Szörnyella

Bevallom, megint elkövettem egy hibát. Elkezdtem gondolkodni, olyan dolgokon, amiken nem érdemes. Ezért utálok egyedül lenni itthon. Már félek a saját gondolataimtól…
Azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan lettem az, aki most vagyok? Hogyan sikerült egy olyan emberré válnom, aki ennyire nem találja a helyét, és akárhol próbálkozik, csak romokat és káoszt hagy maga után?

A Grace Klinika mai epizódja nagyon megérintett. Felébresztett bennem néhány gondolatot, amit le szerettem volna jegyezni. Így került elő a kis-kötős-könyvem, amibe régebben alig jegyeztem valamit. Belelapoztam:

„Édes nő illatának parfümét hordja szét a metró bűzös szele. A felszínre érvén, kinyitod esőcsinálód, hogy megvédjen a természettől. Ismerősök és ismeretlenek jönnek szembe ernyőjükbe belebújva, nehogy meglássa őket valaki. Madarat tolláról, embert ernyőjéről – gondolhatnánk. Keresek valamit, de nem találom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy tudtam-e valaha mit keresek. Már csak a hátamat fájlalom.
Utálom az időjárást. Mindig ellenem dolgozik. Kiadja a belsőmet. Elárul.
Itt már nem csengetnek. Mennem kell.”
2006. február

„A neved hitetlen,
és most is itt kísért.

Ki gondolta, hogy újra írok. Neked. Kiskönyvembe oldalakat írnék tele. Neked. Elmesélnék mindent. Valamiért úgy érzem, hogy tudnod kell, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, és talán Te meg fogod tudni mondani, hogy hová tartok.
Szörnyű belegondolni, hogy milyen árnyék vetül Ránk. Rád és rám. És szörnyű belegondolni, hogy milyen árat fizethetek ezért. De nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ő az édes, drága múlt, Te a ködös, vonzó jövő vagy. Jelenem nincs. Vagy csak nem akarok róla elgondolkodni, ezért semmisnek tekintem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyi lélek közül, engem választottál. Még mindig hihetetlen, hogy elmúlt valami, ami eltörölhetetlennek tűnt. Nyoma maradt. Sebek. Újabb nyalogatnivaló.
Még nem tudom mi a Te szereped bennem, de sokszor eszembe jutsz. Veled álmodom. Úgy érzem tudnod kell rólam mindent. Azt is, amit nem szeretnél. Pedig én nem tudok semmit rólad.
Semmit.
Ez a jelenem is.
Te lennél a jelen?”
2006. december vége

Sajnos a hitetlen, nem volt rám kíváncsi. Így utólag, azt hiszem, megértem… lehet, hogy már előre tudta, mi lesz belőlem mostanra.

"You're sick, girl!"

Ki szeretne egy olyan 23 éves pasival járni, aki odafigyel rád, mindent megad neked (az ésszerű határokon belül), bármikor lehet rá számítani, okos, kedves, magas, kellemesen izmos, férfias, jó kiállású, megnyerő, jól nevelt, céltudatos, talpraesett, őszinte, jó fej családja van, új dolgokat is tud még mutatni, jó vele az ágyban, van kocsija, és még szeret is Téged?

A jelek szerint én nem.

Még mielőtt mindenki azt gondolná, hogy teljesen megőrültem, meg kell mondanom, hogy nem teljesen. Természetesen mindenkinek vannak hibái, ahogyan mindkettőnknek. Valami nem működött. Ahogy ő mondta ’elpörögtünk egymás mellett’. És igaza van. Én nem tudtam leállni a január óta tartó ámokfutásommal. Valószínűleg nem akartam eléggé. Ő pedig, nem tudott leállni azzal, ami ő maga. Ez zavart. Azért zavart, mert én nem önmagamat adtam, hanem valakit, akiről azt gondoltam, hogy imponál majd neki. És amikor felhívta a figyelmemet arra, hogy látja ám a turpisságot, akkor ideges lettem, és csak azért is meg akartam mutatni, hogy nincs turpisság. Úgy éreztem magam, mintha két elmebeteg próbált volna normális kapcsolatban lenni. Az elejétől kezdve tudtam legbelül, hogy ez nincs így rendben, de mindenkinek tetszettünk. És nekem is tetszett, hogy mindenkinek tetszünk, és neki meg én tetszem. A tetszési indexem az egekbe szökött… csupán az érzelmi életem fogott padlót. Túl kicsi vagyok még ehhez a férfihoz. És túlságosan utálok egyedül lenni, ahhoz hogy azért legyek vele, mert vele vagyok. Lehet, hogy pihennem kéne, de az alkalom mindig adódik, és mindig ott fityeg a kérdőjeles-felkiáltójel a fejem felett: mi van, ha ő az, akit eddig kerestem?!

Két hónapos kapcsolatunkban először állt be az a helyzet, hogy hiányzik. Úgy szívből, igazán. Ez olyan, mint amikor először villámlik aztán mennydörög. És csak utána csap beléd…

búgócsiga

- Szerintem semmi értelme ennek az egésznek.
- Lehet.
- Nem. Biztos. Miért nem vetsz véget ennek? Csak kínlódtok mindketten…
- Nem tudom. Most nincs kedvem végigcsinálni ezt az egészet. Nem bírom rávenni magam a cselekvésre.
- Hát, nem tudom. Én a Te helyedben biztosan nem hagytam volna elfajulni idáig a dolgot.
- El sem hiszem, hogy végre hazahúzott.
- Hogy-hogy?
- Éreztem, hogy valami nagy baj lesz, ha nem húz el. Mondtam is neki. Mondta, hogy oké, és hogy nem kell annyira komolyan venni ezt a szakot. Azt hitte, amiatt mondom neki. De nem amiatt mondtam…
- Sejtettem…
- Aztán megettem az összes mozzarelláját, és eljöttem. Mikor kijöttem tőle, elkezdett ömleni az eső. Szarrá áztam, mindenki nézett a buszon… Elhoztam a búgócsigámat is. Most ott van a lakásban. Mostantól ott lakik.

Befestettem a hajam. Feketére. Tudom, tudom… mindig is vöröses-barnát akartam, de Isten ujjai kifürkészhetetlenek. Bár „én vagyok a világ legbátrabb nyuszija” (Moldova György után a következő), nem mertem felvállalni a kispolgári véleménynyilvánítások esetleges negatív felhangjait. Gondoltam, elébb tegyünk egy próbát. Vettem hennát a Westend City Center-ben található indiai boltban. A biztonság kedvéért két zacskót, mégiscsak hosszabb a hajam. Aztán otthon fürkésztem a zacskót, és megpillantottam a feliratot: ’BLACK’. Remek. Indiai-fekete hajam lesz. Most már mindegy, ha elkezdtük, fejezzük is be. Mikor anyu elkezdte kikeverni a masszát, az sötétbarnává lett. Elkezdtem aggódni: a végén még kiderül, hogy fizettem 1300 Ft-ot azért, hogy befessem a hajam az eredeti hajszínemre. Anyu, miközben varázsolt a fejemen a hajammal, folyamatosan pesszimista varázsigéket mormolt felette, mint például ’Meg sem fogja fogni a hajad.’ vagy ’Nem lesz elég a festék.’. Az eset pikantériája abban rejlik, hogy miközben mindez történt, Ákos és Miki a konyhában várták a fejleményeket. Az után, hogy megmostam elhalt növényi sejtektől beszíneződött hajamat, mindkettejük szemében felcsillant valami. És nem az iszony volt az. Fél siker. Azért csak fél siker, mert a hajam is csak félig-meddig volt fekete. Tincsekben barna maradt, hála anyám pesszimista mormogásának és trehányságának. De ezt gyorsan korrigáltuk és most, több mint 30 fokos égető napsütésben, Radikának életében először van befestve a haja… feketére.

Punkpicsás-cigányasszonyos-hotsexydögös-izzadós.

Mindjárt, mindjárt, már érzem, hogy itt van!! Hamarosan megbolondulok! Fellázadt ellenem az agyam, a gyomrom, az egész bélrendszerem és a lelkem folyamatosan menekülne ki a számon keresztül. Alig bírom visszatartani, de szerencsére még vannak meggyőző érveim.
Észrevettem, hogy mostanában elég gyakran, hirtelen rámtörő pánikroham gyötör. Ilyenkor elkezdek zihálni és zavartan tekintgetek körbe, mint egy kiscica, aki most szökött meg egy női kozmetikumokat tesztelő laborból és vérebekkel, meg fegyveres kommandósokkal üldöztetik. Esetenként ehhez hasmenés is járul. Ilyenkor kirohanok a WC-be és imádkozom, hogy egyedül legyek ott, mert jól esik énekelni közben.
Most is ez történik. Muszáj volt bezárnom az iroda ajtaját és meglátogatnom a mosdót, különben ideájulok. Azon drukkoltam, hogy a farzsebembe rejtett kulcsot, nehogy lehúzzam a slozin, mert azért az mégiscsak ciki.
Jól esik a huzat. Lehet, hogy ennem kéne valamit és jobban lennék, de rosszul leszek ha kajára gondolok. Persze ez nincs mindig így... tegnap például mindent ettem, amit értem. Lehet, hogy ez a baj? Alattomos egy kobold ez a gyomorrontás. Elaltatja a kétejeidet néhány finom falattal, az ízek orgiájával, aztán meg elmarad az orgazmus. Először bűntudatod lesz, mert annyit ettél, hogy nem férsz bele a farmerodba, és ideges leszel, hogy akármilyen polót veszel fel, mindegyikben úgy nézel ki, mintha egy bébi elefántot hordanál a szíved alatt. Aztán másnap jön a kegyelem döfés - a gyomor mindent kipasszol magából, bármi áron és módon.

Ennyi. Ezt most nem tudom lezárni. Majd a természet...

Üszkös ízem virít a számban.

Légi tündértánc kábít.

Agyam szalagját oldom, hiába,

Nincs ki dícsérjen mártírt.

Izületem fájón vonaglik,

Párolgó fertőm elfed.

Kezem testén tovasiklik.

Átadnám szenvedélyem neked.

Körömmel piszkálom szemeim.

Véres könnyem elapadt.

De mégse hányom fel beleim,

Mert érzem, hogy nem szabad.

Minden vágyam az volt, hogy egy ilyen csini kertesházban lakjam. Ahol csodaszép virágok és színes bokrok nőnek a kertben. Ahol besüt a nap reggelente az ágyadba. Ahol nem jár a villamos és nincs sztriptíz bár a sarkon ordítozó vendégekkel. Ahonnan 10 perc séta után kijutsz a Duna partra és gyűjthetsz kagylót… Nem is tudtam, hogy a Dunában van kagyló! Bevallom nőiesen, meggyőződésem volt, hogy abban a folyóban (legfőképpen a magyarországi szakaszon) nem él meg semmi, úgysem.

De visszatérve a lényegre, megpillantottam álmaim házát. Egy aprócska gond van csak. Már laknak ott. A gond azért csak aprócska, mert még mindig beházasodhatom a családba, de attól tartok, a házba így sem vackolhatom be magam. Minden esetre, amíg ez a probléma meg nem oldódik, kiélvezek minden pillanatot, amit ott tölthetek. Bár, megvallom, van annak a háznak más vonzereje is… de gondolom, már úgyis sejtitek, hogy családlátogatáson voltam a hétvégén.

A nap idézetei

"Radi, te olyan irreális vagy!"
by B. D.

"Veszélyes, mert nagyon sok mindent takar, az igazságot is!"
Pingvin bátyó

"Így is nyögöm saját testem börtönét."
Bogyó

Végül pedig Viktor barátom néhány 'gyöngyszeme':
Sötétedik, fiam Pável,
világítsunk zseblámpável.

Hú, de hideg ez a beton!
Felveszem a nagykabetom!

Minden versben van egy rím,
ebben is van, nem is egy!