Bevallom, megint elkövettem egy hibát. Elkezdtem gondolkodni, olyan dolgokon, amiken nem érdemes. Ezért utálok egyedül lenni itthon. Már félek a saját gondolataimtól…
Azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan lettem az, aki most vagyok? Hogyan sikerült egy olyan emberré válnom, aki ennyire nem találja a helyét, és akárhol próbálkozik, csak romokat és káoszt hagy maga után?
A Grace Klinika mai epizódja nagyon megérintett. Felébresztett bennem néhány gondolatot, amit le szerettem volna jegyezni. Így került elő a kis-kötős-könyvem, amibe régebben alig jegyeztem valamit. Belelapoztam:
„Édes nő illatának parfümét hordja szét a metró bűzös szele. A felszínre érvén, kinyitod esőcsinálód, hogy megvédjen a természettől. Ismerősök és ismeretlenek jönnek szembe ernyőjükbe belebújva, nehogy meglássa őket valaki. Madarat tolláról, embert ernyőjéről – gondolhatnánk. Keresek valamit, de nem találom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy tudtam-e valaha mit keresek. Már csak a hátamat fájlalom.
Utálom az időjárást. Mindig ellenem dolgozik. Kiadja a belsőmet. Elárul.
Itt már nem csengetnek. Mennem kell.”
2006. február
„A neved hitetlen,
és most is itt kísért.
Ki gondolta, hogy újra írok. Neked. Kiskönyvembe oldalakat írnék tele. Neked. Elmesélnék mindent. Valamiért úgy érzem, hogy tudnod kell, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, és talán Te meg fogod tudni mondani, hogy hová tartok.
Szörnyű belegondolni, hogy milyen árnyék vetül Ránk. Rád és rám. És szörnyű belegondolni, hogy milyen árat fizethetek ezért. De nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ő az édes, drága múlt, Te a ködös, vonzó jövő vagy. Jelenem nincs. Vagy csak nem akarok róla elgondolkodni, ezért semmisnek tekintem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyi lélek közül, engem választottál. Még mindig hihetetlen, hogy elmúlt valami, ami eltörölhetetlennek tűnt. Nyoma maradt. Sebek. Újabb nyalogatnivaló.
Még nem tudom mi a Te szereped bennem, de sokszor eszembe jutsz. Veled álmodom. Úgy érzem tudnod kell rólam mindent. Azt is, amit nem szeretnél. Pedig én nem tudok semmit rólad.
Semmit.
Ez a jelenem is.
Te lennél a jelen?”
2006. december vége
Sajnos a hitetlen, nem volt rám kíváncsi. Így utólag, azt hiszem, megértem… lehet, hogy már előre tudta, mi lesz belőlem mostanra.
Azon elmélkedtem, hogy vajon hogyan lettem az, aki most vagyok? Hogyan sikerült egy olyan emberré válnom, aki ennyire nem találja a helyét, és akárhol próbálkozik, csak romokat és káoszt hagy maga után?
A Grace Klinika mai epizódja nagyon megérintett. Felébresztett bennem néhány gondolatot, amit le szerettem volna jegyezni. Így került elő a kis-kötős-könyvem, amibe régebben alig jegyeztem valamit. Belelapoztam:
„Édes nő illatának parfümét hordja szét a metró bűzös szele. A felszínre érvén, kinyitod esőcsinálód, hogy megvédjen a természettől. Ismerősök és ismeretlenek jönnek szembe ernyőjükbe belebújva, nehogy meglássa őket valaki. Madarat tolláról, embert ernyőjéről – gondolhatnánk. Keresek valamit, de nem találom. Lassan már abban sem vagyok biztos, hogy tudtam-e valaha mit keresek. Már csak a hátamat fájlalom.
Utálom az időjárást. Mindig ellenem dolgozik. Kiadja a belsőmet. Elárul.
Itt már nem csengetnek. Mennem kell.”
2006. február
„A neved hitetlen,
és most is itt kísért.
Ki gondolta, hogy újra írok. Neked. Kiskönyvembe oldalakat írnék tele. Neked. Elmesélnék mindent. Valamiért úgy érzem, hogy tudnod kell, hogy honnan jöttem, miért vagyok itt, és talán Te meg fogod tudni mondani, hogy hová tartok.
Szörnyű belegondolni, hogy milyen árnyék vetül Ránk. Rád és rám. És szörnyű belegondolni, hogy milyen árat fizethetek ezért. De nem miattad teszem, hanem magam miatt. Ő az édes, drága múlt, Te a ködös, vonzó jövő vagy. Jelenem nincs. Vagy csak nem akarok róla elgondolkodni, ezért semmisnek tekintem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyi lélek közül, engem választottál. Még mindig hihetetlen, hogy elmúlt valami, ami eltörölhetetlennek tűnt. Nyoma maradt. Sebek. Újabb nyalogatnivaló.
Még nem tudom mi a Te szereped bennem, de sokszor eszembe jutsz. Veled álmodom. Úgy érzem tudnod kell rólam mindent. Azt is, amit nem szeretnél. Pedig én nem tudok semmit rólad.
Semmit.
Ez a jelenem is.
Te lennél a jelen?”
2006. december vége
Sajnos a hitetlen, nem volt rám kíváncsi. Így utólag, azt hiszem, megértem… lehet, hogy már előre tudta, mi lesz belőlem mostanra.
2 megjegyzés:
Nő vagy, akit kutatni kell. Minden bizonnyal kevesen gondolják így, de egy férfi számára kevés izgalmasabb dolog létezik, mint minden áldott nap megpróbálni megfejteni a nő valódi énjét. Hogy ez sikerülhet-e egyáltalán, arra még sohasem kaptam választ.
De mindig hálás voltam a nőknek, mert ideig-óráig volt kit kutatnom.
(Remélem most nem beszéltem el nagyon melletted...)
Nem beszéltél el mellettem, csak egy másik szemszögből közelítetted meg. Egy külső szemszőgből, egy férfi szemével... :) Azért az kicsit más, mint amikor valaki önmagát akarja megismerni. És néha elborzad azon, amit talál...
Megjegyzés küldése