Nem értem azokat az embereket, akik egyszemélyes színházaikkal szórakoztatják ismerőseiket és barátiakat. Életük mélypontjait gondosan koreográfiába ágyazzák, egy-egy visszatérő motívumot is belecsempészve, csak úgy átkötés gyanánt.
Régebben még a szívemre vettem ezeket a teátrális kifakadásokat. Ma már tudom, hogy mindez a figyelemfelkeltés eszköze, amit úgy használnak, hogy észre sem veszik magukon mennyire szánalmasnak hatnak ilyenkor. Az egész úgy kezdődik, hogy problémákat kreálnak maguknak, melyekkel szemben nem akarnak, vagy hirtelenjében nem tudnak hogyan fellépni. De ez nem baj, mert ők ezt élvezik! Szeretik maguk alatt habosítani és melengetni az erőltetett kínlódást, mint a frissen gőzölgő szart.
Az, hogy valaki megteremti a saját kis világát, a valóságtól jó messzire elrugaszkodva, nem olyan nagy baj. Az, hogy keresi azt a valakit, aki belepasszolhat ebbe a csodás kis világba, az sem baj. De ha végre találtál valakit, aki valamilyen csodás módon tényleg illeszkedik, mint a puzzle, ráadásul sikerül egy ívre vergődnötök, akkor miért nem lehet ezt egyenesen, közérthetően a tudtára adni?! Talán ha egy fél pillanatra átváltanátok az élő, szemtől-szembeni beszédre, és nem a végletekig elfátyolozott írói képekben üzengetnétek egymásnak a blogotokon keresztül, nem kéne megismétlődnie az emberi butaság és patetikusság egyik legnevetségesebb jelenetének, mikor egy házi buliból ketten is sírva viharzanak haza. Mert igenis, ennyire egyszerű. Csak Ti rohadtul unatkoznátok, ha ez nem lenne az életetekben. Mert ez is a világotok része: értelmetlenül szenvedni saját magatoktól.
Ha valaki délután 6 óta iszik, és mire megérkeznek a vendégei már tök részeg, majd ebben az állapotban elkezd az előző életéről mesélni, melyet 20db írható CD-n hozott át a határon, és őszinte, nosztalgikus mosollyal az arcán elmondja, hogy Szerbiában olyan szegények voltak, hogy volt egy teljes év, amikor csak és kizárólag krumplit és kenyeret ettek, de a krumplit legalább 30-féleképpen tudja elkészíteni, és még ma is imádja; nem sokkal utána hisztériás sírógörcsben tör ki, hogy valaha ő volt Szabadka legnagyobb DJ-e, és ellopták azt a számot, amit ő mixelt, és most más neve alatt fut a diszkókban, Magyarországon meg nem hajlandóak megadni neki a tartózkodási engedélyt, annak ellenére, hogy minden papírja rendben megvan; majd hajnali négykor megsértődik valamin, elvonul a vendégei elől, és csendben kínlódva elnyomja cigije csikkjét a saját karján, pedig szíve szerint ordítana, mert azért hívott minket, hogy segítséget kérjen, de még nem tudja, hogyan tegye ezt… Na, ez már probléma, basszátok meg.
Régebben még a szívemre vettem ezeket a teátrális kifakadásokat. Ma már tudom, hogy mindez a figyelemfelkeltés eszköze, amit úgy használnak, hogy észre sem veszik magukon mennyire szánalmasnak hatnak ilyenkor. Az egész úgy kezdődik, hogy problémákat kreálnak maguknak, melyekkel szemben nem akarnak, vagy hirtelenjében nem tudnak hogyan fellépni. De ez nem baj, mert ők ezt élvezik! Szeretik maguk alatt habosítani és melengetni az erőltetett kínlódást, mint a frissen gőzölgő szart.
Az, hogy valaki megteremti a saját kis világát, a valóságtól jó messzire elrugaszkodva, nem olyan nagy baj. Az, hogy keresi azt a valakit, aki belepasszolhat ebbe a csodás kis világba, az sem baj. De ha végre találtál valakit, aki valamilyen csodás módon tényleg illeszkedik, mint a puzzle, ráadásul sikerül egy ívre vergődnötök, akkor miért nem lehet ezt egyenesen, közérthetően a tudtára adni?! Talán ha egy fél pillanatra átváltanátok az élő, szemtől-szembeni beszédre, és nem a végletekig elfátyolozott írói képekben üzengetnétek egymásnak a blogotokon keresztül, nem kéne megismétlődnie az emberi butaság és patetikusság egyik legnevetségesebb jelenetének, mikor egy házi buliból ketten is sírva viharzanak haza. Mert igenis, ennyire egyszerű. Csak Ti rohadtul unatkoznátok, ha ez nem lenne az életetekben. Mert ez is a világotok része: értelmetlenül szenvedni saját magatoktól.
Ha valaki délután 6 óta iszik, és mire megérkeznek a vendégei már tök részeg, majd ebben az állapotban elkezd az előző életéről mesélni, melyet 20db írható CD-n hozott át a határon, és őszinte, nosztalgikus mosollyal az arcán elmondja, hogy Szerbiában olyan szegények voltak, hogy volt egy teljes év, amikor csak és kizárólag krumplit és kenyeret ettek, de a krumplit legalább 30-féleképpen tudja elkészíteni, és még ma is imádja; nem sokkal utána hisztériás sírógörcsben tör ki, hogy valaha ő volt Szabadka legnagyobb DJ-e, és ellopták azt a számot, amit ő mixelt, és most más neve alatt fut a diszkókban, Magyarországon meg nem hajlandóak megadni neki a tartózkodási engedélyt, annak ellenére, hogy minden papírja rendben megvan; majd hajnali négykor megsértődik valamin, elvonul a vendégei elől, és csendben kínlódva elnyomja cigije csikkjét a saját karján, pedig szíve szerint ordítana, mert azért hívott minket, hogy segítséget kérjen, de még nem tudja, hogyan tegye ezt… Na, ez már probléma, basszátok meg.
4 megjegyzés:
Először megijedtem hogy én ihlettem, aztán rájöttem hogy nem.
Honnan jött ez a szatíra?
hosszú, majd talán elmesélem. akinek kell az felismeri.
azért szivemből szólt, valljuk be.
egyszer vki azt mondta h aki nem akarja h segitsenek neki annak nem lehet
ilyenkor hiszek en egy atyai jozanito pofonban vagy egy vödör jeghideg vizben
talan ha azt jatszuk h nem nyiltan segitunk neki, akkor jobban rááll a segito kezre, vagy szemtol szembe szerbesen????
sztem ettől makrancosodna meg igazan, és dőlne tőrbe. . .
nekem nem mondja el, talan nem is vok a baratja, annyiba se vesz?
mar regen gaz ha en is szt hiszem,
maradok a török teánál és beszélgessünk. . .
keep on goin to the church
M
Megjegyzés küldése