Amikor még pici voltam, mindenki, aki körülöttem volt, biztos pontnak számított, és a kapcsolatrendszerek soha el nem múlónak tűntek.

El sem bírtam képzelni, hogy a nagymamám ne táncolna még az esküvőmön. Hittem, hogy még a 30-ik születésnapomra is ő fogja sütni a gyümölcstortát, és vártam, hogy majd megtanít főzni. És nem látogattam őt, mert úgy gondoltam még bepótolhatóak később a nem együtt töltött percek. Aztán elment. És megrepedt az a biztos várfal, ami körülöttem állt, amire támaszkodhattam. Nehezemre esett betömködni a hézagokat… nem volt mivel, csak a saját lényemmel tehettem.

Minden kislány arról álmodik, hogy megtalálja azt a férfit, aki majd fogja a kezét és mellette lesz egy életen át, és akiről majd gondoskodhat, hogy egymásnak oázist nyújtsanak a megfáradt hétköznapok háborgó borzalmaiban. Én is így hittem. Hittem, hogy van ilyen ember, de még sokat kell tanulnom, hogy felismerjem, megtaláljam… kiérdemeljem. És miért gondoltam ezt? Mert Anyu és Apu 22 éven át ilyen példát mutattak nekem, „jóban, rosszban, szegénységben, betegségben”. Úgy éreztem, hogy amíg ők így együtt léteznek, addig én ki-kikandikálhatok a fészekből, de mindig lesz hova visszamenni. Mindig lesz egy hely, ahol megcáfolják a nagyvilágot, a veszekedéseket, a botrányokat, a válásokat… Az ő példájukra támaszkodhattam, így nem engedték elveszíteni a reményt, hogy a társtalanság, és a légüres térben való lebegés csak az új századok agyréme. Ezért túléltem…
De most ők is széthullanak. Az utolsó bástyám, az utolsó mentsváram apró, szétmorzsolt kövek porává esik szét. Amit aztán szerteszór a szél. Én meg csak ülök és nézem, mert tudom, hogy hiába kapnék utána, ez nem rajtam múlik.

Lehet, hogy naiv és buta dolog, de nekem szükségem van ezekre, hogy tovább csináljam ezt az ’ÉLET’ nevű dolgot. Nem szeretem és nem tisztelem magam eléggé ahhoz, hogy bízzak és, hogy elég támaszték legyek magamnak.
Azt mondod, nem vagyok elég önző. Igazad van. Nem tudok az lenni. Nem tanultam meg magamat és a saját igényeimet előtérbe helyezni minden mással szemben. De Te sem lehetsz az igazán, ha sikerült belőled kihoznom ezt, amit értem teszel. Szeretnél önző lenni, hogy megvédd magad, mert félsz. Tudtad, hogy én is félek? De nem akarok úgy élni, hogy folyton erre gondolok, mert úgy nem lehet.
Azt mondod, nem akarsz fájdalmat okozni, de már azzal megteszed, hogy predeterminálod a kapcsolatunkat. Nem hiszed, hogy lehet jövője, arról beszélsz, hogy egyszer elválnak útjaink, és akkor szenvedni fogok. És ezt nem szeretnéd. Arra sohasem gondoltál, hogy mi lesz akkor, ha nem így lesz?

Megkéred a kezem, aztán közlöd: egyszer úgyis elválunk, tehát egyáltalán nem érted, miért veszem ennyire komolyan. Rágsz, hogy költözzünk össze, de mikor egy fél gondolat erejéig komolyan fontolóra veszem, visszakozol.

Biztosan még sok fájdalmat okozunk majd egymásnak, meg sok szenvedést, de csakis azért, mert nem engeded el a múltad. Velem vagy, nekem akarsz jót, de ezt mind úgy teszed, hogy közben az előző kedvesek ejtette sebeidet nyalogatod. Egyik pillanatban érzem, hogy tényleg együtt vagyunk, hogy nem csak fizikailag, de szellemileg is velem vagy. Máskor csak egy lány vagyok, aki melletted van, és aki az anyukádra emlékeztet.

Sohasem gondoltam, hogy Te vagy a Nagy Ő. De azt sem, hogy nem. Szeretek Veled lenni, azért mert Veled lehetek, és mert biztonságban érzem magam, ha Te is ott vagy. Már nem hiszek a tündérmesékben. Nem hiszem, hogy jön értem a szőke herceg, fehér cinquecento-val, és elvisz, hogy egy egész életen át velem lehessen. De már más sincs, amiben higgyek. Csak én maradtam magamnak, mert látom, hogy minden elmúlik egyszer. Viszont szívesen helyet szorítanék Neked, mert úgy érzem, megérdemled. Nyálas és ijesztő, de ez van. Neked, pedig nincs jogod felülbírálni, hogy én hogy érzem. Nem akarlak csak magamnak, nem kérlek, hogy Te légy a bástya az életemben. Csak azt kérem, hogy hagyd, hogy a dolgok maguktól menjenek, és ne akarj minket előre eltemetni. Mert, bár tudom, nem ez volt a szándékod, mégis tegnap ez történt. És valójában ezzel bántasz meg…