Nem tudom neked szavakban megköszönni a tegnap esti lélekvesztő hullámvasutazást. Most értettem meg, hogy milyen különbségeket rejt magában kétévnyi korkülönbség a fiú javára… Veled már nem lehet megtenni dolgokat, amik nem jelentenek semmit, mert igenis, tudomásul kell vennem, hogy jelent. És neked már nem kell elmagyaráznom reakciókat, mert Te talán még nálam is jobban érted, hogy mi miért van úgy, ahogy.
Annyi mindent tudnék most írni, de félék még magamnak is bevallani. Hát még bárki másnak. Rólad már ne is beszéljünk. Minden esetre tartom magam ahhoz, amit azután mondtam, miután eltűntél 20 percre, hogy visszahozd a telefonomat.
Életem egyik legkínosabb és legfélelmetesebb 20 perce volt ez. Nem voltam tisztában azzal, mi történik, csak a saját rémképeimet láttam beigazolódni. Nem láttam mögé, mert nem voltam hajlandó megerőltetni magam.

Sok mindent nem mesélek el. Például, hogy mennyire durva kényszerképzeteim vannak néha. Valószínűleg anyámtól örököltem, akinek szent meggyőződése, hogy Rogán Antal üldözi őt személyesen, a bürokrácia segítségével. Anyun ugyanúgy kiüt a hideg verejték ettől a gondolattól, mint rajtam kismillió másiktól… csak azokban nem Rogán Anti a főgonosz.

Nem tudok bízni. Sem magamban, sem másban. Legalábbis eddig ezt hittem. És most elkezdtem megbízni benned és tegnap minden áron bizonyítani akartam magamnak, hogy nem szabad. Egy pillanatig, a hullámvasút legalján, megint úgy tűnt, hogy nekem van igazam és utáltam magam, hogy megint itt tartok. Aztán mikor visszaértél, elindult felfele a kocsi…