Ma délután beszélgettem Anyámmal:

A: Még mindig nem jött meg?
R: Nem. Mostmár kezdek aggódni.
A: ...
R: De az nem lehet. Minden jel arra utal, hogy meg fog jönni. Csupa pattanás vagyok, fájt is a hasam, meg fel vagyok fújódva.
A: Ha hétfőig nem lesz semmi, felhívjuk a doktornőt.
R: Inkább vegyünk előtte egy tesztet. Már volt ilyen mikor abbahagytam a tabit, emlékszel?
A: Nem.
R: Akkor is kimaradt, és azt mondta a doki, hogy vegyünk egy tesztet és ha negatív lesz, egy hét múlva ismételjük meg.
A: És mennyi egy teszt?
R: Úgy 1000 - 1500 Ft körül volt akkor. Én általában a középárkategóriájúakat vettem.
A: És mindig negatív volt?
R: ...

Hetek óta tervezem, hogy elmegyek végre strandra. Annyira vágytam már a napsütésre és a hideg mélyvízre, hogy az olvadozó fagylaltról és szolizott, bikinis hölgyekről már ne is beszéljek. Tavaly egészen bejött, mikor Docával kimentünk a Hajós Alfréd uszoda strandjára tanulni. Kár, hogy éppen egy nagy csapat napközis kisiskolás jelent meg, akik indián módjára körbe ugráltak minket, majd elkezdtek gallyakkal és kavicsokkal dobálni. De ez tavaly volt.

Tegnapra megbeszéltük B-vel, hogy ha már úgyis szabadnapja van, akkor menjünk együtt strandra. Ambivalens érzésekkel fogadtam ezt az ötletet: örültem, mert végre eljutok a hetek óta áhított desztinációmhoz, de aggódtam is, hiszen egyáltalán nem vagyok strand-képes fizikai állapotban. Mert ha még a barátnőmmel mennék… de hát B-vel, még terveim vannak.
Ámbár túl sok beleszólásom nem volt a dologba. B felhívott, hogy 20 perc múlva legyek kész, mert megyünk a gyömrői bányatóhoz fürdeni. Ehh… Persze, elkéstem. Szerintem egy lány sem vágja magát szőrtelenségbe és bikinibe mindösszesen 20 perc alatt. De ezt most már B is tudja.
Miközben Anyám azon drukkolt, vajon ütődött 21 éves leánykája belefullad-e egy bányatóba, mi éppen Vecsés környékén repesztettünk volna az autóúton, ha nem kapunk ki mindig egy kamiont vagy teherautót. Persze minden kanyarban másikat. A kalandos utazás után megismerhettem B. nővérét és egy kicsit a családi szennyest is. A szólás-mondás minden értelmében. Aztán elindultunk a ’plázs’-ra. Abban a pillanatban, hogy felrakták ránk a karszalagot, amely belépő gyanánt ékeskedett kicsi kacsónkon, beborult az ég és eleredt az eső. B-t ez nem tántorította el, ő megmártózott. Én először ódzkodtam az ötlettől, aztán ’egyszer élünk’ felkiáltással beadtam a derekam. Eszméletlen jó volt! Óriási cseppekben hullott alá az égi könny, mi meg a 25 fokos vízben lubickoltunk a halacskák között. Kár, hogy napozni nem tudtam. Az lett volna a hab a tortán. Bár… esőben csókolózni sem egy rossz dolog…

Tegnap hunyt el Darvas Iván, 82 évesen. Gyerekkorom szerelme, Liliomfi... Nugodjon békében.

"Egyszer aztán, hosszú évek múlva, amikor éppen a tükör előtt állt és fésülködött, Florentino Ariza mégiscsak fölfedezte a hasonlatosságot, és csak akkor értette meg: az ember abból jön rá, hogy öregszik, ha elkezd hasonlítani az apjára."

Gabriel García Marquez: Szerelem a kolera idején

Olyan fáradt voltam, hogy majndem elhánytam magam. Az összefüggésekről kérdezze kezelőorvosát, gyógyszerészét.


Ennek eredménye képpen, tegnap éjjel, nagymamámról álmodtam. Elvittem neki bemutatni az Ákost. Mikor meglátta, összecsapta a két tenyerét és a tőle már annyira megszokott és szeretett hanglejtéssel, mosolyogva felkiáltott: "Te jó ég, hogy maga milyen magas!". És nevetett. Annyira eleven volt a kép, hogy hallottam a hangját, láttam a mozdulatait, ott égett a lámpa a konyhában: természetesen megint sütött-főzött valamit. Milyen érdekes, hogy ennyi idő után is mennyire élethűek bizonyos mozzanatok. Belénk isszák magukat, aztán elhalványulnak... Végül elfelejtjük őket.


Ma reggel a metrón a No Doubt - Just a girl című számát hallgattam. Annyira kedvem támadt összeverni az összes körülöttem téblábólót, és szilánkosra szedni az egész aluljárót. Armageddon.

Szörnyella

Bevallom, megint elkövettem egy hibát. Elkezdtem gondolkodni, olyan dolgokon, amiken nem érdemes. Ezért utálok egyedül lenni itthon. Már félek a saját gondolataimtól…
Azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan lettem az, aki most vagyok? Hogyan sikerült egy olyan emberré válnom, aki ennyire nem találja a helyét, és akárhol próbálkozik, csak romokat és káoszt hagy maga után?

A Grace Klinika mai epizódja nagyon megérintett. Felébresztett bennem néhány gondolatot, amit le szerettem volna jegyezni. Így került elő a kis-kötős-könyvem, amibe régebben alig jegyeztem valamit. Belelapoztam:

„Édes nő illatának parfümét hordja szét a metró bűzös szele. A felszínre érvén, kinyitod esőcsinálód, hogy megvédjen a természettől. Ismerősök és ismeretlenek jönnek szembe ernyőjükbe belebújva, nehogy meglássa őket valaki. Madarat tolláról, embert ernyőjéről – gondolhatnánk. Keresek valamit, de nem találom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy tudtam-e valaha mit keresek. Már csak a hátamat fájlalom.
Utálom az időjárást. Mindig ellenem dolgozik. Kiadja a belsőmet. Elárul.
Itt már nem csengetnek. Mennem kell.”
2006. február

„A neved hitetlen,
és most is itt kísért.

Ki gondolta, hogy újra írok. Neked. Kiskönyvembe oldalakat írnék tele. Neked. Elmesélnék mindent. Valamiért úgy érzem, hogy tudnod kell, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, és talán Te meg fogod tudni mondani, hogy hová tartok.
Szörnyű belegondolni, hogy milyen árnyék vetül Ránk. Rád és rám. És szörnyű belegondolni, hogy milyen árat fizethetek ezért. De nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ő az édes, drága múlt, Te a ködös, vonzó jövő vagy. Jelenem nincs. Vagy csak nem akarok róla elgondolkodni, ezért semmisnek tekintem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyi lélek közül, engem választottál. Még mindig hihetetlen, hogy elmúlt valami, ami eltörölhetetlennek tűnt. Nyoma maradt. Sebek. Újabb nyalogatnivaló.
Még nem tudom mi a Te szereped bennem, de sokszor eszembe jutsz. Veled álmodom. Úgy érzem tudnod kell rólam mindent. Azt is, amit nem szeretnél. Pedig én nem tudok semmit rólad.
Semmit.
Ez a jelenem is.
Te lennél a jelen?”
2006. december vége

Sajnos a hitetlen, nem volt rám kíváncsi. Így utólag, azt hiszem, megértem… lehet, hogy már előre tudta, mi lesz belőlem mostanra.