Vannak emberek, akiknek egy élet sem elég ahhoz, hogy kialakítsák. Vannak, akik másoktól veszik kölcsön, néhányan pedig a realitástól teljesen elrugaszkodva hozzák létre magukét. A legritkább esetben fordul elő, hogy van köze a valósághoz. Az énképre gondolok.

Én is rohadt sokat szenvedek az enyémmel. Néha úgy érzem, hogy már a végén járok, és hamarosan elmondhatom magamról, az orvosok nagy megkönnyebülésére, hogy ’van egy kialakult énképem’. Aztán történik valami, ami miatt az egész felépítését újra kell kezdenem, hogy egyes elemeket megváltozassak. Hogy most hol tartok, nem tudom. A tábor előtt úgy éreztem, hogy teljesen tisztában vagyok az erényeimmel és hibáimmal és igyekeztem az utóbbiakat elpalástolni. Most úgy érzem, hogy a hibáimat is meg kell mutatnom. Olyan, mintha csak úgy lehetnék teljes egész, ha mikor rám gondol valaki, a hiányosságaimat is hozzám tudja illeszteni. Meguntam, hogy takargassam az egyik részem. Belefáradtam és kényelmetlen már. Meg nem is jó semmire. Ha akarnak így is, úgy is megbántanak. Akkor már legalább én érezzem magam jól! Ehhez sok bátorság kell majd, és az is kell, hogy tiszteljem és szeressem magam. Nem tudom képes leszek-e felülemelkedni saját kicsinyességemen. De legalább eljutottam oda, hogy megpróbálom. Hála azoknak az embereknek, akikkel négy hétig együtt dolgoztam éjjel-nappal, és hála a gyerekeknek. Mert ők tényleg olyannak szeretnek, amilyen vagyok. Így gondolnak értékesnek és különlegesnek. És ez nagyon-nagyon szupcsi.