otthon, édes otthon...

Na, a tegnapi estém is izgalmas volt.

Drága, jó édesanyámat alávetném egy pszihológiai vizsgálatnak: amikor a közvetlen szomszédságunkban Molotov koktélokat gyártanak, és úszik a környék a könnygázban, akkor nekem miért kell azonnal elindulnom hazafelé? Nem az lenne a logikusabb, ha örülne, hogy ha már nem vagyok otthon, legalább jó távol vagyok az eseményektől, biztonságban?
És sikerült megint egy vehemens szócsatát produkálnunk ezek miatt a kis köcsög faszszopók miatt (sajnálom, ha ezzel a kifejezéssel a barátaim közül megbántottam valakit, de így érzem és ezen semmi sem tud már változtatni) :

R: Szia Anyu! Csak azért hívlak, mert most kaptunk egy telefont, hogy elkezdődött a hirig. Már nem megyek haza, de Andrisék felajánlottak egy helyet a szálláson. Itt van Budán, itt nem lesz bajom.
A: Jaj, hát én jobban örülnék, ha most azonnal hazajönnél!
R: Tessék? De Anyu! Ott van nálunk az egésznek a centruma! Én nem akarok arra menni!
A: Akkor gyere a Moszkva felől és kimegyek eléd a Jászaira. Kinéztem az ablakon és nincs semmi sem az utcán.
R: Anyu, de nem érted, hogy mit mondok? A kis utcákat is lezárták, szerintem a villamos sem jár.
A: Én hallottam, hogy jár! Itt ment el az előbb!
R: Igen, csak utasokat nem szállít. Itt vagyunk a Móriczon, most ment el egy mellettünk.
A: Akkor gyere taxival.
R: Te hallasz engem? Melyik az a taxis, aki ilyenkor utcán van? El sem visznek a mi környékünkre.
A: Na, jó nekem mindegy csak gyere haza, most!
R: Jó, tudod mit? Később még beszélünk.

Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy halált megvető bátorsággal szaltózok át az égő autókon és barikádokon, Chuck Norris-os körberúgásokkal szedem le az utamba álló rendőrök és tüntetők fejét, és Neo módjára térek ki a fejem mellet elsüvítő Molotov koktélok elől, ’ANYÁM HAZAVÁÁÁR!!’ felkiáltással.

De hogyan is kerültem én az utcára…

Akik ismernek már egy ideje, tudják, hogy a márciusi Nemzeti Ünnep alkalmával enyhén szólva is kiborultam (lsd. az aznapi post-omat). Később úgy döntöttem, hogy magam is kivehetem a részem a megemlékezésekből, csak igazodnom kell a lehetőségekhez. Nem állhatok szemben több száz részeg, fanatikus nacionalistával és nácival. Kicsi vagyok ehhez. Meg lány.

Így hát, mikor a HÖK irodában szervezőket toboroztak egy ’56-os megemlékezés lebonyolításához, rábólintottam, bár nem örömmel. A Rákóczi szövetség hagyományos, békés felvonulása volt ez. Minden rendben zajlott, az elején, a Műegyetemen tartottak egy kis megemlékező műsört, ahol segítettem az időseknek helyet találni, meg beszélgettem velük. A kedvencem az a bácsi, aki feltalálta a dohányzás elleni pirulát. Csak, ahogy ő fogalmazott, „állambácsi nem engedte” - összedörzsölte hüvelyk és mutatóujját, majd cinkosan rám kacsintott. Persze, elárulta a receptet. Lehet, hogy kipróbálom egyszer… majd megírom, hogy sikerült.

Ez után sorfalat álltunk a közeli emlékmű koszorúzásához, utána pedig felügyeltük a vonulást a Bem szoborhoz. Nagyon sokan voltak és mindenki teljesen békés és nyugodt volt. Először volt egy kis rossz előérzetem, de hamarjába elmúlt, mikor láttam, hogy Mádl is ott sétál a tömegben, meg hogy a rendőrök is viszonylag nyugodtak. Ott sétáltunk a tömeg szélén, terelgettük őket, meg irányítgattuk. Aztán a Tabánnál, mikor már besötétedett, kiosztottuk a fáklyákat. Óriási élmény volt látni és átélni, hogy vannak emberek (nem is kevesen!), akik meg tudnak tisztelni egy Nemzeti Ünnepet emberi és hozzá illő módon. A Bem József szobornál még volt egy kis megemlékezés, de a Nemzeti Gárda úgy döntött lelép. Felszálltak a minket kísérő három, korhű Csepel teherautóra és elmentek. Én éppen tervezgettem, hogy innen akár még haza is sétálok, amikor kaptuk a híreket, hogy már kezdődik az Astorián és az Operánál a zavargás. Szóval úgy döntöttem, mégsem megyek át a tömeggel a Margit-hídon, maradok Budán és kivárok. Ha nem lesz semmi még mindig haza tudok battyogni… A többit már tudjátok.

A szánalmas ebben az egészben csak annyi, hogy a mi rendezvényünk egy egész délutánon át tartott és szintén látványos volt - több száz ember fáklyával és zászlókkal vonult végig a budai rakparton – mégsem találtam, csak egyetlen cikket az Interneten. Hát, persze, mert se Toroczkay, se Budaházy, se Kuruc szervezetek. Tök uncsi, nem?
Ellenben arról a néhány órás majomparádéról annál többet ejtenek szót, képekkel illusztrálva. Úgy látszik, hogy sokkal inkább megéri meggyújtani egy rendőrt, meg néhány autót, mert ha békésen akarsz ünnepelni, senki le se szarja a fejedet. Pedig mi voltunk az élő példamutatás.
De ennek az önpusztító országnak és népnek csak a botrányra van szüksége. Ez táplálja az agressziójukat és ostobaságukat. Saját maguk hóhérjai…

Itt lakom: