Hol is kezdjem. Volt Gólyatábor, igen. Képek még nincsenek, de már nagyon várom őket. Jó volt. A képek is jók lettek. Már amennyit láttam belőle. Meg amennyire emlékszem. Tömény négy nap volt. Igen, volt alany is. Nem…

Hazajövetelem után szembesültem azzal, amit még nyár elején igyekeztem hátra hagyni. Egy srác, aki csak most tudta meg, hogy nem fogok vele kávézni. Egy másik, akibe nem tudom mi ütött, de közös megegyezés alapján már csak én hívom. Majd egyszer. Egy harmadik, aki szintén menekülni próbált, de ő túljutott az ország határain. És még az újabbak is. Ja, persze. B-t ne hagyjuk ki a sorból. Elhívott csocsózni kettesben… én persze önkívületi állapotba kerültem attól az SMS-től, és találkoztunk. Rájöttem, hogy végig velem volt, mint valami frusztráció, amitől egész nyáron menekültem, ami már annyira az enyém lett, hogy csak akkor vettem észre, hogy létezik, mikor megszűnt.

Úgy érzem magam, mint egy légypapír. És bár nem csak bögölyöket és döglegyeket vonzok, azt, aki kicsit is tudna engem tisztelni és nőként szeretni, óva intem attól, hogy megközelítse az aurámat. Eltaszítom magamtól, mert nem tudnám viszonozni az emberi bánásmódot. Meghalt az érzelmi mimikám. Mindenki közömbös. És ennél bántóbb annak, aki tényleg elfogadna Téged, nem egy idealizált valakit, talán nem létezik. 'Bocsi, bazdmeg. Nem érzek irántad semmit. De örülök, hogy találkoztunk, mert… jófej vagy. '

Szánalmas.