Álmodd, hogy vakít a fény
Tombol a nyár e földtekén
Ne érdekeljen
Ha esik a hó
Mert Párkányba visz
A Gyólyahajó…
Reggel 7 óra 50 perc van. Néhány gólyámmal botorkálok felfelé egy sétahajóra a Vígadó téren. Nem igazán akartam semmire sem gondolni, örültem, hogy látom néhány barátomat, osztogattam a puszikat aztán… egyik barátnőm oldalra biccentett a fejével:
- Bocsi, hogy nem szóltam, hogy ő is jön.
- Kicsoda?
A biccentés irányába lestem:
- Nem kellett szólnod. Tudtam, hogy itt lesz.
Csak most még józan, nem énekel közfelháborításra alkalmas dalokat, és már lekopott az alkaljáról a vidám szobafestő.
Az út Esztergomba hosszú volt és csöppet kínos. Nem értettem magam, hogy miért és mit akarhatok egy ilyen Fiútól. Seggfaszkodott, mikor ott voltak a haverjai és nem tudott mit mondani, mikor egyedül odalépett hozzám. Kereste a társaságom, de úgy tűnt, céltalanul. Mégis örültem, mert van. Lubickoltam a köztünk vibráló interakcióban. De ezt nem tudtam neki jelezni semmilyen módon sem… Nem ment.
Egy gyors párkányi ebéd után, tudomásul kellett vennem, hogy a gólyáim egy része felvállalhatatlanul részeg. Úgyhogy inkább kerestem magamnak más társaságot, és úgy tűnt az a Fiú is ezt tette. Csalódott voltam és mérges és nem tudtam szabadulni a látványtól… egy másik lánnyal táncol, meg beszélget, meg röhögcsélnek. Velem meg nem. Hogy szakadt volna rá az MTV székház…
Az eseménydús hajóút után egyesek még folytatták volna a megkezdett vidámkodást, így miután ’leparkolt az álomhajó’ a Margitszigeten, átsétáltunk a Holdudvarba. Ahol ott volt a Fiú, még mindig azzal lánnyal. Furcsa tájfun kavargott bennem, nem tudtam honnan jött és miből állt össze, és egyébként is: joga sincs hozzá, hogy bennem dúljon, mert semmi sem történt köztünk. Segélyhívást irányítottam Pingvin bátyámnak, aki jött is. Nem akartam mindenki orra előtt megkonzultálni az érthetetlen szituációt, úgyhogy elmentem a helyről bátyuskám elé. Köszönés nélkül viharzottam ki, feldúltan és megzavarodva.
Amíg Pingvin bátyóval a megállóban álltunk, a Fiú 5-ször csörgött rám. Aztán egy ismeretlen számról fel is hívott:
- Hát, szia, kedves Radmila! S. B. vagyok.
- Aha. Mondjad.
- Merre jársz?
- Nyugatinál. Kijöttem valakiért.
- Ne, ugye nem hazamész?
- Nem, még megyek vissza. Miért?
- Rád várok már egy fél órája. Nyilván, táncolni szeretnék veled.
- Velem? És az a csajszi? Azt hittem tök jól elvagytok…
- Jaa… ő csak egy jó barátom, barátnője.
- Aha. Értem. Na, mindegy. Majd megyek.
- Rendben. Várlak!
Azt hiszem kicsit hisztérikus lehettem, mert nem tudtam, hogy röhögjek vagy kegyetlenül megverjem. Pingvin már a telefonját szorongatta, hogy tudja kiket hívjon fel ha bunyó lesz… valamiért elutasítottam az ajánlatát. Mikor visszaértünk olyan volt, mint mesében: táncoltunk is meg nem is, beszélgettünk is meg nem is, jól is éreztem magam, meg nem is. Büntettem és teszteltem őt azzal, hogy nem akartam tudomást venni róla (végül harmadszor már úgy tudott csak ’elrángatni’ táncolni, hogy megragadta a karomat), és büntettem magamat is azzal, hogy ott vagyok egyáltalán. Talán pont ezért nem maradtam sokáig.
Egyre értem haza. Már éppen fátyolos álmaimban készültem elmerülni, mikor csörög a telefonom. A Fiú hív. Kinyomtam.
De írtam neki egy SMS-t, hogy most nem tudunk beszélni.
Elnézést, de még mindig szeretem magamat kínozni.
Tombol a nyár e földtekén
Ne érdekeljen
Ha esik a hó
Mert Párkányba visz
A Gyólyahajó…
Reggel 7 óra 50 perc van. Néhány gólyámmal botorkálok felfelé egy sétahajóra a Vígadó téren. Nem igazán akartam semmire sem gondolni, örültem, hogy látom néhány barátomat, osztogattam a puszikat aztán… egyik barátnőm oldalra biccentett a fejével:
- Bocsi, hogy nem szóltam, hogy ő is jön.
- Kicsoda?
A biccentés irányába lestem:
- Nem kellett szólnod. Tudtam, hogy itt lesz.
Csak most még józan, nem énekel közfelháborításra alkalmas dalokat, és már lekopott az alkaljáról a vidám szobafestő.
Az út Esztergomba hosszú volt és csöppet kínos. Nem értettem magam, hogy miért és mit akarhatok egy ilyen Fiútól. Seggfaszkodott, mikor ott voltak a haverjai és nem tudott mit mondani, mikor egyedül odalépett hozzám. Kereste a társaságom, de úgy tűnt, céltalanul. Mégis örültem, mert van. Lubickoltam a köztünk vibráló interakcióban. De ezt nem tudtam neki jelezni semmilyen módon sem… Nem ment.
Egy gyors párkányi ebéd után, tudomásul kellett vennem, hogy a gólyáim egy része felvállalhatatlanul részeg. Úgyhogy inkább kerestem magamnak más társaságot, és úgy tűnt az a Fiú is ezt tette. Csalódott voltam és mérges és nem tudtam szabadulni a látványtól… egy másik lánnyal táncol, meg beszélget, meg röhögcsélnek. Velem meg nem. Hogy szakadt volna rá az MTV székház…
Az eseménydús hajóút után egyesek még folytatták volna a megkezdett vidámkodást, így miután ’leparkolt az álomhajó’ a Margitszigeten, átsétáltunk a Holdudvarba. Ahol ott volt a Fiú, még mindig azzal lánnyal. Furcsa tájfun kavargott bennem, nem tudtam honnan jött és miből állt össze, és egyébként is: joga sincs hozzá, hogy bennem dúljon, mert semmi sem történt köztünk. Segélyhívást irányítottam Pingvin bátyámnak, aki jött is. Nem akartam mindenki orra előtt megkonzultálni az érthetetlen szituációt, úgyhogy elmentem a helyről bátyuskám elé. Köszönés nélkül viharzottam ki, feldúltan és megzavarodva.
Amíg Pingvin bátyóval a megállóban álltunk, a Fiú 5-ször csörgött rám. Aztán egy ismeretlen számról fel is hívott:
- Hát, szia, kedves Radmila! S. B. vagyok.
- Aha. Mondjad.
- Merre jársz?
- Nyugatinál. Kijöttem valakiért.
- Ne, ugye nem hazamész?
- Nem, még megyek vissza. Miért?
- Rád várok már egy fél órája. Nyilván, táncolni szeretnék veled.
- Velem? És az a csajszi? Azt hittem tök jól elvagytok…
- Jaa… ő csak egy jó barátom, barátnője.
- Aha. Értem. Na, mindegy. Majd megyek.
- Rendben. Várlak!
Azt hiszem kicsit hisztérikus lehettem, mert nem tudtam, hogy röhögjek vagy kegyetlenül megverjem. Pingvin már a telefonját szorongatta, hogy tudja kiket hívjon fel ha bunyó lesz… valamiért elutasítottam az ajánlatát. Mikor visszaértünk olyan volt, mint mesében: táncoltunk is meg nem is, beszélgettünk is meg nem is, jól is éreztem magam, meg nem is. Büntettem és teszteltem őt azzal, hogy nem akartam tudomást venni róla (végül harmadszor már úgy tudott csak ’elrángatni’ táncolni, hogy megragadta a karomat), és büntettem magamat is azzal, hogy ott vagyok egyáltalán. Talán pont ezért nem maradtam sokáig.
Egyre értem haza. Már éppen fátyolos álmaimban készültem elmerülni, mikor csörög a telefonom. A Fiú hív. Kinyomtam.
De írtam neki egy SMS-t, hogy most nem tudunk beszélni.
Elnézést, de még mindig szeretem magamat kínozni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése