Fáj a fenekem a sok számítógép-előtti ücsörgéstől. Egyszer csak belém hasít egy kép. Mintha deja vu-m lenne, de mégsem, mert annyira nem élénk.

Egy bárszerűségben ülök. Le vagyok csöppet strapálva, de azt már az évek teszik. Ugyanis már a 30-s éveim elején járok ekkor. Vagy a 20-s éveim végén? Már nem vagyok benne biztos. A lényeg, hogy már nincs sok hátra eddig a jövőképig…
Nagyon mosolygok, és talán jól érzem magam, bár ez utóbbiban nem vagyok biztos. Egy férfi ül előttem. Azt hiszem, szeretem őt. Máskülönben tutira nem mentem volna önszántamból egy ilyen helyre. Már egy ideje ott lehetünk. Beszélgetünk. Illetve, ő beszél hozzám:
- Ne vigyorogjál már! Előjönnek a mimikai ráncaid. Plusz 15 év.
A lánynak, aki ott ül, átfut a fején, hogy talán igen-t mond a férfi házassági ajánlatára.

A jelenlegi énem, pedig elborzad erre a gondolatra.

Megint egy olyan egy hetes szünet van, amikor nincs mit csinálni. Illetve lenne, de lassan hányingert kapok attól, hogy itthon dekkolok. Már voltam tornázni, szoliban, tanítani, kocsmázni – ezért a Mélypontban már megint nem megyek egy ideig; három egymást követő nap voltam ott maci-sörikézni. Szóval kitaláltam, hogy felderítem a környék kávézó kínálatát, amihez segítségül hívtam a Mindentudó Internetet.

Elsődleges kitétel, hogy a közelben legyen, azaz a Jászai Mar tér és a Nyugati pályaudvar között. Annyira azért mégsem unatkozom, hogy elsétáljak, mondjuk akár az Oktogonig.
Mert a második feltétel az, hogy gyalog könnyen megközelíthető legyen. Járok tornázni, minek a séta?
A harmadik, hogy ne a körúton helyezkedjen el. Nagyon nem szeretem, amikor az arcomba néznek, miközben éppen a tejszínt bénázom bele a kávécskámba. Ezért preferálom a kisebb mellékutcákban elhelyezkedő kávézókat. Meg a szmog sem megy a tüdőmbe. Még elfoglalná a nikotin helyét.

Negyedik, egyben legfontosabb jellemzője kell, hogy legyen az árkategória! Ahol nem 200 Ft alatt van az espresso, oda be se megyek. Már meg van a kis listám holnapra, meg ma kaptam egy kevés pénzt is, szóval minden adott. Fogom hát a cumómat (pl. angol mondattan házi és a lefordítandó Örkény egypercesek) és neki vágok a környék kávézóinak.

Aki szívesen velem tartana, azt szeretettel várom.

Hmm… még cigit is kell vennem.

Most pedig, megnézem A Nagy Fogyást. Ez az új öntréningem része: ez után a müsor után piszok karcsúnak találom magam a tükörben. Egészen a Született feleségekig...

Szeptemberi idill kedvenc

belgrádi kávézómban.

Vajon megtalálom ezt itthon?

molotov kid - the new generation

otthon, édes otthon...

Na, a tegnapi estém is izgalmas volt.

Drága, jó édesanyámat alávetném egy pszihológiai vizsgálatnak: amikor a közvetlen szomszédságunkban Molotov koktélokat gyártanak, és úszik a környék a könnygázban, akkor nekem miért kell azonnal elindulnom hazafelé? Nem az lenne a logikusabb, ha örülne, hogy ha már nem vagyok otthon, legalább jó távol vagyok az eseményektől, biztonságban?
És sikerült megint egy vehemens szócsatát produkálnunk ezek miatt a kis köcsög faszszopók miatt (sajnálom, ha ezzel a kifejezéssel a barátaim közül megbántottam valakit, de így érzem és ezen semmi sem tud már változtatni) :

R: Szia Anyu! Csak azért hívlak, mert most kaptunk egy telefont, hogy elkezdődött a hirig. Már nem megyek haza, de Andrisék felajánlottak egy helyet a szálláson. Itt van Budán, itt nem lesz bajom.
A: Jaj, hát én jobban örülnék, ha most azonnal hazajönnél!
R: Tessék? De Anyu! Ott van nálunk az egésznek a centruma! Én nem akarok arra menni!
A: Akkor gyere a Moszkva felől és kimegyek eléd a Jászaira. Kinéztem az ablakon és nincs semmi sem az utcán.
R: Anyu, de nem érted, hogy mit mondok? A kis utcákat is lezárták, szerintem a villamos sem jár.
A: Én hallottam, hogy jár! Itt ment el az előbb!
R: Igen, csak utasokat nem szállít. Itt vagyunk a Móriczon, most ment el egy mellettünk.
A: Akkor gyere taxival.
R: Te hallasz engem? Melyik az a taxis, aki ilyenkor utcán van? El sem visznek a mi környékünkre.
A: Na, jó nekem mindegy csak gyere haza, most!
R: Jó, tudod mit? Később még beszélünk.

Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy halált megvető bátorsággal szaltózok át az égő autókon és barikádokon, Chuck Norris-os körberúgásokkal szedem le az utamba álló rendőrök és tüntetők fejét, és Neo módjára térek ki a fejem mellet elsüvítő Molotov koktélok elől, ’ANYÁM HAZAVÁÁÁR!!’ felkiáltással.

De hogyan is kerültem én az utcára…

Akik ismernek már egy ideje, tudják, hogy a márciusi Nemzeti Ünnep alkalmával enyhén szólva is kiborultam (lsd. az aznapi post-omat). Később úgy döntöttem, hogy magam is kivehetem a részem a megemlékezésekből, csak igazodnom kell a lehetőségekhez. Nem állhatok szemben több száz részeg, fanatikus nacionalistával és nácival. Kicsi vagyok ehhez. Meg lány.

Így hát, mikor a HÖK irodában szervezőket toboroztak egy ’56-os megemlékezés lebonyolításához, rábólintottam, bár nem örömmel. A Rákóczi szövetség hagyományos, békés felvonulása volt ez. Minden rendben zajlott, az elején, a Műegyetemen tartottak egy kis megemlékező műsört, ahol segítettem az időseknek helyet találni, meg beszélgettem velük. A kedvencem az a bácsi, aki feltalálta a dohányzás elleni pirulát. Csak, ahogy ő fogalmazott, „állambácsi nem engedte” - összedörzsölte hüvelyk és mutatóujját, majd cinkosan rám kacsintott. Persze, elárulta a receptet. Lehet, hogy kipróbálom egyszer… majd megírom, hogy sikerült.

Ez után sorfalat álltunk a közeli emlékmű koszorúzásához, utána pedig felügyeltük a vonulást a Bem szoborhoz. Nagyon sokan voltak és mindenki teljesen békés és nyugodt volt. Először volt egy kis rossz előérzetem, de hamarjába elmúlt, mikor láttam, hogy Mádl is ott sétál a tömegben, meg hogy a rendőrök is viszonylag nyugodtak. Ott sétáltunk a tömeg szélén, terelgettük őket, meg irányítgattuk. Aztán a Tabánnál, mikor már besötétedett, kiosztottuk a fáklyákat. Óriási élmény volt látni és átélni, hogy vannak emberek (nem is kevesen!), akik meg tudnak tisztelni egy Nemzeti Ünnepet emberi és hozzá illő módon. A Bem József szobornál még volt egy kis megemlékezés, de a Nemzeti Gárda úgy döntött lelép. Felszálltak a minket kísérő három, korhű Csepel teherautóra és elmentek. Én éppen tervezgettem, hogy innen akár még haza is sétálok, amikor kaptuk a híreket, hogy már kezdődik az Astorián és az Operánál a zavargás. Szóval úgy döntöttem, mégsem megyek át a tömeggel a Margit-hídon, maradok Budán és kivárok. Ha nem lesz semmi még mindig haza tudok battyogni… A többit már tudjátok.

A szánalmas ebben az egészben csak annyi, hogy a mi rendezvényünk egy egész délutánon át tartott és szintén látványos volt - több száz ember fáklyával és zászlókkal vonult végig a budai rakparton – mégsem találtam, csak egyetlen cikket az Interneten. Hát, persze, mert se Toroczkay, se Budaházy, se Kuruc szervezetek. Tök uncsi, nem?
Ellenben arról a néhány órás majomparádéról annál többet ejtenek szót, képekkel illusztrálva. Úgy látszik, hogy sokkal inkább megéri meggyújtani egy rendőrt, meg néhány autót, mert ha békésen akarsz ünnepelni, senki le se szarja a fejedet. Pedig mi voltunk az élő példamutatás.
De ennek az önpusztító országnak és népnek csak a botrányra van szüksége. Ez táplálja az agressziójukat és ostobaságukat. Saját maguk hóhérjai…

Itt lakom:

Frida Kahlo - Columna Rota

„Anyám elefántnak nevezett. De tévedett, mert az elefánt nagy és erős és megvédi a párját. Te egy varangy vagy.”

Frida

Csak arra kellenék neked, hogy ne érezd magad olyan önzőnek és kicsinyesnek, mint amilyen vagy. Amíg valaki szeret, embernek számítasz. Ettől a pillanattól kezdve már annak sem.
Kívánom, hogy egyszer szeress Te is úgy valakit, mint ahogyan én szerettelek Téged. És kívánom, hogy az a valaki, akkor hagyjon el, amikor a legsebezhetőbb leszel.

Elengedtelek. Engedj Te is el engem.

Csók

Radi

-----------------------------------------------------------------------

"... a jó döntés nem a következményen múlik, hanem azon, hogy mit is akart, mire vágyik és mi esik jól."

Viktor Kovač

Ezen a héten újabb képességemre derült fény.
Képes vagyok remegve hányni és véraláfutást kapni az erőlködéstől. Mindezt egy érzelmileg félre siklott buli és az azt követő migrén miatt.

HÉTFŐ:
Arra ébredtem reggel, hogy megjött. Öröm az ürömben, mondhatnánk. A probléma csak annyi volt, hogy az elmúlt hónapokhoz képest rendhagyó módon, iszonyatos alhas táji görcsöket produkáltam. De nem baj, legyűrtem a napot.
Igaz, hogy a felét megint a Könyvtár Klubban töltöttem. Összefutottam D. B.-vel. Azt utálom benne, hogy mindig B.-ről mesél nekem, mert ő szereti a haverját (érthető módon), és együtt is dolgoznak. Most azt mesélte, hogy B. nőt akar, erre ő azt tanácsolta neki, hogy hívjon fel engem. Remek. Igazából teljesen mindegy, hogy mit gondolok, mert úgysem fog felhívni.

KEDD:
Nehéz reggel felkelni, még mindig. Pláne ha az ember elalszik. Fél óra alatt összeszedtem magam és szeleltem be az egyetemre. Szerencsére sikerült beérnem Nyomárkay professzor úr órájára, aki megjegyezte, hogy a csipkés szoknyám érdekes asszociációkat kelt benne. Azt hiszem elpirultam.
Iroda után angol tanítás ex-Balázsnak, majd bosszankodás, hogy az ELTE BTK HÖK Küldöttgyűlési listáján megint nem vagyok rajta. Immáron második éve.
Valamilyen furcsa véletlen folytán a gyűlés fél hattól csupán negyed nyolcig tartott. Utána úgy éreztem bárhová szívesebben megyek, mint haza. Üres voltam és kimerült és arra vágytam, hogy valaki megöleljen és megcsókoljon, de úgy szívből. És azért mert ő is engem akar megölelni és megcsókolni. Lebattyogtam Grinzingibe, ahol egy fél üveg bor társaságában találtam Zsófit (csöppet már illumináltan) és Rubyt (aki éppen pityergett). Hmmm… Talán mégis haza kellett volna mennem. Lehuppantam és megpróbáltam őket vigasztalni, meg elterelni a figyelmüket. Asszem kicsit sikerült. Már nem sírtak.

Elindultunk haza, amikor egyszer csak „zenél a telefonom”, ahogyan azt drága jó nagyanyám mondta.

SMS.

B. az. - Szia! Ráérsz?

Nem kaptam levegőt, és nem normális szintre emelkedett az adrenalinom. Gyorsan Zsófiék után rohantam és ők rábeszéltek, hogy nehogy igen-t merjek neki írni! - Most nem jó. Holnap vagy hétvégén jobb lenne.

A válasz másodperceken belül megérkezett.
– Hmmm. Nem nagyon jó… :( ma? :)
A kis erőszakos, na de majd én megmutatom. Kicsit már le vagyok nyugodva, de még mindig 100-al kalapál a szívem. – Ma biztos nem. Holnap ZH-t írok.

- Holnap 23-ig dolgozom… Nálam alszol?

Hogy az a jó édes…! Minek néz ez engem?! Ebben a pillanatban ugrott be, hogy mit dumáltunk D. B.-vel a Könyvtárban. Hát, ebből nem eszel apukám. Pillanatokon belül észhez tértem, de az a baj, hogy hormonjaim még mindig nem nyugodtak meg teljesen. Viszont legalább rá tudtam venni magam, hogy emberhez illő módon cselekedjek. Nem emlékszem pontosan mit írtam erre, de azt tudom, hogy erősen elvetettem a felkínált lehetőséget.

- Jah, ez van ha valaki szeretethiányos. :p nem arra gondoltam, hogy feküdj le velem, mármint arra, csak az ágyba és nem amúgy…

Én is szeretethiányos vagyok, mégsem hívogatlak. Jól esik, hogy ilyenkor nekem ír. Ezek szerint érezte, hogy én tényleg szerettem. Innentől rajta áll a döntés: ha képes arra, hogy viszontszeressen és ezt be is bizonyítja nekem, akkor még bármi lehet. Ha nem akar bizonyítani, én nem fogok neki könyörögni. Egyszerűen nem tehetem meg. Pedig tudom, hogy nem ilyen, mert láttam… de ezt senki sem érti meg.

Abban maradtunk, hogy majd ír. Boldog vagyok. És úgy érzem, most már van miért felkelnem reggel. Lehet, hogy 5 hónap után újra randevúra hív?

SZERDA:

Reggel effektíve kipattantam az ágyból és egész nap pörögtem, mint valami elcseszett, zombi-duracell-nyuszi. Hisztérikus röhögésem felrázta a campus-t, és suhantam ide-oda, mint a négykézláb csoszogó húgom a családi videofelvételek alsó sávjában.
Csakhogy elszámoltam magam. Nem volt már annyi energiám, hogy ilyen felturbózott lelkiállapotban 12 órázzak. Kimerültem, de alig vártam, hogy hazaérjek! Aludtam, meg alig ettem egész nap és vártam a 23 órát, amikor majd végez és ír és láthatom őt.

22 órakor elfogott a pánik. Nem fog írni. Érzem.
23 óra: sokszor tovább kell dolgoznia, mint a megbeszélt. Amikor jártunk, akkor is voltak ilyenek, túlórának hívják.

24 óra: biztosan nem ír. Azért várok, hátha. De talán, ha én írnék neki, akkor arra válaszolna, és akkor legalább tudnám, hogy még érdeklem, csak mondjuk nagyon fáradt. Vagy az is lehet, hogy elbeszéltünk egymás mellett és a ’Majd írok!’ a hétvégére vonatkozott. Vagy arra, hogy ’ezt elbasztad kisanyám’…
24 óra 30 perc: lefekszem aludni, mielőtt megőrülök. Holnap este buli, meg ZH-t is írok. Csak legyen kedvem felkelni. Ez a szemét meg… megint bevettem. És 5 hónap után megint miatta sírok. Szánalmasan naiv vagyok, még mindig.

CSÜTÖRTÖK:
Minek keljek fel. Semmi értelme. Majd ZH-ra bemegyek, mert szeretem a Tanár urat, és nem akarok neki csalódást okozni. A többiek meg bekaphatják. Nem érdekel.
Ez a nihilizmus a metróig tartott. Ott találkoztam Poppyval, aki felvidított egy kicsit. Nem hiába, ha két fél-bolgár utazik egy metrón… az már majdnem egy egész!
Egész nap nem ettem semmit. Egy falat sem ment le a torkomon. De ahogy hazaértem, kiettem a családot az éléskamrájából. Beöltöztem cigánylánynak és irány a jelmezbálos éjszaka.
Elmentem a Német-Római Birodalmi Partyra, amit az ELTE rendezett, és hát… lelkiállapotomnak megfelelően néztem ki néhány óra múlva. Úgyhogy inkább hazavittek.
Nemsokára az egész napi étkem ott hevert a WC csempézett padlóján. És ez csak a kezdet volt! Jobbnak láttam aludni egyet.

PÉNTEK:
A fejfájás legmélyebb bugyrában fetrengtem. Rázott a hideg, remegett a kezem és félóránként hánytam. Volt, hogy nem volt semmi a gyomromban, csak már szinte megszokásból öklendeztem. Nagyon megijedtem. Aztán eszembe jutott, hogy az éjjel összehánytam a WC-nket. Nem mertem anyám szeme elé kerülni…
Aztán végül kénytelen voltam, mert ha nem segít rajtam valaki, kiszáradok. Semmit nem szívott fel a gyomrom abból a fél üveg vízből, amit leerőszakoltam. Visszajött mind egy cseppig. Anyám kikérdezte a tüneteket, és megállapította, hogy migrénem van. Zseniális. Már csak ez hiányzott. Megvártuk, hogy az előbb megivott fél bögre tea vissza jön-e. Valamilyen csoda folytán lenn maradt. El sem hittem. Akkor gyorsan kaptam egy fájdalomcsillapítót és szemezgettem egy szelet pirítóst is.
Amíg vártam a fejleményeket azzal szórakoztattam magam, hogy megszámoltam egy reklám blokkban hány reklám van és, hogy abból hány szól az evésről.
Estére jobban lettem. De farkaséhes voltam. Addigra már két napja nem ettem semmit, ha úgy vesszük.

Aztán hívott Nóri. Megígértem neki, még a hét elején, hogy elmegyek vele Gwen Stefani koncertre. Végül is ingyen jegy. Remegéssel és erőtlenséggel dacolva felkerekedtem. Körülbelül két órát voltunk ott, amiből 1 órán keresztül csak álltunk és vártuk, hogy mikor bukkan már fel az a spiné. Egész jó volt, meg nagyon aranyos volt a csajszi is, de mi mégis inkább a hazamenetel mellet voksoltunk. 11-re itthon is voltam. De legalább voltam egy kicsit a levegőn, hogy kiszellőztessem a hányás szagot magamból…

Viccesen hangozhat, de ez egyfajta lelki megtisztulás is volt. Teljesen lenyugodtam és még le is adtam legalább másfél kilót. Leszámítva azt, hogy még mindig kicsit bágyadt vagyok, és hogy az erőlködéstől véraláfutásosak a szemeim, minden rendben.
Egy embernek akartam még egy esélyt adni. De úgy fest neki nincs rá szüksége… Nincs rám szüksége.

U.I.: Itt szeretnék mindazoktól bocsánatot kérni, akiknek hazudtam ezen a héten. Nem mertem bevallani, hogy B. megint megkeresett és én megint kacérkodom a gondolatával… de ezt úgysem értené senki. A lényeg, hogy bocsánat. Direkt volt.

Kinek ad az ember lánya még egy esélyt?
- Annak, aki megérdemli.
- Annak, akinek akar.

De leginkább annak, akinek mer…

FLASH:

Könnyem

könnyen szétszakadt gyöngysorként pattog tova.
Szűzies álleplet terít a padlóra.
Befedné a vihogó mocskot a kövön,
de mint fény az ablakon – áttöröm.

Süket majomszemek
lestek meg az éjjel.
Személyes agyrémem
játszadozik. Kéjjel.

Az égen viháncoló
narancssárga ködfölt
lassan szertefoszlik –
talán ott sem volt.

Lilán gomolygó
álmaimba térve
kívánom:
az éjnek legyen vége.

Lehelet nehéz vágy,
izzadság terhes ágy,
húst markoló kezek…
Hová lettek ezek?

Rájöttem, hogy a Vasárnapok a legszörnyűbbek. Aznap ugyanis a legtöbb ember pihen, erőt gyűjt, saját magával foglalatoskodik, vagy valaki olyannal, akit szeret. De ha nincs ilyen ember és félsz saját magadtól, akkor ez az ajándék könnyen egy személyes, pszihés pokollá változik. Nem bírom elviselni a létezésemet. Egyes körülöttem zajló jelenségeket nem tudok feldolgozni, mert túl gyenge vagyok. Most már bizonyítanom kell magamnak: van annyi önbecsülésem, hogy kimásszak a kreált, perszonális szocio-mocsaramból. Nem értem, hogy, hogy a francba nem pofozott még eddig fel senki?
Van tervem. Az mindig akad. Csak elég határozottnak kell lennem. És, ami a legborzasztóbb számomra, hogy segítség nélkül kell magamat összekanalaznom. Mondhatjátok, hogy ez butaság, hiszen egy telefonhívásba kerül…, de hát ez idáig is csak periodikusán működött. Tartósan stabil idegállapotra van szükségem. Mint mindenkinek. Elfáradtam és már nagyon elegem van önnön hisztériámból és szeszélyeimből.

Most leveszem a kalapom, és elhajtom alóla azt a nyavalyás koboldot.

Reszkess, te kis geci!