Már többedszerre futok neki a tábori beszámolónak. De úgy érzem a legegyszerűbb az lesz, ha csak szimplán azt írom, ami jön.

Tanultak tőlem a gyerekek, de én is sokat tanultam tőlük. Megtanultam karkötőt csomózni, ’scoobydoo-zni’, hulla fáradtan is lelkesíteni, és nagyon jól érezni magam egy buliban, minden tudatmódosító használata nélkül - mert a gyerek az első. Sok szeretet kaptam tőlük, mert önmagam voltam, és mert egyénként és egyéniséként kezeltem őket.
Nemegyszer mondták: „Olyan vagy, mint Anyu.” Még nem is olyan régen ez nagyon kiborított volna, de most jól esett. Mert őszinte volt, és mert anyának lenni nagyon nagy kihívás, de mégis hálás feladat. És mert tudom, hogy anyára mindenkinek szüksége van.

Idén nem csak a gyerekek okoztak nekem kellemes meglepetést. Volt ott néhány fiatalkorú tanár is, akiket sokan lenéztek a beosztásuk és koruk miatt (ők ugyanis ’csak’ animátorok voltak és nem tanítottak délelőttönként). Néhányan odajöttek hozzám, hogy dumáljunk kicsit és néha tanácsokat is kértek. Vagy egyszerűen csak szerették volna, ha valaki meghallgatja őket. Boldog voltam, hogy ennyire megbíznak bennem. Nem azt éreztem, hogy fontos vagyok. Annál valami sokkal jobbat. Azt éreztem, hogy van értelme annak, hogy létezem.

Az utolsó turnus utolsó tanár meeting-jén (amit minden egyes áldott nap fél 3-kor tartottunk, hogy megbeszéljük az aznapi teendőket) a vezetőség kiosztott néhány embernek egy-egy ’PEOPLE TEAM FAVOURITE’ felirattal ellátott szalagot, munkája elismeréséül. Egyesekkel egyet értettem, másokkal egyáltalán nem, de nem is ez a lényeg. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy megkülönböztetik őket, és piedesztálra emelik, de azokat, akik nem végezték a munkájukat rendesen, és akik miatt néhány embernek duplán vagy triplán kellett dolgoznia, hagyják csendben meglapulni. Aztán elindultam a dolgomra és miközben épp a szobákat ellenőriztem az egyik kissrác odajött hozzám és zokogva csimpaszkodott bele a derekamba: „Nagyon fogsz hiányozni!” Neki én voltam az egyik PEOPLE TEAM FAVOURITE. És ennél nagyobb elismerés nem is kell…

Először úgy akartam kezdeni a beszámolót, hogy minden tanárról, aki a négy hét során közel került hozzám vagy alapból közel is állt, külön-külön írok néhány sort. De túl hosszadalmasnak és értelmetlennek találtam végül, és egyébként is, tutira kihagytam volna valaki nagyon fontosat. Így hát csak ennyi álljon itt:

Nagyon jó volt veletek és köszönök mindent! Remélem jövőre találkozunk!