Vallomást kell tennem. Kisebb lelkifurdalásom támadt, amiért buta fejemmel nem figyeltem elég jól oda, és sikerült Halottak napjára szerveznem a Szláv Hallgatói Magazin (továbbiakban csak SzHM) szerkesztőségi találkozóját. Későn jutott már eszembe, hogy lemondjam, úgyhogy inkább meghúztam magam, és úgy tettem, mintha mi se történt volna. Mármint, nem úgy mintha templomba mentem volna, mert azt a misét egybe írják ezt meg nem írtam egybe. Na mindegy.

LÉNYEG:
Hiszek abban, hogy a halottakat meg lehet sérteni, és hogy módjukban áll bosszút állni így vagy úgy. Lehet, hogy babonás vagyok, de például sikító frászt kapok attól is, ha valaki le akarja venni rólam a… gyűrűmet! Az ugyanis azt jelenti, hogy elveszi az illető a fiúmat. Persze, most nincs, de ha lesz, akkor jó lenne, ha nem csapnák le a kezemről, ha már végre van. De mindegy, vissza a tárgyhoz.
Tegnap gyanútlanul battyogok hazafelé, elmerülök a gondolataimban meg a Jugoszláv zenei gyöngyszemekben, amikor arra leszek figyelmes, hogy a mozgólépcső előtt, hanyatt fekszik egy testesebb, 55 év körüli férfi és körülállja őt 4 metróbiztonsági. Gondoltam, biztos berúgott szegény, aztán eddig jutott. Mikor közelebb értem, olyan látvány fogadott, azt hittem odaájulok mellé. A bácsinak fennakadt a szeme, csak a fehérje látszott, a szája nyitva, a kezét, pedig megmerevedve tartotta maga előtt. Az ujjai szétterpesztve, mintha görcsbe állt volna az egész teste. Nem bírtam odanézni, míg mások meg tátott szájjal bámulták. Azt hittem meghalt. Azt hittem ez a büntetésem a felszervezkedésem miatt. Ugyanis rettegek a hulláktól.
Mikor hazaértem elmeséltem anyámnak, aki megnyugtatott, hogy valószínűleg csak epilepsziás rohama volt a bácsinak. Negyed óra múlva jobban lesz. Remélem tényleg így volt. De legalább még egy pozitívum a mellett, hogy anyámékkal lakom.