Már többedszerre futok neki a tábori beszámolónak. De úgy érzem a legegyszerűbb az lesz, ha csak szimplán azt írom, ami jön.

Tanultak tőlem a gyerekek, de én is sokat tanultam tőlük. Megtanultam karkötőt csomózni, ’scoobydoo-zni’, hulla fáradtan is lelkesíteni, és nagyon jól érezni magam egy buliban, minden tudatmódosító használata nélkül - mert a gyerek az első. Sok szeretet kaptam tőlük, mert önmagam voltam, és mert egyénként és egyéniséként kezeltem őket.
Nemegyszer mondták: „Olyan vagy, mint Anyu.” Még nem is olyan régen ez nagyon kiborított volna, de most jól esett. Mert őszinte volt, és mert anyának lenni nagyon nagy kihívás, de mégis hálás feladat. És mert tudom, hogy anyára mindenkinek szüksége van.

Idén nem csak a gyerekek okoztak nekem kellemes meglepetést. Volt ott néhány fiatalkorú tanár is, akiket sokan lenéztek a beosztásuk és koruk miatt (ők ugyanis ’csak’ animátorok voltak és nem tanítottak délelőttönként). Néhányan odajöttek hozzám, hogy dumáljunk kicsit és néha tanácsokat is kértek. Vagy egyszerűen csak szerették volna, ha valaki meghallgatja őket. Boldog voltam, hogy ennyire megbíznak bennem. Nem azt éreztem, hogy fontos vagyok. Annál valami sokkal jobbat. Azt éreztem, hogy van értelme annak, hogy létezem.

Az utolsó turnus utolsó tanár meeting-jén (amit minden egyes áldott nap fél 3-kor tartottunk, hogy megbeszéljük az aznapi teendőket) a vezetőség kiosztott néhány embernek egy-egy ’PEOPLE TEAM FAVOURITE’ felirattal ellátott szalagot, munkája elismeréséül. Egyesekkel egyet értettem, másokkal egyáltalán nem, de nem is ez a lényeg. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy megkülönböztetik őket, és piedesztálra emelik, de azokat, akik nem végezték a munkájukat rendesen, és akik miatt néhány embernek duplán vagy triplán kellett dolgoznia, hagyják csendben meglapulni. Aztán elindultam a dolgomra és miközben épp a szobákat ellenőriztem az egyik kissrác odajött hozzám és zokogva csimpaszkodott bele a derekamba: „Nagyon fogsz hiányozni!” Neki én voltam az egyik PEOPLE TEAM FAVOURITE. És ennél nagyobb elismerés nem is kell…

Először úgy akartam kezdeni a beszámolót, hogy minden tanárról, aki a négy hét során közel került hozzám vagy alapból közel is állt, külön-külön írok néhány sort. De túl hosszadalmasnak és értelmetlennek találtam végül, és egyébként is, tutira kihagytam volna valaki nagyon fontosat. Így hát csak ennyi álljon itt:

Nagyon jó volt veletek és köszönök mindent! Remélem jövőre találkozunk!

Végleg hazajöttem a táborból. Már készül az új bejegyzés, csak kicsit hosszabbra sikerült, mert alapos akarok lenni. Addig is álljon itt néhány kép előfutárként:

www.peopleteam.hu

hazaértem a táborból stop várom az események leülepedését stop a gyerekek csodákra képesek stop sunshine beach tücsök köcsög stop

Egy másik út küszöbén

Minden rendben van. Most már a vonaton ülök, egy másik ország felé, amely még ennyi év után is felfedezésre vár. Nem akarok kalandot, izgalmat, rendkívülit. Nem kell történés. Megelégszem azzal a szépséggel, ami a nyugalomból és az új lassú megismerésből fakad. A kíváncsiságom megmaradt, de nem vagyok mohó.

Szeretem azokat a könyveket, amik véletlenül kerülnek a kezembe és éppen akkor, amikor útmutatásra van szükségem. Levonom belőle a saját tanulságom és örülök, hogy volt valaki, aki megírta a történetét, így rávilágított arra az útra, aminek én még csak a küszöbe előtt állok. Nem a teljes ismeretlenségbe lépek bele.

Érzem, hogy figyelnek. Oldalra fordulok és egy égkék szempár mered rám. Először egy ütést érzek, olyat, mint amikor valaki hirtelen fékez. Belenézünk egymás szemébe és még pislogni is elfelejtünk. Aztán elfordulok. Hidegen hagy, bár elgondolkodtat, hogy miért pont az elhatározásom pillanatában állít a Sors ilyen próbatétel elé. Ráeszmélek, hogy tényleg változtam: nem akarok a kék pillantás feladójától semmit. Csupán élvezem, hogy fürödhetek a színében.
Mikor legközelebb odapillantok, rám mosolyog. Én udvariasan visszamosolygok, és újra belemélyedek a könyvembe. Őszintén nem vettem tudomást arról, hogy feltűnően les rám, pedig az előtt mindig próbáltam kifürkészni, hogy azoknak a pasiknak, akik rám néznek, vajon mi járhat akkor a fejében? Most nem foglalkoztatott, hogy mit gondol, miért néz, megszólít-e… Örültem, hogy egyáltalán valaki észrevett a vonaton; ez nekem már épp elég. Többet nem kívántam. Kis idő múlva leül a velem párhuzamos ülésre és megszólít. Elkéri a könyvemet. Rájön, hogy nem tud magyarul, de érdeklődő arccal lapozgatja. Megkérdezi, hogy szeretem a dél-amerikai írókat és ismerem-e Marquezt. Nyomatékosításul előveszem a táskámból a másik könyvem: Szerelem a kolera idején. Nevet.
Beszélgetünk, de inkább hallgatunk. Ellenben ezek a hallgatások is tartalmasak. Nem merek a szemébe nézni, megijedtem. Dusánnak hívják, 23 éves és Belgrádban lakik. Nagyon kedves, udvarias és műveltnek is tűnik. Nem olyan, mint azoknak a szerb fiúknak a többsége, akiket én ismerek. Sokkal ’európaibb’.
Bécsből jön. Pontosabban Grätzban volt felvételizni egy zeneiskolába. Jazz gitárosnak szeretne tanulni, de sajnos már harmadjára utasították el. Még jövőre megpróbálja, de akkor egyszerre három helyre adja be jelentkezését, az egyik már csak sikerül… tipikus.
Meghív egy kávéra, és én elfogadom a meghívást. Miután megrendeltük az espressonkat, meglátok egy várost, majd nemsokára egy állomást: Novi Sad! Nekem le kell szállnom! Előre fut, felkapja a bőröndömet, leugrik a vonatról és leteszi. Állunk egymással szemben az állomáson tanácstalanul, amikor a barátnőm nekifutásból a nyakamba ugrik. Még annyi időm van, hogy 3 puszival elköszönjek útitársamtól. Én a barátnőm válla fölött, ő már a vontból néz utánam. Boldognak érzem magam, pedig nem történt semmi, és valószínűleg soha többet nem is fogom látni. Olyan volt ez, mint két vándorló lélek találkozása az univerzumban: rövid, és látszólag értelmetlen, de mindketten érzik, hogy óriási energiák mozdultak meg. És, hogy ez mégis miért jó? Mindketten mosolygunk. Csak ezért.

He walks away,
The sun goes down,
He takes the day but I’m grown,
And in this grey, in this blue shade
My tears dry on their own, ...

Amy Winehouse: Tears Dry On Their Own

Mikor az ember életében törés következik be (legyen az egy kisebb, személyes válság, vagy egy nagymértékű katasztrófa), akaratlanul is elgondolkozik addigi cselekedetein és számot vet önmagával. Úgy érzem, most értem el arra a pontra, hogy fél év elteltével újra elszámoljak magammal.
Nem érzem azt, hogy megbántam volna bármit is. Így utólag már egyébként is kár lenne. Viszont megtanultam, hogy miért ne tegyem meg legközelebb. Nem hibának tartom, hiszen ez volt az, amit tenni akartam és tudtam, hogy benne van a pakliban az adott következmény. De nem hittem el, hogy a következmények megismétlődése csak a tettektől függ. Abban reménykedtem, hogy személyfüggő. És nem számoltam azzal sem, hogy a félelem milyen erős befolyásoló faktor.
Menthetetlenül naív vagyok. Ez már nem fog változni. De még legyőzhetem azt az érzést, hogy rettegek egyedül lenni. Az emberekben mindig meg fogom látni a jót, és mindig bízni fogok abban, hogy az az erősebb érzés, ami szívből jön, de talán el fogom tudni fogadni azt, hogy nem mindenki gondolja így.
Sohasem gondoltam volna, hogy van olyan ember, aki nem kér a szeretetemből. Furán hangzik, igaz? Kicsit öntelten is. Viszont, ha jobban meggondoljuk az is önteltség, ha azt hangoztatjuk, hogy nekünk senki sem kell, aki szeret, mert csak felesleges energiapazarlás.
Igazából hálásnak kéne lennem, hiszen megadta az esélyt arra, hogy ne tökéletes rokkantként távozzak egy meddőségre ítélt kapcsolatból. De inkább csak sajnálatot érzek, mert mire rájön, hogy mi volt ebben a nem egész 1 hónapban a lényeg, addigra nekem már bosszút állni sem lesz kedvem. Túl jó voltam hozzá? Vagy ő volt hozzám túl érzéketlen és földhözragadt? Ezt most ne firtassuk, nem lenne semmi olyan eredménye, ami továbblendítene bármelyikünket is. Ez már az elején egy 'holt pontról' indult...

Viszont három dolog biztos:
1, tényleg nem szabad sohatöbbé szőke herecegekkel kezdenem;
2, óvakodni kell a korai házassági ajánlatoktól,
3, illetve az 'én szívesen megtanítalak vezetni' dumától!

I was so lost back then
But with a little help from my friends
I found a light in the tunnel at the end
Now you're calling me up on the phone
So you can have a little wine and a moan
And it's only because you're feeling alone...

Lily Allen : Smile

Tegnapelőtt kicsit elborultam. Sajnálom.

"Már úgyse ír."-

mondom halkan,

és éjjeli fejem leborul a hallban.

Most nem sírok.

Már nem tudnék

Dobogó rongy-szívem nem áztatja emlék.

Szétmállok így!

Kétség kúszik

gerincemen az agyamba! Gyöngyös csúzlik...

az kell nekem.

Nem adhatom

át életem, míg harcol bennem egy atom:

a félelem.

Kellesz nekem,

hogy tartsd fejem, míg a gennyet öklendezem,

a kórságod;

arcon metszett.

Ha összerogynék nálad, csak szórj rám meszet.

Rövid tartalom: Murphy és a számmisztika találkozása egy borozó melletti szépségszalonban, ahol a csapatépítő tréning a diszkóban kezdődik és egy éjjeli-nappali piercing-lövöldében végződik.

Mivel itt a nyári vizsgaidőszak és ilyenkor az ember strandra jár tanulni, egész nap a Csillaghegyen sütettem a hasamat (a kifejezés legszorosabb értelmében) és bukfenceztem a hideg mélyvízben, meg szaunázni is voltam. Bár úgy érzem ez utóbbi, 25 fokos hőségben kicsit értelmetlennek tűnik, de jól esett. A klóros víz és egyéb környezeti hatások eredményeképpen, a hajam kifakult és három színben pompázott egyszerre (eredeti barna, vörösesbarna, fekete). Úgy döntöttem ez nem állapot, irány a fodrászat!
Betoppantam Petrához, hogy időpontot kérjek, mire anyám kitalálta, ha Petrának nem gond, csinálja meg még ma. Szóval így esett, hogy rögtön strand után sikerült fodrászhoz mennem. Mikor Petra elkezdte festeni a hajam, eszembe jutott, hogy, mi van akkor, ha a klóros víz miatt másmilyen színű leszek… mondjuk narancssárga, vagy ilyesmi. De nem szóltam semmit, gondoltam, nem keltek felesleges feszültséget. Miután ezt levezettem az elmémben, a szalon fő-villany-kütyüje zárlatos lett. Elment az összes áram. Így kivittünk egy sámlit az utcára, és a körút legforgalmasabb részétől alig néhány méternyire, természetes fény mellett festették a hajamat, a járókelők nem kis meglepetésére és derűjére. Mondtam, hogy engem nem zavar, bevállalós vagyok, és egyébként is: a szépségért majdnem mindent. De nagyjából öt perc és 12 beszólás múlva elkezdtem arra gyanakodni, hogy a Kész Átverés Show új epizódját forgatják éppen. Kicsit reméltem is, hogy így van, mert akkor legalább kicsikarhatok egy kis pénzt az RTL Klubtól… nem fogom ingyen égetni magam.
Később megpróbáltak kiengesztelni, választhattam 2 féle ’3 az 1-ben’ (remélem, érzékelitek a szóösszetétel számmisztikáját) kávékülönlegesség közül, és egy óriási bögrében kaptam meg. Amíg szárítódott a hajam, arra lettem figyelmes, hogy teljesen sötét van, ami ebben a napszakban elég szokatlan. Megérkezett a vihar. Szerencsére, mire elkészültem már elállt, de egy pillanatra azért összeráncoltam a szemöldökömet, hiszen azért az mégsem járta volna, hogy ilyen eseménydús hajfestés után el is ázzak.
Mikor hazaértem, arra lettem figyelmes, hogy egy kevés festék lecsöppent a halántékomra. Mivel édesanyám férfifodrászként tevékenykedett még a szocializmus bukásának idején, reméltem, hogy majd ő segít ezen. Egy körömlakklemosóval átitatott vattával addig dörzsölte a foltot, amíg ki nem sebesedett az arcom. A folt végül is eltűnt. Most már csak egy csúnya seb van ott. Milyen elégedetlen vagyok, soha semmi sem elég jó…