Hát eljött a nap, amelyik már november óta esedékes volt.
Április 25-én megtartja Izabella barátnőm a polgári esküvőjét. Nyolc hónapos terhesen.

Én, mint tanú-keresztanya, már csak a sokéves barátságunknál fogva sem állíthatok be üres kézzel. Elkezdtem gondolkozni, hogy mi jöhet jól egy ifjú párnak, akiknek kb. 1 hónap múlva gyermekük születik. Mindenképp a babának akartam valami cuccot, amire tényleg nagy szükségük lehet. De rájöttem, hogy a ’férj jelöltnek’ van egy 5 éves unokahúga, akiről még megmaradt minden fontos dolog. Tehát arra nincs szükség, hogy vigyek mondjuk még egy babakocsit.
Aztán megfordul a fejemben, hogy a szokásos esküvői ajándékok közül választok egyet: kávéfőző, serpenyő, étkészlet, stb. Nem vitt rá a lélek. Egyszerűen nem tudok ennyire banális tárgyakat ajándékozni egy olyan embernek, akihez így kötődöm.
Nem bírtam semmire sem jutni magammal, úgyhogy felhívtam. Ő is úgy gondolkozott, mint én: baba-cucc nem kell, mert még megvan, háztartási eszköz nem kell, mert még nincs hová tenniük. Azt mondta ne vigyék semmit, csak én menjek, mert engem várnak nagyon. Aztán kicsit hosszasabb beszélgetés után kihúztam belőle, hogy mi lehet az, ami igazán jól jönne nekik. Mivel épül a házrészük, most leginkább anyagi támogatás kell, hogy a mesterembereket ki tudják fizetni.
Az a baj, hogy szívesen segítenék nekik, de azt hiszem ehhez még én sem vagyok elég felnőtt. Beszéltem Anyukámmal, aki már megint túlpörögte az életet, és már eltervezett mindent. Arra is gondoltam, hogy átcsempészek a határon egy ácsot, de azt hiszem az már kicsit bajos lenne.

Szóval, a rózsaszín ködből, hiába esküvő meg aranyos pici baba, előbb-utóbb szmog felhő lesz… Kemény az élet.

Tudom, hogy nem a legjobb kép, de csak az arányok miatt. :)