Ezen a héten újabb képességemre derült fény.
Képes vagyok remegve hányni és véraláfutást kapni az erőlködéstől. Mindezt egy érzelmileg félre siklott buli és az azt követő migrén miatt.

HÉTFŐ:
Arra ébredtem reggel, hogy megjött. Öröm az ürömben, mondhatnánk. A probléma csak annyi volt, hogy az elmúlt hónapokhoz képest rendhagyó módon, iszonyatos alhas táji görcsöket produkáltam. De nem baj, legyűrtem a napot.
Igaz, hogy a felét megint a Könyvtár Klubban töltöttem. Összefutottam D. B.-vel. Azt utálom benne, hogy mindig B.-ről mesél nekem, mert ő szereti a haverját (érthető módon), és együtt is dolgoznak. Most azt mesélte, hogy B. nőt akar, erre ő azt tanácsolta neki, hogy hívjon fel engem. Remek. Igazából teljesen mindegy, hogy mit gondolok, mert úgysem fog felhívni.

KEDD:
Nehéz reggel felkelni, még mindig. Pláne ha az ember elalszik. Fél óra alatt összeszedtem magam és szeleltem be az egyetemre. Szerencsére sikerült beérnem Nyomárkay professzor úr órájára, aki megjegyezte, hogy a csipkés szoknyám érdekes asszociációkat kelt benne. Azt hiszem elpirultam.
Iroda után angol tanítás ex-Balázsnak, majd bosszankodás, hogy az ELTE BTK HÖK Küldöttgyűlési listáján megint nem vagyok rajta. Immáron második éve.
Valamilyen furcsa véletlen folytán a gyűlés fél hattól csupán negyed nyolcig tartott. Utána úgy éreztem bárhová szívesebben megyek, mint haza. Üres voltam és kimerült és arra vágytam, hogy valaki megöleljen és megcsókoljon, de úgy szívből. És azért mert ő is engem akar megölelni és megcsókolni. Lebattyogtam Grinzingibe, ahol egy fél üveg bor társaságában találtam Zsófit (csöppet már illumináltan) és Rubyt (aki éppen pityergett). Hmmm… Talán mégis haza kellett volna mennem. Lehuppantam és megpróbáltam őket vigasztalni, meg elterelni a figyelmüket. Asszem kicsit sikerült. Már nem sírtak.

Elindultunk haza, amikor egyszer csak „zenél a telefonom”, ahogyan azt drága jó nagyanyám mondta.

SMS.

B. az. - Szia! Ráérsz?

Nem kaptam levegőt, és nem normális szintre emelkedett az adrenalinom. Gyorsan Zsófiék után rohantam és ők rábeszéltek, hogy nehogy igen-t merjek neki írni! - Most nem jó. Holnap vagy hétvégén jobb lenne.

A válasz másodperceken belül megérkezett.
– Hmmm. Nem nagyon jó… :( ma? :)
A kis erőszakos, na de majd én megmutatom. Kicsit már le vagyok nyugodva, de még mindig 100-al kalapál a szívem. – Ma biztos nem. Holnap ZH-t írok.

- Holnap 23-ig dolgozom… Nálam alszol?

Hogy az a jó édes…! Minek néz ez engem?! Ebben a pillanatban ugrott be, hogy mit dumáltunk D. B.-vel a Könyvtárban. Hát, ebből nem eszel apukám. Pillanatokon belül észhez tértem, de az a baj, hogy hormonjaim még mindig nem nyugodtak meg teljesen. Viszont legalább rá tudtam venni magam, hogy emberhez illő módon cselekedjek. Nem emlékszem pontosan mit írtam erre, de azt tudom, hogy erősen elvetettem a felkínált lehetőséget.

- Jah, ez van ha valaki szeretethiányos. :p nem arra gondoltam, hogy feküdj le velem, mármint arra, csak az ágyba és nem amúgy…

Én is szeretethiányos vagyok, mégsem hívogatlak. Jól esik, hogy ilyenkor nekem ír. Ezek szerint érezte, hogy én tényleg szerettem. Innentől rajta áll a döntés: ha képes arra, hogy viszontszeressen és ezt be is bizonyítja nekem, akkor még bármi lehet. Ha nem akar bizonyítani, én nem fogok neki könyörögni. Egyszerűen nem tehetem meg. Pedig tudom, hogy nem ilyen, mert láttam… de ezt senki sem érti meg.

Abban maradtunk, hogy majd ír. Boldog vagyok. És úgy érzem, most már van miért felkelnem reggel. Lehet, hogy 5 hónap után újra randevúra hív?

SZERDA:

Reggel effektíve kipattantam az ágyból és egész nap pörögtem, mint valami elcseszett, zombi-duracell-nyuszi. Hisztérikus röhögésem felrázta a campus-t, és suhantam ide-oda, mint a négykézláb csoszogó húgom a családi videofelvételek alsó sávjában.
Csakhogy elszámoltam magam. Nem volt már annyi energiám, hogy ilyen felturbózott lelkiállapotban 12 órázzak. Kimerültem, de alig vártam, hogy hazaérjek! Aludtam, meg alig ettem egész nap és vártam a 23 órát, amikor majd végez és ír és láthatom őt.

22 órakor elfogott a pánik. Nem fog írni. Érzem.
23 óra: sokszor tovább kell dolgoznia, mint a megbeszélt. Amikor jártunk, akkor is voltak ilyenek, túlórának hívják.

24 óra: biztosan nem ír. Azért várok, hátha. De talán, ha én írnék neki, akkor arra válaszolna, és akkor legalább tudnám, hogy még érdeklem, csak mondjuk nagyon fáradt. Vagy az is lehet, hogy elbeszéltünk egymás mellett és a ’Majd írok!’ a hétvégére vonatkozott. Vagy arra, hogy ’ezt elbasztad kisanyám’…
24 óra 30 perc: lefekszem aludni, mielőtt megőrülök. Holnap este buli, meg ZH-t is írok. Csak legyen kedvem felkelni. Ez a szemét meg… megint bevettem. És 5 hónap után megint miatta sírok. Szánalmasan naiv vagyok, még mindig.

CSÜTÖRTÖK:
Minek keljek fel. Semmi értelme. Majd ZH-ra bemegyek, mert szeretem a Tanár urat, és nem akarok neki csalódást okozni. A többiek meg bekaphatják. Nem érdekel.
Ez a nihilizmus a metróig tartott. Ott találkoztam Poppyval, aki felvidított egy kicsit. Nem hiába, ha két fél-bolgár utazik egy metrón… az már majdnem egy egész!
Egész nap nem ettem semmit. Egy falat sem ment le a torkomon. De ahogy hazaértem, kiettem a családot az éléskamrájából. Beöltöztem cigánylánynak és irány a jelmezbálos éjszaka.
Elmentem a Német-Római Birodalmi Partyra, amit az ELTE rendezett, és hát… lelkiállapotomnak megfelelően néztem ki néhány óra múlva. Úgyhogy inkább hazavittek.
Nemsokára az egész napi étkem ott hevert a WC csempézett padlóján. És ez csak a kezdet volt! Jobbnak láttam aludni egyet.

PÉNTEK:
A fejfájás legmélyebb bugyrában fetrengtem. Rázott a hideg, remegett a kezem és félóránként hánytam. Volt, hogy nem volt semmi a gyomromban, csak már szinte megszokásból öklendeztem. Nagyon megijedtem. Aztán eszembe jutott, hogy az éjjel összehánytam a WC-nket. Nem mertem anyám szeme elé kerülni…
Aztán végül kénytelen voltam, mert ha nem segít rajtam valaki, kiszáradok. Semmit nem szívott fel a gyomrom abból a fél üveg vízből, amit leerőszakoltam. Visszajött mind egy cseppig. Anyám kikérdezte a tüneteket, és megállapította, hogy migrénem van. Zseniális. Már csak ez hiányzott. Megvártuk, hogy az előbb megivott fél bögre tea vissza jön-e. Valamilyen csoda folytán lenn maradt. El sem hittem. Akkor gyorsan kaptam egy fájdalomcsillapítót és szemezgettem egy szelet pirítóst is.
Amíg vártam a fejleményeket azzal szórakoztattam magam, hogy megszámoltam egy reklám blokkban hány reklám van és, hogy abból hány szól az evésről.
Estére jobban lettem. De farkaséhes voltam. Addigra már két napja nem ettem semmit, ha úgy vesszük.

Aztán hívott Nóri. Megígértem neki, még a hét elején, hogy elmegyek vele Gwen Stefani koncertre. Végül is ingyen jegy. Remegéssel és erőtlenséggel dacolva felkerekedtem. Körülbelül két órát voltunk ott, amiből 1 órán keresztül csak álltunk és vártuk, hogy mikor bukkan már fel az a spiné. Egész jó volt, meg nagyon aranyos volt a csajszi is, de mi mégis inkább a hazamenetel mellet voksoltunk. 11-re itthon is voltam. De legalább voltam egy kicsit a levegőn, hogy kiszellőztessem a hányás szagot magamból…

Viccesen hangozhat, de ez egyfajta lelki megtisztulás is volt. Teljesen lenyugodtam és még le is adtam legalább másfél kilót. Leszámítva azt, hogy még mindig kicsit bágyadt vagyok, és hogy az erőlködéstől véraláfutásosak a szemeim, minden rendben.
Egy embernek akartam még egy esélyt adni. De úgy fest neki nincs rá szüksége… Nincs rám szüksége.

U.I.: Itt szeretnék mindazoktól bocsánatot kérni, akiknek hazudtam ezen a héten. Nem mertem bevallani, hogy B. megint megkeresett és én megint kacérkodom a gondolatával… de ezt úgysem értené senki. A lényeg, hogy bocsánat. Direkt volt.