Ki szeretne egy olyan 23 éves pasival járni, aki odafigyel rád, mindent megad neked (az ésszerű határokon belül), bármikor lehet rá számítani, okos, kedves, magas, kellemesen izmos, férfias, jó kiállású, megnyerő, jól nevelt, céltudatos, talpraesett, őszinte, jó fej családja van, új dolgokat is tud még mutatni, jó vele az ágyban, van kocsija, és még szeret is Téged?
A jelek szerint én nem.
Még mielőtt mindenki azt gondolná, hogy teljesen megőrültem, meg kell mondanom, hogy nem teljesen. Természetesen mindenkinek vannak hibái, ahogyan mindkettőnknek. Valami nem működött. Ahogy ő mondta ’elpörögtünk egymás mellett’. És igaza van. Én nem tudtam leállni a január óta tartó ámokfutásommal. Valószínűleg nem akartam eléggé. Ő pedig, nem tudott leállni azzal, ami ő maga. Ez zavart. Azért zavart, mert én nem önmagamat adtam, hanem valakit, akiről azt gondoltam, hogy imponál majd neki. És amikor felhívta a figyelmemet arra, hogy látja ám a turpisságot, akkor ideges lettem, és csak azért is meg akartam mutatni, hogy nincs turpisság. Úgy éreztem magam, mintha két elmebeteg próbált volna normális kapcsolatban lenni. Az elejétől kezdve tudtam legbelül, hogy ez nincs így rendben, de mindenkinek tetszettünk. És nekem is tetszett, hogy mindenkinek tetszünk, és neki meg én tetszem. A tetszési indexem az egekbe szökött… csupán az érzelmi életem fogott padlót. Túl kicsi vagyok még ehhez a férfihoz. És túlságosan utálok egyedül lenni, ahhoz hogy azért legyek vele, mert vele vagyok. Lehet, hogy pihennem kéne, de az alkalom mindig adódik, és mindig ott fityeg a kérdőjeles-felkiáltójel a fejem felett: mi van, ha ő az, akit eddig kerestem?!
Két hónapos kapcsolatunkban először állt be az a helyzet, hogy hiányzik. Úgy szívből, igazán. Ez olyan, mint amikor először villámlik aztán mennydörög. És csak utána csap beléd…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése