puff neki.

Találtam valamit a határidőnaplómban, amin jót mosolyogtam. Mennyire idétlen az emberi lény: érzi egyes dolgok végkifejletét, de megvárja, amíg már teljesen forró lesz a helyzet, és még az után is, legalább háromszor megégeti magát, hogy biztosan eljusson a tudatáig – tiszteld a tüzet, és ne játssz vele! Bár, lehet, hogy csak én vagyok ilyen naiv…

Június közepe táján; B-vel még javában együtt:

„Ha már most minden gondolatomat és tettemet az vezérli, hogy ’ő vajon mit szolna’,’vajon tetszik-e majd neki’, ’vajon ő…’,’ő vajon…’, vajon… mi lesz majd akkor, ha úgy érezzük, nem megy a dolog?!
’Ő a barátnőm!’ – és jó szorosan átölel. Hogy büszkeségből-e vagy szeretetből, az mindegy. Rajongásig boldog vagyok attól, hogy hozzámér.
’Hiányoztál.’ – mondom. ’Igen?’ – és felhúzza szemöldökét. Mosolyog. Örül neki, érzem. De azt is érzem, hogy ha azt mondaná – Te is nekem. – az nem lenne őszinte. Nem is mondja.”