Ő még nem tudja, hogy anyámra ütöttem: rajta tartom az ujjam az események vérkeringésén, és leépítem, aki keresztbe akar tenni.

SMS-m jött! 5ske már otthon alszik és… de ez azért maradjon az én édes titkom.

Amikor még pici voltam, mindenki, aki körülöttem volt, biztos pontnak számított, és a kapcsolatrendszerek soha el nem múlónak tűntek.

El sem bírtam képzelni, hogy a nagymamám ne táncolna még az esküvőmön. Hittem, hogy még a 30-ik születésnapomra is ő fogja sütni a gyümölcstortát, és vártam, hogy majd megtanít főzni. És nem látogattam őt, mert úgy gondoltam még bepótolhatóak később a nem együtt töltött percek. Aztán elment. És megrepedt az a biztos várfal, ami körülöttem állt, amire támaszkodhattam. Nehezemre esett betömködni a hézagokat… nem volt mivel, csak a saját lényemmel tehettem.

Minden kislány arról álmodik, hogy megtalálja azt a férfit, aki majd fogja a kezét és mellette lesz egy életen át, és akiről majd gondoskodhat, hogy egymásnak oázist nyújtsanak a megfáradt hétköznapok háborgó borzalmaiban. Én is így hittem. Hittem, hogy van ilyen ember, de még sokat kell tanulnom, hogy felismerjem, megtaláljam… kiérdemeljem. És miért gondoltam ezt? Mert Anyu és Apu 22 éven át ilyen példát mutattak nekem, „jóban, rosszban, szegénységben, betegségben”. Úgy éreztem, hogy amíg ők így együtt léteznek, addig én ki-kikandikálhatok a fészekből, de mindig lesz hova visszamenni. Mindig lesz egy hely, ahol megcáfolják a nagyvilágot, a veszekedéseket, a botrányokat, a válásokat… Az ő példájukra támaszkodhattam, így nem engedték elveszíteni a reményt, hogy a társtalanság, és a légüres térben való lebegés csak az új századok agyréme. Ezért túléltem…
De most ők is széthullanak. Az utolsó bástyám, az utolsó mentsváram apró, szétmorzsolt kövek porává esik szét. Amit aztán szerteszór a szél. Én meg csak ülök és nézem, mert tudom, hogy hiába kapnék utána, ez nem rajtam múlik.

Lehet, hogy naiv és buta dolog, de nekem szükségem van ezekre, hogy tovább csináljam ezt az ’ÉLET’ nevű dolgot. Nem szeretem és nem tisztelem magam eléggé ahhoz, hogy bízzak és, hogy elég támaszték legyek magamnak.
Azt mondod, nem vagyok elég önző. Igazad van. Nem tudok az lenni. Nem tanultam meg magamat és a saját igényeimet előtérbe helyezni minden mással szemben. De Te sem lehetsz az igazán, ha sikerült belőled kihoznom ezt, amit értem teszel. Szeretnél önző lenni, hogy megvédd magad, mert félsz. Tudtad, hogy én is félek? De nem akarok úgy élni, hogy folyton erre gondolok, mert úgy nem lehet.
Azt mondod, nem akarsz fájdalmat okozni, de már azzal megteszed, hogy predeterminálod a kapcsolatunkat. Nem hiszed, hogy lehet jövője, arról beszélsz, hogy egyszer elválnak útjaink, és akkor szenvedni fogok. És ezt nem szeretnéd. Arra sohasem gondoltál, hogy mi lesz akkor, ha nem így lesz?

Megkéred a kezem, aztán közlöd: egyszer úgyis elválunk, tehát egyáltalán nem érted, miért veszem ennyire komolyan. Rágsz, hogy költözzünk össze, de mikor egy fél gondolat erejéig komolyan fontolóra veszem, visszakozol.

Biztosan még sok fájdalmat okozunk majd egymásnak, meg sok szenvedést, de csakis azért, mert nem engeded el a múltad. Velem vagy, nekem akarsz jót, de ezt mind úgy teszed, hogy közben az előző kedvesek ejtette sebeidet nyalogatod. Egyik pillanatban érzem, hogy tényleg együtt vagyunk, hogy nem csak fizikailag, de szellemileg is velem vagy. Máskor csak egy lány vagyok, aki melletted van, és aki az anyukádra emlékeztet.

Sohasem gondoltam, hogy Te vagy a Nagy Ő. De azt sem, hogy nem. Szeretek Veled lenni, azért mert Veled lehetek, és mert biztonságban érzem magam, ha Te is ott vagy. Már nem hiszek a tündérmesékben. Nem hiszem, hogy jön értem a szőke herceg, fehér cinquecento-val, és elvisz, hogy egy egész életen át velem lehessen. De már más sincs, amiben higgyek. Csak én maradtam magamnak, mert látom, hogy minden elmúlik egyszer. Viszont szívesen helyet szorítanék Neked, mert úgy érzem, megérdemled. Nyálas és ijesztő, de ez van. Neked, pedig nincs jogod felülbírálni, hogy én hogy érzem. Nem akarlak csak magamnak, nem kérlek, hogy Te légy a bástya az életemben. Csak azt kérem, hogy hagyd, hogy a dolgok maguktól menjenek, és ne akarj minket előre eltemetni. Mert, bár tudom, nem ez volt a szándékod, mégis tegnap ez történt. És valójában ezzel bántasz meg…

Itt van megint egy másik év, egy új, ami nagyon hasonlítani fog a régihez. Hacsak nem lesz tök ugyanolyan…

Azért, hogy ne legyen olyan monoton és sablonos az ’új évvárás’, és azért is, mert szeretek utazni, meg azért mert torkig lettem Budapesttel… meg persze más is van még háttérben – a szilvesztert Zágrábban töltöttem, 5skével.
Amióta ismerem Őt, tudom, hogy ez a város a mániája (Kőszeg mellett). Én meg sohasem voltam még ott, pedig nagyon is érdekelt. De hát apámnak a vélt történelmi sebei még nem gyógyultak be, és a kollektív bűnösség értelmében, ő sohasem fogja betenni a lábát Horvátország területére. Így történt, hogy 22 évet kellett várnom arra, hogy meglássam ezt a fővárost.
Persze a vonaton már kicsit féltem. Egyrészt, mert nem tudtam milyen nyelven szóljak majd az emberekhez, hiszen mindent értek, amit mondanak, de ki tudja, hogy bennük milyen gondolatokat ébreszt majd az én ’nyelvjárásom’. Másrészt meg, még sohasem voltunk 5skével ennyit együtt.

De szerencsére minden rendben zajlott! 5ske beszélt, én fordítottam, néha meg-megszólaltam, de olyankor majdnem letoltak a térképről valami szerb határ menti településbe. Legalább még országon belül maradtam! Nem kis teljesítmény!
Hála 5ske rajongásának és buzgalmának, az összes villamos gyártási nevét tudom, körbe jártuk az egész várost, ettünk a legjobb egyetemi menzánkon és minden kávézót és kocsmát megmutatott, amihez fűződik valami története. Egy darabka az életéből…
Cserébe én főztem neki… mondjuk zacskós Podravka termékekből, de hát sohasem gondoltam volna, hogy zacskós kaja lehet ilyen finom!!!

Végeredményként 3 dolog:
- már majdnem megtanultam horvátul
- tudom, hogy el tudom viselni 5skét hosszú távon, és ő is el tud viselni engem (minden tiszteletem az övé!)
- utolsó este megkérte a kezem… de erről majd legközelebb gépelek be egy eszmefuttatást…


… és egy kedvenc felvétel – szigorúan mobiltelefonnal: Radika "düvág" villamoson

Zajlik a Karácsony ezerrel!

Az elmúlt néhány hét bevásárlós-áruházos-pénzszórós agyréme után, megnyugvást találhatunk a várva várt estében. Én viszont még előtte öntöttem egy kis olajat a tűzre: elruccantam a bécsi Karácsonyi Vásárba egy olyan nap után, mikor nem aludtam semmit!

Először húgomnak volt szalagavatója, majd nem volt kedvem hazamenni a Könyvtárból. Ötöskét megtáncoltattam a Szilvási Gipsy Folk Band zenéjére, és utána még elsétálgattunk a röpködő, hajnali mínusz fokok között. Ekkor még nem voltam benne biztos, hogy ott leszek-e reggel 7-kor a Délinél, de aztán ígéretet kaptam arra, hogy elkísérnek… szóval mentem.

Boldogan és álmosan szálltam fel a buszra Rubival, Zsófival és Marcsival. Átaludtam az egész utat, többek azt a történelmi pillanatot is, amikor akadálymentesen átléptünk a már nem létező határon. (Így úszták meg a vietnámi kisgyerekek a csomagtartónkban.)
Mikor Bécsbe értünk, már viszonylag zombi állapotba kerültem… pont ideális egy ész nélkül pénzköltéses programhoz. 50 Eurót, azaz a teljes karácsonyi prémiumomat tapsoltam el egy nap alatt. Valójában minden megerőltetés nélkül. Ez azért elborzasztott, de hamar túltettem magam rajta. Igazából csak azt vártuk, hogy mikor sötétedik be végre, hogy láthassuk a vásár fényeit.
Gyönyörű volt és olyan hangulatot árasztott az egész hely, amihez képest a Vörösmarty téri karácsonyi hajcihő, csupán falusi vursli. Persze, oda sem vásárolni megy az ember.

Tehát így tanultam meg egy nap alatt németül csacsogni a pénztárnál, és megtudtam, hogy a Ring, nem csupán angolul gyűrű. Ami viszont meglepő volt, hogy több szláv szót hallottam Bécs utcáin, mint a Szláv Tanszéken ennyi idő leforgása alatt. Mondjuk kár, hogy az ELTE-n nem árulnak cukorba mártott almát, csokis epret vagy forralt bort… lehet, hogy megérné bevezetni. Majd szólok a büfében.

MINDENKINEK BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT!!!

Édes...

"Ha megígérem, hogy nem öllek meg, megölelsz?"

Giccses szavak lengnek körül,
és nem látom merre tart
az út melyre léptem.

Minden érzékem hevesebben örül,
mert éteri hangon hívogat a part,
melynek legszebb virágát letéptem.

A virág én vagyok.
Élettelenből lettem újra,
mert a Te kezedben fekszem.

Őrizz meg szentebben,
mint azt én testemben tettem...

Nem tudom neked szavakban megköszönni a tegnap esti lélekvesztő hullámvasutazást. Most értettem meg, hogy milyen különbségeket rejt magában kétévnyi korkülönbség a fiú javára… Veled már nem lehet megtenni dolgokat, amik nem jelentenek semmit, mert igenis, tudomásul kell vennem, hogy jelent. És neked már nem kell elmagyaráznom reakciókat, mert Te talán még nálam is jobban érted, hogy mi miért van úgy, ahogy.
Annyi mindent tudnék most írni, de félék még magamnak is bevallani. Hát még bárki másnak. Rólad már ne is beszéljünk. Minden esetre tartom magam ahhoz, amit azután mondtam, miután eltűntél 20 percre, hogy visszahozd a telefonomat.
Életem egyik legkínosabb és legfélelmetesebb 20 perce volt ez. Nem voltam tisztában azzal, mi történik, csak a saját rémképeimet láttam beigazolódni. Nem láttam mögé, mert nem voltam hajlandó megerőltetni magam.

Sok mindent nem mesélek el. Például, hogy mennyire durva kényszerképzeteim vannak néha. Valószínűleg anyámtól örököltem, akinek szent meggyőződése, hogy Rogán Antal üldözi őt személyesen, a bürokrácia segítségével. Anyun ugyanúgy kiüt a hideg verejték ettől a gondolattól, mint rajtam kismillió másiktól… csak azokban nem Rogán Anti a főgonosz.

Nem tudok bízni. Sem magamban, sem másban. Legalábbis eddig ezt hittem. És most elkezdtem megbízni benned és tegnap minden áron bizonyítani akartam magamnak, hogy nem szabad. Egy pillanatig, a hullámvasút legalján, megint úgy tűnt, hogy nekem van igazam és utáltam magam, hogy megint itt tartok. Aztán mikor visszaértél, elindult felfele a kocsi…

ebihal-mazsola

Tegnapelőtt éjjel, egy nem olyan régóta dédelgetett álmom vált valóra.

Úgy játszik, ahogy kell. A nehézkes kezdőrúgás után - melyet ráadásul nekem kellett megtennem – bátran mondhatom, hogy egészen belejött a játékba. Apukám mondta egyszer régen, hogy meglepően jól cselezek. Hát, jelenlegi ellenfelem sem kispályás. Tudja, mivel kell engem összezavarni, elbizonytalanítani, majd megint hagyni, hogy azt higgyem, nálam van a gyeplő.
Ja, ez már egy másik sport…


- Hát, szép jó reggelt!
- mrrfffkhmp…
- Tessék?
- Semmi. Ne nézz rám, jó?
- Miért?
- Mert az első kávémig ebihal vagyok…
- Ebihal? Kurva jó! Muti, hogy?
- Résnyire vannak nyitva a duzzadt szemeim.
- Tényleg! Tök durva!
- Én szóltam!
- És én mire hasonlítok?
- Hát, nem is tudom…
- Ez azt jelenti, hogy még itt kell aludnod néhányszor?
- Hmm, nagyon úgy fest a helyzet...

- Az jóóó…

Már megint hajnali 3 körül lehet. Az elmúlt 5 nap után már meg sem lepődöm, hogy a hatodik nap is, ez idő tájt megint Vele ülök valahol. Megfogja a kezem és elkezdi simogatni, buzergálja a hajamat, és eközben olyan kétségbeesett boci szemeket meresztget rám, hogy az már fájdalmas. Ma viszont ő csókolt meg engem… minden erőteljesebb ráhatás nélkül.

R: Na, most akkor mi van?
5-s: Nem tudom. – vigyorog.

R: Akkor mit vigyorogsz. Ez egyáltalán nem mosolyognivaló.
5-s: Jajh, Radice… figyelj, te ezt hogyan gondoltad?
R: Kettőnk között?
5-s: Aha.
R: Hát, én valamivel komolyabbnak gondoltam… gondolom.
5-s: Kijavítottad magad! – megint mosolyog. Aztán már nem. – Hát én nem tudom…
R: Hát, azt látom. De mit nem tudsz? Félsz, vagy nincs kedved, vagy csak kényelmes vagy…
5-s: Dehogy félek!!
R: Faszt nem… azt emelted ki egyedül.
5-s: Na jó… Nem alszol nálunk ma?
R: Hát, nem.
5-s: Tényleg nem? Pedig tegnap megígérted. Vártalak…
R: Igazán? Sajnálom… nem tehetem.
5-s: Miért?
R: Magam miatt. Lehet, hogy őrült vagyok, de nem szopatom meg magamat, még én sem. Ha nálad aludnék, utána csak jobban szeretném, ha lenne ebből valami értelmes is. De te nem tudsz semmit. Érted.
5-s: Persze. Jajh, Radika… tényleg nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok normálisan csinálni. Tényleg nem.
R: Tőlem várod a megoldást? Igazán nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Most nem.

De legalább eltelt negyed óra úgy, hogy nem a Marijaról, Helenáról vagy Majáról beszélt, hanem rólunk. Később, a kapunkban megkértem, hogy vegye a fáradtságot és gondolkozzon el. És otthagytam. Drámai, mi?

Ilyenkor jön rá az ember lánya, hogy mennyire rövid az éjszaka, amikor azt bizonygatod, hogy erős vagy és rendíthetetlen, és mennyire hosszú, amikor rájössz, hogy nem is. Mert hiányzik…

Egyes. Leülhet.

De csak a következő felelésig.

nem annyira titkos üzenet egyáltalán

Николай!

Mikor szolgáltatod vissza a kétsávos, színváltós gyűrűmet, melyet a fürdőszobád polcán hagytam? Nincs, ami jelezze a hőmérsékletet…

„Minden az elhivatottságról szól. Akarnunk kell felemelni azt a szikét, és vágni."

Meredith /Grace klinika/

Szórakoztat, amikor kavicsokat dobálok az állóvízbe. De csak nemrég jöttem rá, hogy ezek apró gyémántdarabkák. Nem mindegy ám, milyen vízbe dobálom őket. Úgy döntöttem megvárom, amíg már nem lesz olyan zavaros, és látom majd az alját – a rejtett kincseit, hogy lássam megéri-e beleszórni a kis gyémántocskáimat. Túl sokat pazaroltam már el belőlük.
Csak attól félek, hogy mire visszatérnék megnézni, milyen az alja, már privát terület lesz a tó. Vagy kiszárad. Esetleg felszívódik.

Szórakoztat a stagnálás. Állok egy tóparton, és nézem a felhőket. Látszólag nem történik semmi, de körülöttem minden változik. Elúsznak a felhők, hervadnak a nővények, telik az idő… zajlik az élet. Én meg csak állok ott, és mosolygok. És sok minden eszembe jut. Többek között sok barát, akik fontosak nekem és én is fontos vagyok nekik. Sok ismerős, akik csak átsuhantak az életemen. Nem adtam nekik sokat és én sem kaptam jelentős dolgokat tőlük, mégis boldogan emlékszem rájuk. Sok ismeretlen, akik annyi mindent elvettek tőlem, mert amit oda akartam adni, az nem volt elég.
De ilyen az élet. Viszont most csak állok ott és bambulok. Jól esik kivonni magam a forgalomból. Kezemet a kabátzsebemben tartom, és izzadt tenyérrel markolászom apró gyémántjaimat.

Valaki áll a túlparton. Rám néz és én elfordítom róla a tekintetemet. Kis hezitálás után elindulok felé. Lassan, de határozottan lépkedek az élénkzöld pázsiton. Mintha figyelne a szeme sarkából. Vagy mégsem? Elbizonytalanodom. Megtorpanok, és úgy csinálok, mintha csak éppen abba az irányba lézengenék. Nem igazán tudom eldönteni, mit tegyek, ha majd odaérek hozzá. Görcsösen szorongatom a gyémántjaimat. Azt hiszem felsértették a tenyeremet. Vérzik.
Most megállhatnék nyalogatni a sebeimet, de félek, mire megint feleszmélnék már nem lesz ott az a valaki. Mereven figyelem őt, nem merem szem elől téveszteni, nehogy eltűnjön a láthatáron. Már hosszú ideje nem járt erre senki. Kíváncsi vagyok, ő mit keres itt. Vajon csak véletlenül járt erre, a sors akaratából? Vagy netán vár valakit? Az is lehet, hogy csak délibáb. Nincs is ott, csak a nap sugarainak és a levegőnek a közös játékát vélem látni.
Neki is zsebre van téve a keze. Érdekel, hogy az ő zsebében mi lehet. Ha egyszer odaérek majd hozzá, meg kéne tőle kérdezni. De illik-e ilyet? Akkor is, ha őszintén érdekel. Szívem szerint megállnék. Azt hiszem, úgysem merném feltenni a kérdést. De a lábam arrafele visz…

A felhők ugyanúgy tovaúsznak, a növények ugyanúgy nőnek, az idő ugyanúgy telik, a víz ugyanúgy zavaros, mint eddig. Valami mégis más…

Igen, Drágáim. Most hétvégén Novi Sad-on (Újvidék) voltam, ’tanulmányi kiránduláson’. Pénteken mentem, szombaton jöttem, de ennyire rövid idő alatt is annyi minden történik, hogy elmesélni is fárasztó. Három lényeges pont van és mindhárom keserédes.

No. 1.
Az egyik leges-legkedvesebb barátnőm 4 hónapos terhes. Kuma leszek, ami annyit jelent, hogy esküvői tanú és keresztanya egyben. Legalábbis úgy tudom, hogy ezt jelenti. Nagyon örülök ennek, mert hivatalosan is pesztrálhatok egy picuri gyermeket, anélkül, hogy el kéne viselnem a terhesség és a szülés kínjait. (Ezt egyébként ez úton meg is köszönöm!) Ámbátor aggódom a fiatal anyuka miatt. Gyengécske és a háttér sem olyan ám, mint egy tündérmesében… De hát senki sem mondta, hogy az igazán nagybetűs ÉLET egy tündérmese, igaz? Meg azt sem, hogy mindig minden terv szerint megy.
Azért örülök egy új életnek. És érzem, hogy ennek a szerepnek az elvállalásával az enyém is egy kicsit megváltozik…

No. 2.
Ha van kuma, akkor van kum is, ugyebár. A leendő apukának a tanúja, a legjobb és legősibb barátja is egyben. És hát, más szerepet is szeretett volna betölteni, ha már így négyen összeverődtünk. Az este végeztével egy fekete Lada hátsó ülésén … háhááá! Azt hittétek, mi? Nem, ennél jóval romantikusabb a dolog, csak számomra teljesen érdektelen. Megvallotta, hogy mennyire tetszem neki, ami azért nagy szó, mert ő válogatós a javából. Olyan erényeit sorolta fel, ami már felért egy házassági ajánlattal is. Aztán odaadta a nyakláncát, és az ígéretet, hogy ha bármi problémám van, nyugodtan keressem őt meg. Mondanom sem kell, hogy tökéletesen értetlenül álltam (illetve ültem) az eset előtt, mert én sem jeleket nem adtam, sem nem állt szándékomban, hogy ez a performansz megtörténjék. Őszintén szólva cefet kényelmetlenül éreztem magam és az udvarias visszautasítás stratégiáját választottam. Ehh… bocsesz csocsesz.

No. 3.
Zsivágó barátommal, néhány héttel ez előtt kitárgyaltuk a „szerelmi életemet”. Miután szegény nem nagyon tudta követni a fonalat (ami meglepő, mert azért annyira sok szereplő nincs), beszámoztuk a delikvenseket. Természetesen, magának is adott sorszámot, az ’egyetlen férfi az életemben’ titulussal. Hozzátenném, semmi alapja nincs ennek az önjelölésnek, de mivel nem olyan erős a retorikám, mint neki, ezért inkább hagytam magam.

Ez a mozzanat azért lényeges, mert egyetlen nappal ez után lépett színre Ötöske! Róla eddig babonából nem meséltem, de most már nem bírom tovább. Nem tudom eldönteni, hogy mi lesz, mi volt vagy mi van, de nagyon jól érzem magam Vele. Ennek jegyében elhívtam őt is a kirándulásra. Gondoltam, ha nincs semmi szándéka velem, akkor úgysem jön el egyedül. Hát, basszus, eljött. Persze jelek voltak dögivel, meg hezitálás ezerrel, de mégsem történt semmi kézzelfogható. Ami nem baj. Sőt! Eljutottam arra a pontra, hogy ez kifejezetten tetszik.

És rájöttem. Pontosan olyan a szeme, a tekintete, mint Eric Bana-nak (akire, mellesleg, a Trója óta csak pirulva gondolok). És most mi megy a TV2n? A Hulk című film, Eric Bana főszereplésével… éppen fogom a padlót.

Nah, asszem megszárítom a hajamat...

Ma "beleszarok az álló vízbe" nap van. Aztán nézem, ahogy sodródik.

De még mindig jobb ezt egyedül, mint bármit hármasban.