Minden rendben van. Most már a vonaton ülök, egy másik ország felé, amely még ennyi év után is felfedezésre vár. Nem akarok kalandot, izgalmat, rendkívülit. Nem kell történés. Megelégszem azzal a szépséggel, ami a nyugalomból és az új lassú megismerésből fakad. A kíváncsiságom megmaradt, de nem vagyok mohó.
Szeretem azokat a könyveket, amik véletlenül kerülnek a kezembe és éppen akkor, amikor útmutatásra van szükségem. Levonom belőle a saját tanulságom és örülök, hogy volt valaki, aki megírta a történetét, így rávilágított arra az útra, aminek én még csak a küszöbe előtt állok. Nem a teljes ismeretlenségbe lépek bele.
Érzem, hogy figyelnek. Oldalra fordulok és egy égkék szempár mered rám. Először egy ütést érzek, olyat, mint amikor valaki hirtelen fékez. Belenézünk egymás szemébe és még pislogni is elfelejtünk. Aztán elfordulok. Hidegen hagy, bár elgondolkodtat, hogy miért pont az elhatározásom pillanatában állít a Sors ilyen próbatétel elé. Ráeszmélek, hogy tényleg változtam: nem akarok a kék pillantás feladójától semmit. Csupán élvezem, hogy fürödhetek a színében.
Mikor legközelebb odapillantok, rám mosolyog. Én udvariasan visszamosolygok, és újra belemélyedek a könyvembe. Őszintén nem vettem tudomást arról, hogy feltűnően les rám, pedig az előtt mindig próbáltam kifürkészni, hogy azoknak a pasiknak, akik rám néznek, vajon mi járhat akkor a fejében? Most nem foglalkoztatott, hogy mit gondol, miért néz, megszólít-e… Örültem, hogy egyáltalán valaki észrevett a vonaton; ez nekem már épp elég. Többet nem kívántam. Kis idő múlva leül a velem párhuzamos ülésre és megszólít. Elkéri a könyvemet. Rájön, hogy nem tud magyarul, de érdeklődő arccal lapozgatja. Megkérdezi, hogy szeretem a dél-amerikai írókat és ismerem-e Marquezt. Nyomatékosításul előveszem a táskámból a másik könyvem: Szerelem a kolera idején. Nevet.
Beszélgetünk, de inkább hallgatunk. Ellenben ezek a hallgatások is tartalmasak. Nem merek a szemébe nézni, megijedtem. Dusánnak hívják, 23 éves és Belgrádban lakik. Nagyon kedves, udvarias és műveltnek is tűnik. Nem olyan, mint azoknak a szerb fiúknak a többsége, akiket én ismerek. Sokkal ’európaibb’.
Bécsből jön. Pontosabban Grätzban volt felvételizni egy zeneiskolába. Jazz gitárosnak szeretne tanulni, de sajnos már harmadjára utasították el. Még jövőre megpróbálja, de akkor egyszerre három helyre adja be jelentkezését, az egyik már csak sikerül… tipikus.
Meghív egy kávéra, és én elfogadom a meghívást. Miután megrendeltük az espressonkat, meglátok egy várost, majd nemsokára egy állomást: Novi Sad! Nekem le kell szállnom! Előre fut, felkapja a bőröndömet, leugrik a vonatról és leteszi. Állunk egymással szemben az állomáson tanácstalanul, amikor a barátnőm nekifutásból a nyakamba ugrik. Még annyi időm van, hogy 3 puszival elköszönjek útitársamtól. Én a barátnőm válla fölött, ő már a vontból néz utánam. Boldognak érzem magam, pedig nem történt semmi, és valószínűleg soha többet nem is fogom látni. Olyan volt ez, mint két vándorló lélek találkozása az univerzumban: rövid, és látszólag értelmetlen, de mindketten érzik, hogy óriási energiák mozdultak meg. És, hogy ez mégis miért jó? Mindketten mosolygunk. Csak ezért.
1 megjegyzés:
ez jutott most eszembe, Coelho: "A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.
Ezek a találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülethessen. A találkozások megvárnak, de a legtöbbször éppen mi nem hagyjuk, hogy valóra váljanak. De ha végképp el vagyunk keseredve, ha már nincs mit veszítenünk - vagy ha éppen ellenkezőleg: imádjuk az életet-, az ismeretlen testet ölt, és a világ kifordul a négy sarkából. "
Megjegyzés küldése