Már megint hajnali 3 körül lehet. Az elmúlt 5 nap után már meg sem lepődöm, hogy a hatodik nap is, ez idő tájt megint Vele ülök valahol. Megfogja a kezem és elkezdi simogatni, buzergálja a hajamat, és eközben olyan kétségbeesett boci szemeket meresztget rám, hogy az már fájdalmas. Ma viszont ő csókolt meg engem… minden erőteljesebb ráhatás nélkül.

R: Na, most akkor mi van?
5-s: Nem tudom. – vigyorog.

R: Akkor mit vigyorogsz. Ez egyáltalán nem mosolyognivaló.
5-s: Jajh, Radice… figyelj, te ezt hogyan gondoltad?
R: Kettőnk között?
5-s: Aha.
R: Hát, én valamivel komolyabbnak gondoltam… gondolom.
5-s: Kijavítottad magad! – megint mosolyog. Aztán már nem. – Hát én nem tudom…
R: Hát, azt látom. De mit nem tudsz? Félsz, vagy nincs kedved, vagy csak kényelmes vagy…
5-s: Dehogy félek!!
R: Faszt nem… azt emelted ki egyedül.
5-s: Na jó… Nem alszol nálunk ma?
R: Hát, nem.
5-s: Tényleg nem? Pedig tegnap megígérted. Vártalak…
R: Igazán? Sajnálom… nem tehetem.
5-s: Miért?
R: Magam miatt. Lehet, hogy őrült vagyok, de nem szopatom meg magamat, még én sem. Ha nálad aludnék, utána csak jobban szeretném, ha lenne ebből valami értelmes is. De te nem tudsz semmit. Érted.
5-s: Persze. Jajh, Radika… tényleg nem tudom. Nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok normálisan csinálni. Tényleg nem.
R: Tőlem várod a megoldást? Igazán nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Most nem.

De legalább eltelt negyed óra úgy, hogy nem a Marijaról, Helenáról vagy Majáról beszélt, hanem rólunk. Később, a kapunkban megkértem, hogy vegye a fáradtságot és gondolkozzon el. És otthagytam. Drámai, mi?

Ilyenkor jön rá az ember lánya, hogy mennyire rövid az éjszaka, amikor azt bizonygatod, hogy erős vagy és rendíthetetlen, és mennyire hosszú, amikor rájössz, hogy nem is. Mert hiányzik…

Egyes. Leülhet.

De csak a következő felelésig.