Ha az ember megteheti, hogy egy csapásra boldog lehet, akár csak egy kis időre, akkor miért ne választhatná ezt az utat? Természetesen vannak félelmeim, hiszen az embernek, a mai világban, szerves részévé vált a félelem. De ez meggátolhat bármiben is? Hiszen akárminek kezdek neki, az az apró, szúró, marcangoló érzés mindig ott lesz, ami visszatart. Nem hiszem, hogy ez elég indok arra, hogy elbújjak a lakás legrejtettebb zugába, és megengedjem magamnak azt a luxust, hogy nem döntök semmiről.
Nem vagyok az a szingli alkat. Egyáltalán nem. Nagyon jó dolog az önálló lét, de érzem, hogy ha túl sokáig maradok ebben a fázisban, akkor úgy járok, mint a gonosz Keleti boszorkány, az Ózban. Egyszer csak rám esik egy ház, amit már nem bírok el egyedül, és a csíkos zoknimon, meg a vadiúj, csilli-villi cipőmön kívül semmi nem marad belőlem. (Aztán jön egy fiatalabb, aki még a cipőmet is elviszi.) Ezért fordulhatott elő, hogy az elmúlt három hónapban, mindig volt valami hímnemű egyed, aki egy igazi párkapcsolatot fenntartó férfi egyes funkcióit kielégítette. Mondhatnánk, munkamegosztás. De valójában csak idő- és energiapazarlás volt. Hiszen nem éreztem jól magam. Ez olyan, mint a pizza. Nem ugyanaz, ha megeszed a pizzát feltétestül, paradicsomszószostul, tésztástul, vagy először eszel egy kis paradicsomot, majd 10 perc múlva néhány szelet szalámit, később egy kis sajtot…
Egyetlen komoly gond van. Nem szeretnék segget csinálni a számból. Márpedig az lesz. És valószínűleg ebben az életben nem először. Simán előfordulhat, hogy tévedtem, amikor azt mondtam, hogy csak akkor fejlődhet a személyiségem, ha egyedül vagyok. Lehet, hogy engem csak hátráltat az egyedüllét. Persze, néha nagyon jó tud lenni a magány, de ez már sok a jóból. Ahelyett, hogy arra koncentrálnék, hogy mi lesz velem, folyamatosan másokkal foglalkozom. Én ilyen vagyok, akkor érzem magam jó, ha van kivel foglalkozni, van kinek segíteni, van kit pesztrálni. És van valaki, aki engem pesztrálni, anélkül, hogy bűntudatot éreznék, amiért elveszek egy csomó időt az életéből. Borzasztóan hálás vagyok, mindenkinek, aki az elmúlt néhány hónapban mellettem állt. Szavakban kifejezhetetlen, hiszen alkalmam nyílt kitapogatni, hogy ki az igazi barát.
Az új küldetés az lesz, hogy visszahelyezem magam a saját természetes környezetembe, és igyekszünk felállítani egy balanszot. Mindenkinek megmarad a magánszférája, de mégis ott leszünk egymásnak, hogy legyen hová menekülni a hétköznapok szürke mocska és köpete elől.
20 perc múlva:
Most beszéltem Anyuval. Elbizonytalanított. Mi van, ha csak azért akarom ezt újrakezdeni, mert nagyon szeretem, és belehalok akárhányszor látom, hogy mennyire szenved? Tegnap nagyon jól éreztem magam vele. Olyan volt, mint régen, és ő is úgy viselkedett, mint régen. Csodálatos volt. De milyen érzések kellenek egy párkapcsolathoz? Biztonság? Feltétel nélküli szeretet? Ezek megvannak. De mi lesz egy nagyon szerves kérdéssel, a szexel…? Nagyon jól esik, amikor hozzámér. És az is, amikor a lehelete a nyakamhoz ér véletlenül. Senkinek az ölelése sem váltja ki azt az érzést, amit az övé. Vajon ez tényleg csak azért van, mert már hónapok óta nem éreztem ilyet? És ha belemegyek, vajon tényleg ugyanoda lyukadunk ki egy kis idő múlva? Megint utálni fogom, ahogy hozzámér, ahogy eszik, ahogy van…? Vele szemben nem lenne fair beleugrani ebbe ’lesz, ami lesz’ alapon. Neki ez sokkal többet jelent, szinte az életét.
Hogy döntsek? Legyek önző és ne érdekeljen mi lesz a vége, hiszen boldog lehetek, legalább egy picit, bár lehet, hogy nem örökre. Vagy pedig teljes mértékben az eszemre hallgassak, és ne menjek bele ilyen őrültségekbe, hiszen ki tudja mi lesz a vége, és ha újra kell játszanunk ezt az egész elmebajt, mindketten belerokkanhatunk érzelmileg. Most mi legyen?
11 óra múlva:
Mint egy jó agysebész, megkonzultáltam az esetet több kollégával is. Nagy átlagban az a vélemény, hogy ez egy picit sem jó ötlet. Még nincs itt az ideje, és ha egy kevés bizonytalanságot is érzek (márpedig érzek), akkor negatív végeredményt jósolnak a dolognak. Meg egyébként is, 2 évhez viszonyítva 3 hónap nem idő.
Szóval meg hánytam-vetettem, és arra jutottam, hogy félek igennel dönteni. Félek, mert ha megint eljutnánk arra a pontra, ahonnan nincs tovább, akkor ennél már csak apokaliptikusabb helyzet jöhet, ami semmihez sem vezet a teljes pusztuláson kívül. Azonban, ha tényleg sikerül végigjárnunk külön egy hosszabb ösvényt, és bennem elmúlnak a kételyek, ő pedig úgy érzi, hogy már nem az alárendelt szerepét akarja játszani, akkor még lehet esélyünk valami JOBBRA is. Ha úgy döntöttem volna, hogy nem érdekel mi lesz vele, a lényeg, hogy én jól érezzem magam, akkor nem az az ember lennék, akibe ez a fiú beleszeretett. Innentől kezdve megdőlni látszik az egész képlet. Így hát összeszedtem minden bátorságom és erőm, és annak ellenére, hogy a tegnapi nap, az elmúlt idők egyik legjobb napja volt érzelmi szempontból, nemet mondtam egy újrakezdésre… Majd kiderül jól tettem-e.
