- Levegőt!

Ez volt az elsőt, ami eszembe jutott, mikor reggel kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Patakokban folyt a hátamon a víz, pedig a szobában nagyon hideg volt. Zihálva, zavartan tekintgettem körbe a vak sötétben. Néhány pillanat múlva konstatáltam, hogy úgysem látok semmit és egyébként is rohadt hideg van, úgyhogy visszavackoltam magam a paplan alá. Persze nem jött álom a szememre.
Üveges tekintettel bambultam az ölelő feketeségben. Még mindig ziháltam. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Kellett egy kis idő mire az álom okozta sokk elmúlt.

Már 2 hónapja, hogy nem tudok róla semmit. Lehet jobb így. Érzem, hogy szenved. És tudom, hogy ő is érzi, ahogy én vergődöm. Mint egy kismadár, aki meg akar tanulni repülni, de nem megy neki. Pedig mindene megvan… Egyszerűen nem megy.
Tudom, hogy helyesen döntöttem. Nem azért mert ezt akarom hinni, hanem mert más választásom nem volt, ha tiszta lelkiismerettel akartam kiszállni. Mégis nap mint nap eszembe jut. Nem az, hogy mi lenne ha… hanem úgy gondolok rá, mintha nem történt volna semmi. Most felkelek, felhívom, átmegyek hozzájuk, eszem apukája ínycsiklandozó főztjéből, elszívok egy doboz cigi az anyukájával, odabújok a macskájához… és akkor hirtelen más képek jelennek meg előttem. A békebeli játékfilmet felváltja egy szívszaggató dráma. Látom, ahogy az a nagy ember ül az ágy szélén, és keservesen zokog; ahogy ül velem szemben egy szórakozó helyen és ömlik a könny a szeméből, közben ordít és olyan szavakat vág a fejemhez, amiket ő sem gondolhat komolyan. Ahogy véletlenül összeér a tekintetünk, és az éterből rám zuhan a világ minden fájdalma és keserűsége…
Menekülőre fogtam. Nem bírtam ennyi érzelmet elviselni. A végletek játéka nagyon könnyen őrületbe kergeti az embert. Nem akartam, egy olyankapcsolatban tengődni, ahol nincs kiegyenlítődve az érzelmi mérleg. Fájt volna fenntartani egy látszat kapcsolatot. Pont vele. Ez minden nap eszembe jut. Minden nap végigszáguldok ezen a hullámvasúton, már szinte rutinszerűen. Szerencsére napról napra egyre gyorsabban. Egyszer talán fel tudok majd úgy kelni, hogy eszembe se jut. Ez a gondolat megnyugtat. Egyik reggel fel fogok tudni kelni, úgy, hogy nem jut majd eszembe, hogy ő mennyire szenvedhet. Aztán valószínűleg eszembe jut majd, hogy ma még nem is gondoltam rá…

Megpróbálok fekvőhelyzetet váltani, de erre véletlenül pofán vágom a mellettem fekvőt:
- Júj, bocsi! – mondom röhögve.
- Semmi gond. Már úgyis fenn voltam. Nem tudsz aludni?
- Miért ne tudnék? Csak most keltem…
- Egész éjjel dobáltad magad. Mint egy vergődő kismadár.
- Vicces, hogy pont ezt mondod…
- Miért?
- Csak úgy…
- Kapok jó reggelt puszit?
- Persze, ha csinálsz nekem ’jó reggelt kávét’. – röhögünk
- Megint vele álmodtál?
- Honnan tudod?
- Érzem. Olyankor mindig elszomorodsz. Még a szemed színe is megváltozik.
- Te látsz ebben a vak sötétben?
- Téged akkor is, ha csukva van a szemem.
- Aranyos vagy. Kár, hogy elmész.
- Nem kellek én neked. Mostmár nem.
- Rosszul esik?
- Nem. Csak kár.
- Ne kezdd megint. Ezt már két hete is tudtad. Így beszéltük meg. Úgyis mész haza. Lehet nyárig nem is találkozunk.
- Igaz. És ha igen?
- Akkor sem csinálunk ebből rendszert. Nem kell szexpartner…
- Akkor meg mi kell?
- Azt nem tudom, de szexpartner nem.
- Na jó. Megyek, csinálok neked kávét…

… és a kismadár ismét visszazuhant…